,,Otthonra leltem a nyugat-bácskai szórványban”

A Petőfi Sándor Program a Magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának ösztöndíjprogramja. Célja a külhoni magyar szórványközösségek megerősítése, az identitás erősítése, a közösségépítés és a magyar kultúra ápolása. Szili Zsuzsanna pedagógus a nyugat-bácskai szórványban, a Dunatáj Egyesülés, illetve a zombori Szórványközpont háza táján teljesített közösségi szolgálatot, amely most véget ért. Az ösztöndíjas eddigi szakmai életútja is figyelemre méltó. A Szegedi Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett diplomát. A nyugat-bácskai közösségek tagjait lelkesedésével, közvetlenségével és letisztult szakértelmével nyűgözte le. Életútja kontinenseket és kultúrákat köt össze, mégis egyre inkább egyetlen irányba mutat: a magyar közösségek szolgálata felé.

Sokfelé jártál, éltél a világban…

– Az életutam úgy alakult, hogy az egyetemi tanulmányaim elvégzése után kimentem Angliába. Londonban éltem öt évig, hogy az angol nyelvet C1–C2-es szinten elsajátítsam. Ott szereztem meg azt a tudást, amelynek köszönhetően a Magyarországon szerzett tanári diplomámat nemzetközileg is validáltathattam. Ez a két dolog – az angol nyelvtudás és a végzettségem nemzetközivé tétele – nyitotta ki számomra a kapukat. A sors furcsa fintora, hogy a magyarországi közoktatásban a szakmai gyakorlaton kívül soha nem tanítottam, ellenben négy kontinens tíz országában igen, köztük Angliában, Máltán, Vietnámban, Tanzániában, Thaiföldön és másutt is. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mi a közös ezekben a helyekben. Miután Angliában megszereztem mindazt, amiért kimentem, rájöttem, hogy azokhoz az országokhoz vonzódom, ahol az emberek autentikusak, ahol nem a globalizált társadalmi normák uralkodnak. Ezekben az „igazi” közegekben érzem jól magam. Fontos volt számomra, hogy tanítsak: közel kétezer gyermek életére volt hatásom. Meg akartam ismerni a különböző társadalmi rétegek működését. Ez nagy alkalmazkodóképességet adott, illetve ráébresztett arra, hogy ez a képesség valójában mindig is bennem volt. Az elfogadás és a nyitottság csakis a hasznomra vált. Egy ponton persze az ember elveszíti a naivitását, mert előfordulhat, hogy áldozattá válik, a nagy számok törvénye alapján azonban mégis azt mondom: ha nyitott és kíváncsi marad, azt a világ visszaadja, és több pozitív élményben részesül. Ezekben a komfortzónán kívüli helyzetekben tudjuk meg igazán, hogy van egy gondviselő Jóisten, aki már sokszor megmentette az életünket. Igazából én csak azt teszem, amit a szívem diktál: szeretek tanítani, megismerni a világot mások szemüvegén keresztül is. Mindez nagyfokú alázatot adott. Amikor átadom a kontrollt, sokkal jobb dolgok történnek velem, mint gondoltam volna.

A bezdáni színház, illetve a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület adott otthont a bezdáni gyermekek és a Petőfi Sándor Program évadzáró előadásának, amelyet Bezdánia projekt címmel mutattatok be. Te vagy a rendezője. Számomra egyfajta tablónak tűnt. Miként értékeled ezt a közös produkciót, amely egyben az ösztöndíjas időszak záróeseménye volt?

– Nagyon találó és kifejező az a megfogalmazás, hogy ez az előadás az elmúlt időszak tablójává vált. Valóban ez volt a cél. Amikor a gyermekekkel közösen összeállítottuk a műsort, az egyik fontos szempont az volt, hogy legyen üzenete, a másik pedig az, hogy mindenki saját magát jelenítse meg benne. Szavak nélkül, különféle nonverbális eszközökkel kellett ezt megmutatniuk. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez egy amatőr csoport. Heti egy-két alkalommal zajlott a felkészülés, tehát nem egy rutinos színjátszó közösségről van szó. Éppen ezért, vagy talán ennek ellenére úgy érzem, sikerült a színpadi szereplést a lehető legmagasabb szintre emelni azáltal, hogy jól érezték magukat a színpadon, és sajátjuknak érezték a darabot. Közvetítettük azt az üzenetet, amely a legfontosabb volt számomra.

Mi ez az üzenet?

