A magyar történelem máig legékesebb időszaka a reformkor, amely a XIX. század első felében bontakozott ki, és mélyreható változásokat hozott az ország politikai, gazdasági és kulturális életében. Az ország meghatározó gondolkodóinak célja volt Magyarország új törvények, társadalmi reformok bevezetésével történő békés felépítése. Ez az időszak volt a modern magyar nemzet megszületésének kezdete, s a nemzeti újjászületés programja mélyreható társadalmi és gazdasági megújulást hozott az országnak. A reformkor kulturális fejlődése alapozta meg azt a szellemi hátteret, amely később az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc ideológiai alapjává vált. Bár a forradalom és az azt követő udvari megtorlás egy időre megszakította a békés fejlődés lendületét, az 1867-es kiegyezés azonban kiteljesítette Magyarország megújulásának programját.
Történetírásunk a reformkor kezdetét az 1825. szeptember 11-én megnyitott pozsonyi országgyűléshez köti, amikor Széchenyi István felajánlotta birtokainak egyéves jövedelmét a Magyar Tudós Társaság – később a Magyar Tudományos Akadémia – megalapítására. Ez a gesztus azt jelezte, hogy a magyar nemesség egy része felismerte a változások szükségességét. A diéta lelkes résztvevői programjukban meghirdették az örökváltság eltörlését, a közteherviselést, a magyar ipar fejlesztését, a politikai jogoknak a népképviselet által történő kiterjesztését, magyar országgyűlésnek felelős kormány kinevezését, és az osztrák császári birodalmon belül a független Magyarország kikiáltását. E programnak megfelelően 1825-ben megalakult a Magyar Tudós Társaság, 1837-ben létrejött a Pesti Magyar Színház, mely 1840-től Nemzeti Színházként működött, 1844-től pedig az ország államnyelve a magyar lett. A reformkorban a magyar nyelv és kultúra is korábban nem tapasztalt gyarapodásnak és fölvirágzásnak indult. Kazinczy Ferenc nyelvújítási mozgalma ugyan már korábban elkezdődött, de a pozsonyi határozatok fényében ekkorra érett be igazán. A reformkor virágzó esztendeiben születtek meg a magyar irodalom klasszikus művei, és olyan írók, költők alkotásai, mint Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc és Petőfi Sándor, a nemzeti identitás szimbólumaivá váltak. Kölcsey 1831. december 29-én Szatmárcsekén fejezte be a Huszt című, cselekvő szeretet versét, melynek gyakran idézett sora: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!” a magyarság örök nemzetépítő programjának meghatározó gondolatává vált.
Széchenyi István nyugat-európai útjai során szerzett tapasztalatai alapján három könyvében, a Hitel (1830), a Világ (1831) és a Stádium (1833) című munkáiban fogalmazta meg nemzetépítő programját, vele egy időben Wesselényi Miklós Balítéletekről (1833) című könyvében a múlt terheitől történő megszabadulásra szólította a népét. Társaikkal együtt hirdették: Magyarország békés fejlődése, a feudális viszonyok lebontása csakis a közélet szabályozásával, új törvények bevezetésével történhet. Mivel a hazai polgárság még nem volt elég erős, ezért a reformokat a középnemesség és az értelmiség kezdeményezte. A reformkor nemzeti megújulást hirdető programja kiemelte a közteherviselés, a jobbágyfelszabadítás, az ősiség törvényének eltörlése, a felelős nemzeti kormány megalakítása, a magyar nyelv hivatalos használata, a sajtószabadság megteremtése és a nemzet megújulását szolgáló, Erdéllyel történő egyesülés jelentőségét.
A reformkor nagyjai – Széchenyi István mellett Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Kölcsey Ferenc, Wesselényi Miklós és társaik – újrateremtették a nemzet fogalmát. Megfogalmazásuk szerint a politikai nemzet immár maga a népi nemzet olyan szellemi közösség, amely „egyesíti tagjainak, alkotóelemeinek a jövőre vonatkozó közös vágyait, törekvéseit, a jelent formáló elhatározásait és a múltból öröklött hagyományait”.
Amikor Mályusz Elemér A magyar történettudomány című, 1941-ben az Egyedül vagyunk kiadványban megjelent tanulmányában a reformkor nemzedéke történelemértelmezésének lényegét foglalta össze, akikor hangsúlyozta: a történetírásnak az igazság keresésén, a múlt hiánytalan, pontos rekonstruálásán kívül egyéb faladatai is vannak: mindenkor segíteni kell a kor legnagyobb problémáinak a megoldását. „Népiségtörténetünk pedig akkor lesz, amikor egy sereg tudományág, amelyek eddig külön-külön működtek, rájön arra, hogy össze kell fognia, s valamennyiüknek a népet kell kutatásiak központjába állítaniok, a történettudomány pedig megállapításaikat történetileg értékesítve szintézisbe foglalja.” A XIX. században ennek lett az eredménye a gazdaság- és társadalomtörténet fellendülése, s ennek nyomán a nép szerepére, életére, jelentőségére való ráeszmélés. A népiségtörténet kialakításának érdekében a többi tudományszak, a nyelvészet, etnográfia, földrajz és az archeológia is állapítsa meg teendőit, hogy összefoghassák a néppel foglalkozó valamennyi tudomány munkásait. Ennek volt otthona a Magyar Tudományos Akadémia, amikor a falai között – a reformkor irányadó szellemiségét követve – 1867-ben megalakult a Magyar Történelmi Társulat. A korszak jeles történetírói – Horváth Mihály, Ipolyi Arnold, Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor, Thaly Kálmán és társai – célként tűzték ki a társadalom legszélesebb rétegeiben a nemzeti érzés fejlesztését.
Lukinich Imre A Magyar Történelmi Társulat története 1867–1917 (1918) című könyvében rámutatott: amikor 1866 végén egy magyar történelmi társulat alapításának lehetőségével komolyan kezdtek foglalkozni, Pesty Frigyes lett az eszme egyik leglelkesebb híve. Horváth Mihály az 1872-ei szepesi vándorgyűlés alkalmával „a közművelődési viszonyok felderítésére” hívta fel a kutatók figyelmét. Ekkor történt, hogy a Társulat tudományos munkásságának iránya a magyar művelődéstörténet felé fordult. Az 1855-ben A Magyar Történelmi Tár megindításában olyan törekvést kell látnunk, mely a társadalom történelmi érdeklődésének intézményes nevelésére irányult.
A Millennium fényének közelsége késztette Bánó Józsefet arra, hogy 1883. április 5-én benyújtsa „a magyar faj ethnologicus fejlődését tárgyaló mű” megjelentetésére vonatkozó indítványát. A Történelmi Társulat „az initiativa jogát” elfogadta, tekintve azonban, hogy „történeti irodalmunk még nem bír olyatén munkával, mely a magyar nemzet életét akkép tárgyalná, hogy abból minden fennmaradása, mint koronkénti növekedése, s a szomszéd – különösen a déli tartományokra való hatása felfogható lenne –, s mely az érintett tüneménynek mind külső, mind belső okait feltüntesse, tekintve, hogy egy ilynemű munkának közzététele, illetőleg megjelenése a magyar nemzet ezeréves fennállásának, a millenniumnak mintegy történetirodalmi manifestatiója volna”, a Társulat fáradhatatlan és ügybuzgó titkára Borovszky Samu vezetésével meghirdette a Magyarország Városai és Vármegyéi monográfiasorozat elkészítésnek programját. A sorozat valódi fényében mutatta meg a reformkor nemzetépítő programjának jelentőségét.
Nyitókép: Széchenyi István (OSZK gyűjteménye)
