2024. június 16., vasárnap

Patt

Utólag úgy gondolom, ha ott helyben megölöm, tisztességesebb és jobb lett volna. Ha felfogom, mi történik, meg is teszem. Nem fogtam föl. Álltam, akár a Bálám szamara (ki a csuda is volt az a Bálám?). Csak napok múlva értettem meg az egészet. Apró kis jelekből, egy-egy bizonytalan mozdulatból, néhány elfojtott sóhajból, megtört pillantásból illesztettem össze a képregényt. Vagy inkább filmet? Igen, inkább filmet. Úgy dolgoztam, ahogyan a vágó: különféle jeleneteket, álló- és mozgóképeket, töredékeket fűztem egybe. Megfoghatatlan, ám nagyon is valóságosan létező elemekből építkeztem. Pedig nehéz ez nekem, aki a számokat, ezeket a megkérdőjelezhetetlen és abszolút módon létező létezőket kedvelem. Kiadás, bevétel, egyenleg, mérleg, ez a világom. Úgy mondják, nagyszerű könyvelő vagyok. Hajlok arra, hogy ne nagyon vitatkozzam ezzel az állítással. Vágónak azonban csapnivaló lennék. Mindenesetre lassú. Vagy csak a beidegződés tette, hogy sokáig tartott? Cserbenhagyott az egészséges gyanakvásom? A képzelőerőm mondott csődöt? Nem tudom. Tény, hogy elképzelni sem tudtam egy ilyen taknyosról meg a feleségemről… Nem feltétlenül a feleségem miatt. Fiatalabb korában kifejezetten kacér volt, s azt hiszem, a hátam mögött megesett ez-az, ezzel-azzal. De ma már nem annyira fiatal, nem is mondanám észveszejtően vonzónak. Ez a gyerek meg olyan hamvas még, olyan ártatlan… Nem. Mellébeszélek. Eredetileg nem volt hamvas és nem volt ártatlan, az később történt, azzá utóbb vált. Miközben eleredt a vére. Vagy talán már akkor, amikor mások vére hullott? (Vérehulló fecskefű, ez is honnan jut most eszembe?) Toporogtam az üvöltő, izzadó tömeg mögött, próbáltam ellazulni. Azt mondták, így kell, azt mondták, ez elengedhetetlen. A fülemet bántotta az artikulálatlan hangzavar, az orromat facsarta az izzadó testek bűze. És a vér szagát is érezni véltem. Talán. Lehet, hogy mégsem. (Összekeverem?) Eszembe jutott a kamaszkorom, az biztos. A városban megnyílt a Ring nevű kocsma. Onnan nyerte a nevét, hogy a nagyobbik termének a kellős közepén fölállítottak egy igazi ökölvívó-ringet. Akik szóváltásba keveredtek iddogálás közben, elintézhették a nézeteltérést a porondon: kaptak kesztyűt, fejvédőt, bokszolhattak, püfölhették egymást kedvükre. Vér mégsem folyt sűrűn. Többnyire az első horgok után valamelyik fél vagy eldőlt, vagy a küzdő felek kibékültek, és sietve megittak együtt még valamiket. Az a zsivaj, ami körülölelt, miközben igyekeztem ellazítani az izmaimat, egészen más volt, mint a hajdani Ring részeg gajdolása. Vlagyimir hajolt hozzám, tanácsokat osztogatott. Vlagyimirról ma már senki nem gondolná, hogyan kezdte. Ma az övé Szibéria olajmezőinek tizenkét és fél százaléka. Vlagyimirról mégis mindenki tudja, miként kezdte, talán csak a felvásárolt amerikai kosárlabdacsapatok szurkolói nem. Hallgattam az instrukcióit, éreztem a kezét a vállamon. Megpaskolta a nyakam. Mikor elindultam, még mindig beszélt, holott engem már elnyelt az üvöltő tömeg, hozzámértek lucskos mancsok, vérben forgó szemek bámultak a képembe, kútmély szájakba zuhantam. Egy gatyában lépkedtem, kézfejeimen kötés, Vlagyimir utoljára még a számba dugott valami rossz ízű műanyagot. Ráharaptam, indultam előre. A lazítás tette, vagy más, nem tudom. Vlagyimir utólag megdicsért, hogy betartottam az utasításait. Csakhogy én egyre sem emlékszem közülük. Évezredekig püföltem és évezredekig püföltek engem. Később azt állították, mindössze húsz percig tartott. Lehetett éppen annyi is. A homok csikorgott a meztelen talpam alatt, a verejték csípte a szemem, a felszakadt szemöldököm. Néha láttam a gyerek arcát. Akkorra egészen ártatlannak tűnt és vitathatatlanul tisztának. Hamvasnak. Mondják, az elején csúnya szitkokat kiabált felém, aztán nagy lendülettel esett nekem, s Vlagyimir néhány nap múlva bevallotta, hogy megijedt. Már az elején kiüt, attól félt. De álltam a sarat. Negyvenkét évem minden hátrányával és előnyével. Szívós vagyok, ezt tudtam. Azt nem tudtam, hogy ennyire. Évtizedekké nyúló pár perc alatt több száz ütést kaptam attól az ártatlan