Megint odament Mari. Oda kellett mennie. Mint egy zarándokhelyre. De nem imádkozni. Csak látni, újra.
Vaksi tekintettel fogadta a ház (a régi faroló lécei egymásba futva, kapaszkodva fedték el pupilláit a külvilág felé).
Apja hangjára riadt fel:
– Már készül a kapu! Meglátod, milyen szép lesz.
A kislány az ölébe huppant:
– És tényleg lesznek rajta rózsák?
– Tényleg! – ragyogó arccal mondta az apja. – Rózsalevelek is.
– És milyen színű lesz a kapu? – kérdezte a kislány tovább.
– Mikor hazahozzuk, vörös színű lesz, míniummal van lekenve, tudod, az olyan vörös festék, védi a kaput, hogy ne rozsdásodjon. De majd mi befestjük, nagyon szépre!
– Te meg én?
A gyerek kitörő örömmel mosolygott apja melegbarna szemeibe, melyben ott táncoltak a csöppnyi kis szikrák, s a fényük aranysárga volt.
– Úgy bizony!
– De apa, mikor, mikor, mikor hozzuk már haza a kaput?
– Holnapután hazahozzuk!
– A rózsákat pirosra festjük majd, a rózsaleveleket világoszöldre, a kaput meg olyan zöldre, mint a hokedlik a kiskonyhában. Mit gondolsz?
– Jó lesz!
Nemcsak jó lett, gyönyörű lett a kapu.
A kislány gyakran járt ki az utcára, ujjacskáival végigsimogatni a rózsákat, a szirmok domborulatait, a rózsaleveleket, nekidőlni a zöld kapunak, bámészkodni. Sziporkázva sütött rá a nap.
Pünkösdkor piros meg rózsaszín bazsarózsákat szedtek az apjával a hatalmas virágoskertből, azokkal díszítették föl a kaput.
– Meseország kapuja – suttogta a kislány ámulattal, és fel sem tűnt neki, hogy a szomszédos házaknál egyetlen kapun sem voltak bazsarózsák.
De elborult az ég, a levegőben porszag érzett, és hűvös lett a ház előtt hirtelen. Mari megborzongott.
A kapu, ügyetlenül, kapkodó ecsetvonásokkal, sötétbarnára volt festve. A festékréteg, akár egy sötétbarna halotti maszk – ziháló lélegzés hallatszott alóla.
– Apa, hová tűntek a rózsák?! – kiáltott fel a kislány kétségbeesetten.
Az egyik rózsa leveléről – alig egy milliméternyi helyen – lepattant a sötétbarna festék, kilátszott a zöld. A gyerek sikoltva esett neki a barnával lefojtott rózsának, kicsi körmeivel próbálta kiszabadítani, teljes erejéből kaparászva, karmolva a sötétbarnát, hasztalanul.
– Hagyd – halk, de határozott hangon szólt rá Mari.
A kislány megfordult. Nagy, szürkéskék szemeiben dacos engedetlenséggel csillant a fény:
– Apával majd újrafestjük! Maradt a piros festékből, a zöldből is, apa mindkettőt a padlásföljáróba tette, a sarokba, a stelázsi mellé.
– Apa már nincs itt, és nincs piros festék, zöld sem, nincs padlásföljáró, és nincs stelázsi.
– Nem igaz! – sikoltotta a kislány. – Apaaa!
– Na jó – Mari hangja kegyetlenül higgadt volt. – Gyere, nézzünk be a kapun.
Legfölül volt rácsozata a kapunak, ott be lehetett nézni.
Fölemelte a kislányt, a karjára ültette. Rózsaillat terjengett a kapu fölött, s a kislány elmosolyodott.
– Ez csak a hajunk illata – súgta neki Mari. – Ennyi elég is.
A kislány arca elborult.
– Nem – Mari megsimogatta a gyerek selymes, mézszínű tincseit. – Sírni nem kell. Csak megnézzük, mi történt itt. Aztán elmegyünk.
Nézték, hogy eltűnt a cseresznyefa.
Valaki kivágta a hatalmas tujafát.
A zöld ablakkeretes bejárati ajtónak hűlt helye.
S a küszöb, előtte, a simára kopott tégláival, sehol.
Talán a fal. A fal nyelhette el, szippantotta be, parancsszóra, az ajtót is, a küszöböt is.
A ház falai hanyagul bemalterozva, sötétszürkén várták további sorsuk kiteljesedését.
Építkezési blokkok tömkelege sorakozott végig a virágoskerten.
Alattuk, börtönbe zárva, színes szegfűszirmok, levegőért kapkodó bazsarózsa hagymák, szétmállott rózsalevelek.
Az öreg barackfa a felismerhetetlenségig megcsonkítva. Göcsörtös ágainak kusza halmaza alatta hevert.
Az udvaron víztócsák. Sár. Nagy eső volt az éjjel.
Fotó: Pixabay
A zöldre festett konyhakredenc (a kiskonyhából) az udvaron. A barackfa mellett. A kert felé néz. Vagyis háttal a kapunak. A hátulját befedő rostlemez még nedves, sötétbarna. (Nagy eső volt az éjjel).
A kert túl messzi van. Nem látni, megvan-e még a diófa. És a seprűbokrok, a színes, tüllszárnyú szitakötőkkel.
Egy viharvert ló szalad át az udvaron.
Két barna kecske.
Egy tarka tyúk.
Egy négyéves forma kisfiú, mezítláb. Nyakig maszatos. A ház végéhez fut. Ott lehet a bejárat. Bekiabál:
– Mamimamimamiiii! Valakik ott vannak a kapunál!
Seszínű hajú, vékony kis fiatalasszony szalad ki, kezében műanyag vajling.
– Maguk meg mit akarnak?! Menjenek innen, a házam tájáról, a kutya istenit!
És nagy léptekkel elindul a kapu felé.
Pedig Mari már letette a kislányt, s a kislány csak hátrál, hátrál. Ellenségesen morog rá a sötétbarnára mázolt kapu. Mint egy sötétbarna, vicsorgó kutya.
De nem sikerül megmarnia.
A gyerek egy pillanat alatt eltűnik a kocsiút porában.
S bezárul fölötte az aszfalt.
Mari pedig már messze jár, és csak tekeri, tekeri a biciklipedált.
Nyitókép: Pixabay
