Sajt a szatyorban

– Tudok valamit segíteni, fiatalurak? – állt elénk az asszony, akinek először csak ráncoktól gyűrt arcát vettük észre, majd már meggörbült hátára tévedt a tekintetünk. Láttuk remegő kezét, ízületes ujjait, lábán a félretaposott sarkú cipőt. De leginkább mélyen ülő szemét láttuk, a tekintetét, amiből kiolvashattunk érdeklődést, segítő szándékot, ám akkor még nem vettük észre a leplezni kívánt, elrejthető, mély szomorúságot.

Tétován néztünk egymásra, fergeteges dühünk enyhült, megtorpant a szánkból induló, vaskos káromkodás.

– Nagyon aranyos a kedves néni, de ugyan mit tudna nekünk segíteni, amikor elkéstünk, mint látja, nagyon elkéstünk, már bezárt a Tejpiac – mutatott az üres asztalok felé Poca, akkoriban legkedvesebb barátom, és miközben megcsapta orrom a szájából surranó pálinka, pontosabban sligovica illata, a röszkei határállomásra rántott vissza az emlékezés. Nem a gyerekkorba tértem vissza, nem 1966-ba, amikor először jöhettem Tito marsall országába, és kólát ihattam, aminek anyám szerint gyógyszeríze volt, ám engem a mennyekbe röpített, de legalábbis a felhők közé.

Nem, ilyen hosszú utat nem kellett megtennem, csupán órákat utaztam hátra az időben, hogy lássam a vámos arcát, aki fellépett a buszra, egészen pontosan a Szeged és Szabadka között közlekedő nemzetközi járatra, fintorogva táncoltatta méretes orrát, majd elnézést kért: „Bocsánat, rossz helyen járok. Nekem egy buszt kéne átvizsgálnom, de ahogy a szagokat érzem, én egy tejcsarnok lépcsőin másztam fel.”

Mi, úgy negyvenen, meg csak ültünk a busz ülésein, mint akik karót nyeltek, pedig mennyivel jobb lett volna, ha karó helyet felzabáljuk az összes sajtot, vajat, túrót, amivel telepakoltuk a táskáinkat. Merthogy mi mást is lehetne most Szabadkára vinni, ha nem sajtot, vajat és túrót, mert azt úgy veszik, mint a cukrot – zengett fülünkben a Marx téri piacozós kofák pörgős mondata. Tőlük a jó tanács mellé arra is kaptunk ígéretet, hogy ha soha máskor nem is, de most, 1977 karácsonyához közeledve jobban meg fogunk gazdagodni, mint ha aranybányára leltünk volna.

Gazdagodni? Még az egyetemről is kirúgnak, sajdult bennünk a félelem, és úgy bámult negyvennél is több szempár a vizsla kutyánál is jobb szimatú vámosra, mintha nem csak hipnotizálni akartuk volna, de egyenesen megbabonázni, elvarázsolni, hogy minket, egészen kicsike, jó szándékkal bélelt szegedi kalandozókat hagyjon békén. Ne kutassa át a szatyrainkat, ne vigyorogjon bele a szemünkbe, ami egy fél perc alatt úgy megtelt rémülettel, hogy nem lehetett azzal sem hipnotizálni, sem megbabonázni, csak nézni a szomszédos ülésen remegő utas vöröslő fejéből felszakadó vastag sóhaj páráját a hirtelen lehűlt, nagyon hideg buszban.

Hogy aztán angyal szállt-e le Röszke falujára, vagy a vámos hasát támadta meg feszítő bélgörcs, netán arra gondolt, hogy az ő anyja is ott ülhetne a sajtot, vajat, túrót csempésző csoportban, már soha nem derül ki. Mert egyszer csak felemelte a kezét, levette kopaszodó fejéről a tányérsapkát, és megtörölte kézfejével az izzadó homlokát. Majd amikor a sapkarózsa ismét úgy állt, orrnyereg fölött villogtatva a buszlámpa halvány fényében a vörös csillagot, ahogy azt a szolgálati szabályzat előírta, a keze ismét felemelkedett. De a hevesnek induló mozdulatból egy dühös, de csak kicsit dühös legyintés maradt.

–  Indulhat a busz, menjenek a… Csak aztán el ne tévedjenek a szabadkai múzeumban, mert tudom, hogyne tudnám, hogy mindannyian oda igyekeznek – lépdelt le a lépcsőn, bajusz alatti vigyorral az arcán, és csak egy becsapott buszajtót hagyott maga mögött.

– Hát igen, a Tejpiac bezárt – rántott vissza Szabadkára az idős asszony sajnálkozó mondata –, de azért még nincs veszve semmi, fiatalurak.