gyerektől. Bele is fáradt hamar. Akkor én kezdtem csépelni őt. Én is belefáradtam csakhamar. Rémlik, hogy egy utolsó nagyot akartam még ütni, s nem is éreztem, hogy eltaláltam, csak azt, hogy elcsúszok, hanyatt esem a homokba, és rám zuhan az a másik test. Vlagyimir ordított, a tömeg üvöltött, kicibáltak a rongycsomó-test alól, lapogatták a hátam, kiabáltak a fülembe. Büdös volt. Izzadtság, vér, alkohol-, zsír- és hagymaszag. Valahol pirogot sütöttek, valaki hangosat böfögött. Próbáltam visszanézni a homokra, a testre, amelynek hamvasságát és ártatlanságát az imént vettem el, amelyet most aláztam és becstelenítettem meg. De már kihúzták onnan a barátai. Napok múlva mesélték csak, hogy eltört mindkét szemöldökcsontja, megrepedt az arccsontja és beszakítottam a fülét. Zokogott, nem tudta elviselni a vereséget. Én, ahogyan másnap reggel a tükör megmutatta, olcsón megúsztam. Mégis nehezen viseltem a diadalt. Szégyenkeztem, azt hiszem. Néztem a tükörben magamat. Feldagadt a szemhéjam, más nem látszott rajtam. A fejem ugyan hetekig fájt, az öklömön a bütykök sajogtak és a bordáim alá néhány hétig szúró fájdalom költözött. A feleségem bekente a mellkasomat valami balzsammal. A piacon vette, ázsiaiaktól. Segített. Nem köszöntem meg, nem szóltunk egymáshoz. Azt hiszem, nem fogunk ezután sem. Vlagyimir szerint el kéne vernem, akár a lovat. Nem teszem. Azt a gyereket is inkább meg kellett volna ölnöm ott helyben, amikor azzal a furcsa zavarral az arcán piszkálgatta a konnektorokat. Álltam, akár a faszent, gyűrött ingben, karomon a zakómmal, vállamról lógott az aktatáskám. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Este megjegyeztem az asszonynak, hogy ha máskor szerelő jön a lakásba, ne csak egy fürdőköpenyt vegyen magára, inkább öltözzön föl rendesen. Ne legyen közönséges. Ezen meg kellett volna sértődnie. Nem tette. Ez indította el bennem a folyamatot. Vágtam a filmem. Figyeltem, okoskodtam. Végül összeállt. Ha rögvest megértem a banális helyzetet, megölöm ott helyben azt a gyereket. Előveszem a táskámból a pisztolyt, amit éppen aznap sóztak rám (biztos, ami biztos, mondták, olyan idők járnak, de olyanok, testvér!), előveszem és lelövöm. Hirtelen felindulásból. Leülöm, amit rám rónak, Vlagyimir jóvoltából kényelmesen, békében, aztán folytatódik az élet. Lelőni valakit személytelen dolog. Mintha nem volna összefüggés a hulla és az ujjad leheletfinom mozdulata között… Leszúrni már nehezebb, személyesebb ügy. Ha ellenben agyonversz valakit, a legbensőségesebb viszony alakul ki közted és közte. Azt csak úgy éled túl, ha végérvényesen és visszavonhatatlanul állattá változol. Farkasemberré, például. (Mitől gondolok ilyeneket? Ez tiszta filozófia… Soha nem érdekelt.) Igaz, én nem vertem agyon senkit. Csak ájultra püföltem azt a gyereket. Szegény kis villanyszerelőcske, kis kakaska… Emlékszem, amikor megpillantott a küzdőtéren. Egyetlen pillanatig tartott a csodálkozás, egyetlen villanás volt csupán. Felismert és szinte azonnal tudomásul vette. Átlátta a helyzetet nyomban, szemben velem, nem kellett neki hosszú idő. Először nevezett utcai harcra (miért is utcai? egy homokkal felszórt erdei tisztáson gyepáltuk egymást…), először készült erre a brutális küzdelemre, s azt hiszem, nem a személyem döbbentette meg egy másodpercig, sokkal inkább az, hogy itt is manipulálnak. Befolyásolják a sorsolást. A következő pillanatban már tudomásul is vette, hogy nincsenek csodák. Az élet ilyen. Manipulált. (Jaj, ne kezdjek újra filozofálni, nem áll jól nekem!) Ej, befejezem mára a munkát. Abbahagyom, elpakolom a dolgaim, kikapcsolom a gépet, beköszönök Vlagyimir titkárnőjének, megyek haza. Keresztülvágok azon az utcán, ahol hasonló a bűz, mint a harctéren volt: izzadtság-, étel- és alkoholszag. Még két sarok és otthon vagyok. A feleségem leveti az ingemet, bekeni a mellkasom a balzsammal. Mondok valamit, lehet köszönet is. Ő vetkőztet tovább. Ez se lesz megalázóbb és kegyetlenebb, mint amikor kihúzzák az embert egy ronggyá vert fiatalember alól, gondolom, és megadom magam a sorsomnak.

Nyitókép: Illusztráció – Pixabay.com