Rég nem volt ilyen
mélysötét az éj.
Vaskos fekete imasál borítja
boltozatunkat, s csomózott rojtjai
tarkónkra hullanak — netán az emberiség
végső szemfödője,
melybe Isten kormos
tenyeréből beléhulltak a
széndarabokká dermedt csillagok.
Álmaid: törött
üvegcserepek, szétszórva a földön,
talpadba fúródnak, felsértnek, ha
illúziót kergetve újra
arra jársz.
A csönd is óvatosan lép,
s a gondolat
önmagába fúl, elvetél,
semmint bénán megszületne.
Ne akarj még
hinni a fényben!
Magad is árnyék lettél,
kinek rejtekhelye a sötétség,
kőfal mentén suhanó,
lappangó árnyék,
ki feladta fényes önmagát,
s csak húnyó emléke annak,
ki egykor lenni, s olykor
tenni akart. Talán
már nem is a Napra vársz,
a tunyán felkelőre,
csak a visszatérő vágyra,
hitre, csodára, hogy
amott, a Tarcalon túl,
egykor fölfeslik még az ég,
és a kereszt jelét beléd
égető fényben elhiszed,
hogy mindörökké
nem vagy, mégsem
vagy egyedül.
