2025. augusztus 10., vasárnap

Rózsák a kapun

Megint odament Mari. Oda kellett mennie. Mint egy zarándokhelyre. De nem imádkozni. Csak látni, újra.

Vaksi tekintettel fogadta a ház (a régi faroló lécei egymásba futva, kapaszkodva fedték el pupilláit a külvilág felé).

Apja hangjára riadt fel:

– Már készül a kapu! Meglátod, milyen szép lesz.

A kislány az ölébe huppant:

– És tényleg lesznek rajta rózsák?

– Tényleg! – ragyogó arccal mondta az apja. – Rózsalevelek is.

– És milyen színű lesz a kapu? – kérdezte a kislány tovább.

– Mikor hazahozzuk, vörös színű lesz, míniummal van lekenve, tudod, az olyan vörös festék, védi a kaput, hogy ne rozsdásodjon. De majd mi befestjük, nagyon szépre!

– Te meg én?

A gyerek kitörő örömmel mosolygott apja melegbarna szemeibe, melyben ott táncoltak a csöppnyi kis szikrák, s a fényük aranysárga volt.

– Úgy bizony!

– De apa, mikor, mikor, mikor hozzuk már haza a kaput?

– Holnapután hazahozzuk!

– A rózsákat pirosra festjük majd, a rózsaleveleket világoszöldre, a kaput meg olyan zöldre, mint a hokedlik a kiskonyhában. Mit gondolsz?

– Jó lesz!

Nemcsak jó lett, gyönyörű lett a kapu.

A kislány gyakran járt ki az utcára, ujjacskáival végigsimogatni a rózsákat, a szirmok domborulatait, a rózsaleveleket, nekidőlni a zöld kapunak, bámészkodni. Sziporkázva sütött rá a nap.

Pünkösdkor piros meg rózsaszín bazsarózsákat szedtek az apjával a hatalmas virágoskertből, azokkal díszítették föl a kaput.

– Meseország kapuja – suttogta a kislány ámulattal, és fel sem tűnt neki, hogy a szomszédos házaknál egyetlen kapun sem voltak bazsarózsák.

De elborult az ég, a levegőben porszag érzett, és hűvös lett a ház előtt hirtelen. Mari megborzongott.

A kapu, ügyetlenül, kapkodó ecsetvonásokkal, sötétbarnára volt festve. A festékréteg, akár egy sötétbarna halotti maszk – ziháló lélegzés hallatszott alóla.

– Apa, hová tűntek a rózsák?! – kiáltott fel a kislány kétségbeesetten.

Az egyik rózsa leveléről – alig egy milliméternyi helyen – lepattant a sötétbarna festék, kilátszott a zöld. A gyerek sikoltva esett neki a barnával lefojtott rózsának, kicsi körmeivel próbálta kiszabadítani, teljes erejéből kaparászva, karmolva a sötétbarnát, hasztalanul.

– Hagyd – halk, de határozott hangon szólt rá Mari.

A kislány megfordult. Nagy, szürkéskék szemeiben dacos engedetlenséggel csillant a fény:

– Apával majd újrafestjük! Maradt a piros festékből, a zöldből is, apa mindkettőt a padlásföljáróba tette, a sarokba, a stelázsi mellé.

– Apa már nincs itt, és nincs piros festék, zöld sem, nincs padlásföljáró, és nincs stelázsi.

– Nem igaz! – sikoltotta a kislány. – Apaaa!

– Na jó – Mari hangja kegyetlenül higgadt volt. – Gyere, nézzünk be a kapun.

Legfölül volt rácsozata a kapunak, ott be lehetett nézni.

Fölemelte a kislányt, a karjára ültette. Rózsaillat terjengett a kapu fölött, s a kislány elmosolyodott.

– Ez csak a hajunk illata – súgta neki Mari. – Ennyi elég is.

A kislány arca elborult.

– Nem – Mari megsimogatta a gyerek selymes, mézszínű tincseit. – Sírni nem kell. Csak megnézzük, mi történt itt. Aztán elmegyünk.

Nézték, hogy eltűnt a cseresznyefa.

Valaki kivágta a hatalmas tujafát.

A zöld ablakkeretes bejárati ajtónak hűlt helye.

S a küszöb, előtte, a simára kopott tégláival, sehol.

Talán a fal. A fal nyelhette el, szippantotta be, parancsszóra, az ajtót is, a küszöböt is.

A ház falai hanyagul bemalterozva, sötétszürkén várták további sorsuk kiteljesedését.

Építkezési blokkok tömkelege sorakozott végig a virágoskerten.

Alattuk, börtönbe zárva, színes szegfűszirmok, levegőért kapkodó bazsarózsa hagymák, szétmállott rózsalevelek.

Az öreg barackfa a felismerhetetlenségig megcsonkítva. Göcsörtös ágainak kusza halmaza alatta hevert.

Az udvaron víztócsák. Sár. Nagy eső volt az éjjel.

Fotó: Pixabay

Fotó: Pixabay

A zöldre festett konyhakredenc (a kiskonyhából) az udvaron. A barackfa mellett. A kert felé néz. Vagyis háttal a kapunak. A hátulját befedő rostlemez még nedves, sötétbarna. (Nagy eső volt az éjjel).

A kert túl messzi van. Nem látni, megvan-e még a diófa. És a seprűbokrok, a színes, tüllszárnyú szitakötőkkel.

Egy viharvert ló szalad át az udvaron.

Két barna kecske.

Egy tarka tyúk.

Egy négyéves forma kisfiú, mezítláb. Nyakig maszatos. A ház végéhez fut. Ott lehet a bejárat. Bekiabál:

– Mamimamimamiiii! Valakik ott vannak a kapunál!

Seszínű hajú, vékony kis fiatalasszony szalad ki, kezében műanyag vajling.

– Maguk meg mit akarnak?! Menjenek innen, a házam tájáról, a kutya istenit!

És nagy léptekkel elindul a kapu felé.

Pedig Mari már letette a kislányt, s a kislány csak hátrál, hátrál. Ellenségesen morog rá a sötétbarnára mázolt kapu. Mint egy sötétbarna, vicsorgó kutya.

De nem sikerül megmarnia.

A gyerek egy pillanat alatt eltűnik a kocsiút porában.

S bezárul fölötte az aszfalt.

Mari pedig már messze jár, és csak tekeri, tekeri a biciklipedált.

Magyar ember Magyar Szót érdemel

Nyitókép: Pixabay