Erzsi néninek nem volt egyszerű élete. Szüleit korán elvesztette, tanyán nevelték fel a rokonai, akik állandóan dolgoztatták. Emiatt mindig egyedül érezte magát. Az iskolában viszont jó tanuló volt, így önerőből sikeresen befejezte az elemit, majd a középiskolát és még az egyetemig is eljutott. Ott olyan jól teljesített, hogy megkérték, folytassa tovább a tanulmányait, majd legyen tanársegéd. A doktori diplomát is megszerezte, professzor lett egy egyetemen, feleségül ment egy szegény emberhez.
Péter nem volt annyira tanult, mint ő, azonban nagyon ügyesen bánt a pénzzel és talpraesetten vezette a kezdetben kis vállalkozását. Szakmai életük párhuzamosan egyre csak fejlődött, egymást támogatva építették karrierjüket. Közösen körbeutazták a világot, nagy, medencés családi házat építettek a város legszebb, legnyugodtabb helyén. Életükből már csak a gyermek hiányzott, de a legkiválóbb külföldi orvosi segítség ellenére sem jött össze baba, így az örökbefogadás mellett döntöttek. Kislányuknak mindent megadtak: gyönyörű ruhákat, emlékezetes nyaralásokat, oktatást. A kislányból nő lett, külföldön talált munkát, ahol családot alapított. Erzsike és férje nyugdíjasan is aktív életet élt, baráti társaságuk minden hétvégén nagy ebédeket szervezett, bálokba jártak, együtt utaztak, lányuk pedig időnként hazalátogatott.
És akkor jött a koronavírus-járvány. A bezártság, az eseménytelen mindennapok okán úgy döntöttek, vesznek egy kutyát. Péter jobban értett a kutyaneveléshez, ezért a legtöbb tudnivalót ő tanította meg Foltosnak, és szinte elválaszthatatlanok lettek. Egyik reggel Péternek nagyon fájt a feje, a szigorú Covid-protokoll miatt azonban az orvosok nem könnyíthettek állapotán. A teraszon összeesett, és mire kijöttek a mentősök, már nem tudtak rajta segíteni. Erzsi néni ismét ugyanazt a magányt érezte, mint gyermekkorában.
Illetve, mégsem volt teljesen egyedül. Volt valaki, aki nem értette a vírust, nem tudta, mi az a gyászjelentés, de pontosan érezte a házat körüllengő, mindent átitató fájdalmat. Az első hetek a puszta túlélésről szóltak. Erzsi néni sokszor napokig fel sem akart kelni az ágyból. Nem látott értelmet a reggeleknek, nem volt miért kávét főzni, nem volt kihez szólni. De Foltosnak voltak szükségletei. A kutyát el kellett vinni sétálni, enni kellett adni neki, a szőrét át kellett kefélni. És ez a zsemleszínű, foltos keverék lett Erzsi néni órája és naptára. A kutya ösztönös ritmusa rángatta vissza az idős asszonyt a valóságba. A napi séták során a parkban Erzsi néni újra elkezdett emberekkel beszélgetni. Nem a tudományról, nem a járványadatokról, hanem arról, hogy Foltos mit szeret enni, vagy hogy milyen ügyesen hozza vissza a labdát. A kutya egy láthatatlan védőhálót húzott az asszony köré, amely megvédte őt a teljes mentális összeomlástól.
Erzsi néni és Foltos története nem egyedi eset, és erről is szól a társállatok világnapja. Nem a törzskönyvekről, a kiállítási kupákról vagy a divatos kiegészítőkről, hanem pontosan arról a tiszta, érdek nélküli kapcsolatról, amely képes átsegíteni az embert a létezés legsötétebb völgyein. Az állat nem kérdezi meg, hány diplomád van, mennyi pénz van a bankszámládon, vagy hogy meglocsoltad-e a füvet. Ő a jelenünkre reflektál, és a puszta jelenlétével gyógyít bennünket.
A tudomány ezt a jelenséget ma már bonyolult latin kifejezésekkel, hormonális változásokkal, oxitocinszint-mérésekkel és neurokémiai folyamatokkal magyarázza. Leírják, hogy a kutyasimogatás csökkenti a vérnyomást, és hogy a magányos idősek körében a kisállattartás drasztikusan csökkenti a depresszió kialakulásának kockázatát. De Erzsi néninek nem kellenek a tanulmányok. Ő egyetemi professzorként pontosan tudja, hogy amit Foltostól kap, az felülír minden tankönyvet. Az a szeretet és életösztön, ami abból a négylábú lényből árad, a legtisztább terápia.
Erzsi néni és Foltos története pontosan arra világít rá, hogy amit a társadalom egy része felesleges hóbortnak vagy furcsaságnak lát, az valójában a szeretet utolsó megmaradt csatornája. Amikor egy idős ember minden gondoskodását a kiskedvencére vetíti ki, nem megbolondult, és nem „túlreagálja” a dolgokat. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az emberi környezete elfogyott. A kortársak elmentek, a gyerekek, unokák élik a maguk ezer kilométerre lévő, sűrű életét, a világ pedig, amelyben egykor professzorként, mérnökként, orvosként vagy épp dolgos családanyaként tisztelték őket, már nem tart igényt a tudásukra és a gondoskodásukra. Az a szeretet, az a hatalmas gondoskodási vágy azonban, ami egy hosszú élet alatt felhalmozódott bennük, nem tűnik el nyomtalanul. Kell, hogy legyen egy címzettje.
Az állatokkal való szoros kötelék idős korban sem pótlék, hanem egyenértékű, tiszta kapcsolat. Senkinek nincs joga lenézni vagy elítélni egy idős embert azért, mert a kutyája jelenti számára a mindenséget. Foltos nem „csak egy állat” Erzsi néni életében. Ő a hidat jelenti a múlt és a jelen között, ő az, aki miatt érdemes reggel felkelnie, felöltöznie és embernek maradnia. A pszichológia jól ismeri azt a jelenséget, hogy az embernek a végsőkig szüksége van arra az érzésre, hogy számít a jelenléte. Hogy szükség van rá. Amikor Erzsi néni a szakadó esőben, sajgó térdekkel is felcsatolja a pórázt Foltosra, abban nincs semmi szánalomra méltó.
Vannak furcsának vagy feleslegesnek tűnő világnapok. A mostani talán pont ilyen lehet azoknak, akik sosem voltak, vagy még nem kerültek olyan helyzetbe, mint Erzsi néni. A társállatok világnapja kapcsán, ne csak a fiatal, trendi, lájkvadász gazdikra és a dizájnos kutyás kávézókra gondoljunk! Sőt, leginkább ne rájuk gondoljunk! Legyen ez a világnap az alázaté és az empátiáé, és amikor legközelebb meglátunk egy idős nénit vagy bácsit, amint nehézkesen sétál a lassú tempóját felvevő kutyájával, vagy a buszon magyaráz a hordozóban ülő macskájának, ne vonjuk fel kérdőn a szemöldökünket! Inkább hajtsunk fejet előttük! Mert ők azok, akik a legnagyobb magányban megmutatják, mi az igazi, tiszta, emberi szeretet. Erzsi néni nem maradt egyedül, mert Péter hagyott neki valami kapaszkodót. Egy négylábú örökséget, amely megtanította őt újra nevetni.
Nyitókép: pixabay.com
