1956 októberének közepén látogatóból jöttek vissza Gombi Andrásék, apánk távolabbi rokonáék Magyarországról. Vagy esztendeig jártak utána, mire útlevelük lett, mire Belgrádban beutazási vízumot kaptak, s mire meglátogathatták Kiskundorozsmán a feleség szüleit. A gyerekek nem kaptak útlevelet, így négy unokájából továbbra is csak egyet ismert személyesen a dorozsmai nagymama, a legidősebbet, aki akkor már nyolcadikos volt, de a nagymama még vele sem beszélgethetett soha, mert amikor találkoztak, unokáját pelenkázgathatta, dalolgathatott neki, és annak örült, ha a kis unoka visszanevetett rá. Gombiék hozzánk is eljöttek, de nem sokat meséltek az útról, vagy csak nekem tűnt ez így. Jócskán besötétedett már a látogatás napján, de a vendégek nem mozdultak tőlünk. Anyánk ágyba parancsolt minket, ránk csukta az ajtót. Figyeltem én, mit is beszélhetnek, de nem hallatszott át a csukott ajtón, csak Bandi bácsi dörmögése. Éjszaka volt, amikor valamitől fölijedtem. Az ajtórés még mindig világított, Bandi bácsi mackóhangját hallottam, még mindig ő beszélt. Néha közbe-közbecsiripelt a felesége is, de Bandi bácsi mindig visszavette a szót. Tudatosodott bennem, hogy mi, gyerekek, nem hallhattuk az élménybeszámolót, mert olyan tartalmakról szólt, amit elmondanunk senkinek sem szabad, ami ha kitudódna, baj érhetné apánkat, vagy Bandi bácsit. Tudtunk a bajokról, amelyek más embereket elértek, terménybeszolgáltatás miatt, kulákoskodás miatt, politika miatt. Iskolatársaink között is voltak néhányan, akiknek apját meghurcolták, bebörtönözték, pedig nem csaltak, nem raboltak, nem gyilkoltak.
– Utcára kivinni szót itthonról nem lehet! – tanított bennünket apánk.
Október közepén búcsúzott el tőlünk Szegfű Józsi, mert anyjával Budapestre utaztak. Ott éltek az anyai nagyszülők. A földerítőotthonban, amit mi egyszerűen csak cserkésztanyának hívtunk, körbeálltuk Józsit, irigykedtünk rá, meg csodáltuk is, messzi világot lát majd, oda megy, ahol a mieink 7:1-re megverték az angolokat, meg ott áll, abban a Budapestben, az Országháza is. Volt egy dobozunk, amelyre készítői rávésték a Parlamentet. Apánk hozta ajándékba anyánknak, oly időkben, amikor mi még meg sem születtünk, amikor apánk magyar katona volt, és járt Budapesten is. Ott állt a lakkozott fadoboz a tükrös asztalon, anyánk a fülbevalóját tartotta benne. Ünnepekkor szokta fölcsippenteni, ilyenkor nagyon csinos volt.
Azon a napon, kedd volt, amikor hajnalban Józsiék elutaztak Budapestre, éppen ebédhez készülődtünk, szólt a rádió, Budapestegy, de megszakadt a műsor, és az ismerős bemondó hangja idegenül hangzott, valami olyasmit közölt, hogy azonnal betiltják a nyilvános gyűléseket. Anyánk ijedten kérdezte:
– Pesten tüntetnek tán?
Furcsa szó volt ez: tüntetnek. Most hallottuk először. Mi az? Valami olyasmi, amit emberek cselekednek, de megtiltják nekik. Kik? Miért? Anyánk, szegény, magyarázgatni próbált nekünk, de mit is mondhatott?
El sem mosogatott ebéd után, amikor megint félbeszakadt a műsor, és a bemondó nagyon hivatalos hangon azt mondta, feloldják a felvonulási tilalmat.
– Jézusmária! – ijedt meg a szülénk. – Ezek fütyültek a tilalmakra.
Apánk este, amikor meghallotta Gerő hangját a rádióban, aki nacionalista jellegű tüntetésekről beszélt, meg éberségről, meg ellenséges elemekről, megjegyezte:
– Alighanem agyonvernek téged, de meg is érdemled!
Szerda reggel, anyánk földúltan ébresztett minket:
– Az éjjel belelőttek Pesten az emberekbe! A rádió épületénél! Halottak is vannak. Valami gimnazistát is lelőttek, meg valami lányt is. Ezt mondta a Szabadeurópa.
– Kik lőnek, anyuka? – kérdezte a bátyánk.
– Nem tudom, gyerekek.
Ébresztésünk előtt szülénk kikapcsolta a rádiót. Csönd volt, pedig reggelizés közben mindig szólt a Budapestegy. A hétórai krónika. A pesti adó előtt a noviszádi adó hangja töltötte be a konyhát, a reggel fél hétkor indított magyar nyelvű híradással. Akkortájt nem volt szabad Újvidéket mondani, így ez a szó csak lelkünkben élhetett. Hangjukról megismertük a bemondókat, közelinek éreztük őket magunkhoz.
– Noviszád még nem mondott semmit – jegyezte meg anyánk.
Ez a kikényszerített csönd idegen volt nekünk. Dehát anyánk attól félthetett minket, amit ő akkor már tudott, hiszen hajnalban apánkkal együtt hallgatták a híreket. Virradatkor tudták meg azt, amit tőlünk, gyerekeiktől elhallgattak, úgy hitték, megzavarnak bennünket a súlyos szavak, amelyek fasiszta, reakciós elemekről szóltak. Ezek az ellenséges elemek hamarosan olyan ellenforradalmárokká minősültek, akik fegyveres támadást intéztek a középületek ellen.
Mindig délben értem haza az iskolából. Azon az esős-szomorkás szerdai napon is, amikor nagyon hivatalos hangon egy ismeretlen ember kezdett beszélni a Budapestegyen:
– Itt Nagy Imre beszél mint a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Budapest népe! Közlöm, hogy mindazok, akik a további vérontás megszüntetése érdekében ma 14 óráig beszüntetik a harcot és leteszik fegyverüket, mentesülnek a statáriális eljárás alól.
– Jajistenem! – sikoltott anyánk. – Pesten egymást lövik!
– Mi lehet most Szekfű Jóskával? – kérdeztem. – Ők tegnap utaztak el a nagymamához Budapestre.
– Szegények – mondta anyánk. – Talán szerencséjük lesz.
( Részlet a Zoki című kisregényből. i.m. Tízévesek. Két kisregény. Zenta – Miskolc 2017. Az alkotás egyik nyertese a Budapesten 2016-ban kiírt Mansfeld Péter pályázatnak.)
Nyitókép: MTI KrizsakCsaba