– Mamikám! Hát akkor ide figyeljen, hogy nyomjak puszit arra a virágos arcára! Szegedi egyetemisták vagyunk, akik minden pénzükből, az ösztöndíjuk utolsó fillérjéből is sajtot, vajat meg túrót vettek, én még dióbelet is. És most itt állunk az üres tejpiac mellett, majd leszakad a kezünk a szatyrok súlyától, azt se tudjuk, hogy a hideget utáljuk-e jobban, vagy a felhőt itt a fejünk fölött, ami most kezdi önteni ránk az esőt. Hát mit tudna segíteni, drága nénikém? – jajdult Poca, szemében könnyeket hizlalt a düh, de az is lehet, hogy a feltámadó szél karmai kínozták.

– Azért ez még nem a világ vége, a gondok nem itt kezdődnek – mosolygott az asszony, de abban a mosolyban akkor már éreztem bánatot, és éreztem valami vastag gyökerű, mélyben kapaszkodó szomorúságot is. És akkor az asszony hirtelen elnevette magát. Majd elindult előttünk lassú, de határozott léptekkel, és intett, na, kövessenek fiatalurak, jó helyre viszem magukat. Pár lépés után már el is felejtettem a bánatot, a szomorúságot. Pocára kacsintottam, számban vidám parazsat hizlalt a cigaretta, és mentünk, csak mentünk Szabadka központja felé.

– Nem messze lakom, csupán egy-két sarok – magyarázta az asszony. – Ha van kedvük, szólítsanak Teri mamának, tette hozzá, és valóban nem kellett sokat gyalogolnunk, egyszer csak elnyelt minket egy régi, egyemeletes ház hatalmas kapuszája.

– Tisztes polgárháznak épült ez a monarchiában, mára ennyi maradt belőle – szuszogott előttünk Teri mama. Fáradt lábai négy-öt lépcső után megpihentek, mi meg néztük a ki tudja mikor festett falakat, a hámló vakolatot, a kopott ajtókat, ablakokat, az udvaron levelüket vesztő fákat. Szippantottuk a télhez illő hideg levegőt, és tűrtük azt a szomorúságot, ami csak decemberi esős-lucskos napon borulhat rá egy városra. És tűrtem Poca suttogását: – Te, Zoli, ha itt elvesznénk, ezer év múlva sem találnának meg – motyogta, miközben az udvari lakások ablaka felé mutatott, függönyök mögül leselkedő szemekre, félig ha látszó arcokra. Közben úgy szorította a két szatyra fülét, hogy még csontjai roppanását, izmai feszülését is hallottam.

Már azt hittem, hogy ennél nagyobb zaj nem is zavarja meg a ház nyugalmát, és mire felérünk az emeletre, szuszogva elalszik minden fal, ajtó, ablak, még a szélesre tárt kapu is becsukja ásítozó száját. De ekkor az asszony, akit már nyugodtan szólíthattunk Teri mamának, éles hanggal rázta meg a lépcsőházat, a rozsdás korlátokat, a bezárt ajtók ezernyi markolással koptatott kilincseit.

– Juliska, Marcsi, Jolán, hé! Marica, Darinka, ti se aludjatok, hol van még az este? De te is bújjál ki a kuckódból, Zlatan, de te is ám, Jánoska, ha még nem csapott földhöz a pálinka. Gyertek mind! Magyarokat hoztam. Szegedi magyarokat. A magyarok meg sajtot, vajat, túrót, de még dióbelet is – harsogott Teri mama. Arca kipirult, szeme fénnyel telt meg, és úgy láttam, hogy megszűnt az a remegés is, ami hazafelé tartva és a lépcsőkön araszolva éppúgy rázta májfoltos kezeit, mint a lábait, amiken csak ott, a szürkületre váró lépcsőházban vettem észre a vastag visszereket.

 Az első ajtó talán fél perc múlva nyílt ki, borostás férfi arca lesett felénk. Aztán az emeleti függőfolyosóra zuhant ki egy káromkodás, hogy mögüle előbújjon egy morcos ember, keze mintha pörkölt pirosló foltját törölte volna a szájáról. És elindultak felénk lassan az asszonyok is. Hogy ki volt Juliska, Marcsi, Jolán, és ki Marica meg Darinka, nem tudtuk. De mire beléptünk Teri mama lakásába, amiben éppen csak elfért egy szoba, egy konyha, picinyke kamra meg vécé, már ott csoszogott mögöttünk az egész ház. A csöndet előbb suttogós beszélgetés zavarta el, majd egyre nagyobb lett a lárma, amit egyszer csak nevetgélés szakított meg. Poca, akit pár perce még szorongatott az aggódás, úgy állt a szoba közepén, mint egy csillogó kirakatú bolt áruira büszke vezetője. Sajtokat emelt magasba, vajakat rakott a horgolt terítővel borított asztalra, a túróról magyarázta, hogy aki ezt megkóstolja, nem hogy a kezén, de még a lábán is megnyalja az összes ujját.

