A világ nyelveinek döntő részét létében fenyegeti a globális monopóliumok csillapíthatatlan étvágya. A féktelen nyereségvágy nemcsak növény- és állatfajokat töröl le bolygónkról, hanem elkábított emberfajunk földi létének szociális alapjait, röviden a hagyományos kultúrákat is végveszélybe sodorja. Ezért hallgatnak el hetente őshonos nyelvek Amazóniától Polinéziáig, a vakságra nevelt fogyasztói tömeg pedig egyre kevésbé érti, hogy az őserdőket, hagyományos élettársulásokat világszerte leradírozó, hi-techre hangszerelt környezetpusztítás egyben az ott élő őshonos nyelvek-kultúrák végítélete is. A kultúra kiirtásához nincs szükség genocídiumra: a földjéről elűzött népek szabott láthatára ritkán szélesebb valamely városszéli nyomornegyednél. A favellákban vagy a posztszovjet kolhozközpontokban pár pidzsinizált világnyelvre csökken a választék. A világ gazdagabb régiói cinkosan érzéketlenek e fájdalmas „Elnémulás” iránt. (A szó nagybetűsen Hubay Miklós drámaremekére utal.)
Igaz, az öreg kontinensen 1970 és 2015 között „csak” a nyelvek 16 százaléka halt ki vagy került végveszélybe, míg Ausztráliában ez az arány 72 százalék, de Dél-Amerikában is 50 százalék fölött volt! A százalékos különbség oka kézenfekvő: mifelénk rég lejátszódott az a pusztítás, amely Ausztráliában és Dél-Amerikában manapság tetőzik. A XX. századot már csak az „Isten háta mögötti” nem államalkotó népek érték meg. Ilyen, szovjet birodalmi okból „védett”, rezervátummá süllyedt területen, a néhai unió fenséges nyugati tengerpartjának peremén élt a nyelvrokon lív nép is. A XXI. század hajnalán a statisztika szerint „kihaltak”. A lívek azonban sokszor bizonyították: ha akár egy maroknyi közösség megőrzi kulturális önvédelmi reflexét, akkor az elnémulás nem törvényszerű. Legutóbb szeptember 21-én, amikor a rigai Lett Egyetemen megnyílt a Lív Intézet, többek közt a lett elnök és Bányai Ferenc magyar nagykövet részvételével. Ez az intézet nemcsak tudományos centrum, hanem ama bizonyos „őshonos” reflex éltetője is lehet. Folytatója mindannak a nyelvi-kulturális csodának, amelyet a lívek a mozgalmukat támogató Lettországban a húszas évek óta véghezvittek. A háromezresről a hatvanas évekre háromszázasra csökkent, majd „kihalt” népnek van modern ábécéskönyve, vadonatúj lív–lett–észt középszótára, irodalma, lív versek megszólalnak észtül, lettül, magyarul, finnül, angolul. Van lív tudományosság, van lív néptánc- és kórusmozgalom, hazajáró fél- és negyedlíveknek lív nyári kurzusok, sőt van lív nyelvű világhálós oldal is.
A szeptemberi ünnepségen a szintén Magyarországot képviselő Pusztay János professzor emlékezett Lívföld és Magyarföld kapcsolatára, Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel királyunktól, Lívföld nagyfejedelmétől kezdve a lív kultúra házának finn-észt-magyar támogatásáig. Utóbbi 1939-ben nyílt meg egy kurlandi lív faluban. Tegyük hozzá, számos könyv, tanulmány is megjelent honukban a lív nyelvről és irodalomról 1935-től napjainkig. Érdekesség hogy a mára méltatlanul kevéssé forgatott, 1862 és 1874 közt megjelent Czuczor–Fogarasi szótár s pótkötetének kézirata is számos lív példát tartalmaz, ezzel pedig úttörő volt az akkori nemzeti nagyszótárak között.
A lívek példája mutatja, legtöbbször nem a globális gazdasági étvágytól veszélyeztetett/legyilkolt kultúrák és nyelvek kicsik, pusztán beszélőik száma alacsony. Eltűnésük oka gyakran kizárólag a számukra kedvezőtlen történeti és gazdaságpolitikai folyamatok eredménye. Így hát a legkisebb nyelv, egy mégoly apró nyelvközösség is az egyetemes emberi kultúra kizárólagos értékeinek letéteményese lehet.
Legutóbb egy augusztus végi éjjel jártam a mesés Salatsi-lív parton. Elgondolkodtam, mi lenne, ha mi magyarok minden háromszáz fős szórványunkhoz ilyen felelős, szerető gondoskodással fordulnánk? Igaz, kisebb csodáink vannak, elég csak a Magyar Szó riportsorozatát, a Szórványlétben két kötetét említenem, vagy a szórványkutatás sokféle eredményét Erdélytől Délvidékig. De túl szép szociográfiákon és konferenciákon, túl a lelkes dokumentáláson, eljutunk-e valaha annak a bizonyos reflexnek az életre keltéséig? Akár a legapróbb magyar szigeten is, ahol erre szükség lenne. A lívek számára nincs elveszett lív ember, lív szó, gondolat…
E kérdésekbe merülten néztem a Hold csendes fényjátékát a lív hullámokon. A homokpart azon az éjszakán is hallgatag maradt.