– Ami meg a dióbelet illeti… No, arról csak annyit, hegy ennél finomabbat még Tito marsall tortájába se darálnak karácsonykor – harsogott Poca. Juliska, Marcsi, Jolán és persze Marica meg Darinka előbb szemmel falt fel mindent, majd előkerültek a kopott pénztárcák, alkudozó vitában röpködtek régi karácsonyi történetek, de leginkább a számokat soroló félmondatok. Teri mama meg nem titkolt dühvel szidta a szomszédokat – csak nem akarjátok átverni, kifosztani ezeket a szegény szegedi diákokat?

Kifosztani? – néztem Poca kezében a rengeteg dinárt, ami már nem dinár volt az én rózsaszínű álmaimban, hanem Cezar konyak meg Napóleon, de leginkább régóta vágyott Adidas cipő. És olyan fecskefarkú olasz farmer, amilyet csak itt, Szabadkán lehet megvenni, és amitől majd Szegeden öl meg az irigység mindenkit, ha beviharzok a jogi kar kapuján, átvonulok a Kárász utcán, elsuhanok a Széchenyi tér platánjai alatt.

– Minden elfogyott? – nézett rám szomorúan talán Juliska, talán Marcsi, de az is lehet, hogy Marica.

– Sajnos minden gazdára lelt! – rázta meg a kopott csillár egyetlen halványan pislákoló villanykörtéjét Poca diadalmas kiáltása, én meg csak motyogtam magyarul is, szerbül is, hogy köszönjük, legyen szép az estéjük, de még szebb a karácsonyuk, és kikísértem a vendégeket.

– Magának meg külön köszönet mindenért – fordítottam a fejem a szoba sarka felé, ahol Teri mamát sejtettem. És Teri mamát kereste Poca tekintete is. De sehol nem találtuk.

– A konyhába ment. Ott sírta álomba magát. Ne keressék – lepett meg egy hang. Gazdája, aki talán Juliska volt, talán Marcsi, de lehetett Darinka is, a szekrény mellől küldte a kérést.

– Ajándékot szántunk neki. Nem is akármilyet. Nézze ezt a szép kerek sajtot! Vagy nézze ezt a két nagy vajat! Meg a túrós dobozt. Meg a dióbelet – pakolta ki az asztalra az eddig elrejtett szatyor minden kincsét Poca.

– Inkább az urát hozza el neki ajándékba, meg a fiát. Több mint tíz éve haltak meg, amikor Újvidékről hazafelé tartva árokba borult velük a munkásbusz. A férje már ott szörnyethalt, a fia a mentőautóban lehelte ki a lelkét. Karácsony előtt voltunk éppen, talán öt nap hiányzott ahhoz, hogy megérkezzen a Jézuska. Azóta se tudjuk, miből él Teri mama. Mert a nyugdíja… Hát azt inkább nem is említeném… – motyogta az asszony, és frissen vasalt zsebkendővel törölte le a könnyet a ráncairól.

Tíz perc múlva már a vasútállomás előtti megállóban vártuk, hogy kinyissa végre az ajtót a Szegedre induló busz sofőrje. Pocakos teste elő is bukkant az este sötétjéből, éppen amikor ismét elkezdett szitálni az eső.

– Na, ez aztán nem egy nagy fogás. Ezért kár volt kijönni. Egy biztos, nem kell rettegnetek a vámnál – nézte kezünkben a félig üres sligovicás üveget. Én meg a zsebemet tapogattam, minden rendben, nem hagytam el az otthon megváltott retúrjegyet. Majd Poca kezére néztem. A hidegtől vörös vastag ujjaira, hiába no, uránbányászként dolgozott Pécsett, mielőtt a szegedi jogi karra kanyarodott az útja. Igen, az ujjaira, amikkel úgy meg tudta szorítani mások kezét, hogy jajdulás zárta mindenen kézfogását. De ezen az estén azok a vastag ujjak mégis olyan ügyesen csúsztatták Teri mama tenyere alá a sajtos, vajas, túrós, no meg dióbeles dinárokat, hogy az asszony könnyes álmát egy pillanatra sem zavarta meg.