– Már az első találkozáskor nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon különböző személyiségű gyermekek alkotják a csoportot. Vannak köztük introvertáltabb, befelé forduló gyermekek, és olyanok is, akik kifejezetten szeretnek szerepelni, a középpontban lenni. Nagy kihívást jelentett, hogy azok is szóhoz jussanak, akik egyébként félnek megnyilvánulni. Ezért a darab egyik fő üzenete az lett, hogy teljesen mindegy, hogy valaki inkább introvertált vagy extrovertált személyiség. Fontos, hogy elfogadjuk egymást, hogy jelen legyen a kölcsönös tisztelet és elfogadás, ezen túl pedig az is, hogy mindenki megélhesse a saját önazonosságát. Ezt szerettem volna színpadra vinni. Vannak külső tényezők, különböző rendszerek, vagy olyan helyzetek, amikor közösségeket kirekesztenek más közösségek. Ez a szórványban élő magyarság esetében is előfordulhat. Bezdánban ugyan egyfajta védett, támogató közeg veszi körül a gyermekeket, de amint kilépnek ebből a közegből, már kisebbségben találhatják magukat. Arra szeretném ösztönözni őket, hogy vállalják önmagukat, álljanak ki magukért, és az önérvényesítés jegyében mutassák meg, kik is valójában. Akkor is, ha ezzel bizonyosan kihívásokkal kell szembenézniük a szórványban élve.

Hogyan látod a szolgált közösséget, most így, a letelt kilenc hónap tükrében?

– Kezdetben azt gondoltam, hogy mivel szórványmagyarságról van szó, nagyon zárt közösségekkel találkozom majd. Olyan értelemben valóban zártak ezek a közösségek, hogy egy kívülálló nem feltétlenül találkozik velük magától. Nyugat-Bácska településeiről először szinte egy geopolitikai előadás keretében hallottam, és csak később ismertem meg őket személyesen. Ahogy elkezdtem dolgozni Bezdánban, Doroszlón és Zomborban, hamar láttam, hogy mindegyik település más-más közeget jelent. Ennek megfelelően alakítottam a tevékenységemet is. Doroszló és Bezdán falvak, Zombor pedig város, így teljesen eltérő a közösségi dinamika. Akár Doroszlóról, akár Bezdánról beszélünk, mindenhol rendkívül befogadó emberekkel találkoztam. Doroszlón a helyben alakult jógacsoportban tartott foglalkozások során, valamint a művelődési egyesületben is azonnal nyitottságot tapasztaltam. Bezdánban pedig különösen sokat jelentett számomra, hogy távolról érkezett pedagógusként bizalmat szavaztak nekem, és foglalkozhattam a gyermekekkel. Kölcsönösen a szívünkbe zártuk egymást. A gyermekeken keresztül engedtek közel magukhoz. Hálás vagyok ezért a bizalomért, mert így tudtunk ilyen eredményesen együttműködni. Óriási tapasztalatokkal és életre szóló élményekkel gazdagodtam. Mindez azért is különösen értékes, mert itt, a nyugat-bácskai szórványban nehéz sorsokkal, mély emberi történetekkel találkozhat az ember a nyitott és derűs közösségek felszíne alatt. Összefoglalva: lehet, hogy ezek a kisebbségi közösségek zártak, de én nagyon hamar elkezdtem otthon érezni magam bennük.

Mit adott számodra ez a kilenc hónapos, szórványközösségekben töltött szolgálat?

– Mindenképpen otthont adott. Együttműködéseket, barátságokat. Azt szoktuk mondani, hogy az ember egy-egy helyzetből, munkából vagy tevékenységből annyit vesz ki, amennyit beletesz. Én azt érzem, hogy nagyon sokat kaptam ettől az időszaktól, és ez már egy életre szól. Bármi is lesz a program sorsa – most a politikai változások miatt bizonytalan a jövője –, én ide vissza fogok járni. A könnyedség és azok a nehéz történetek, amelyeket itt hallottam, mély nyomot hagytak bennem. Akár a háborús emlékekről, akár a kisebbségi létből fakadó nehézségekről beszélünk, egy empatikus ember számára már ezek meghallgatása is megrázó lehet. Hálás vagyok a programnak és annak a közegnek is, amely befogadott. Sokat segített az is, hogy az orientációs program két hétig tartott Szabadkán, ahol megismerkedhettünk a Magyar Nemzeti Tanács működésével. Ez számomra fantasztikus élmény volt. Az a tudás és érzékenyítés, amelyet kaptunk, maradandó nyomot hagyott bennem. Nem múlik el úgy ez az időszak, hogy ne jelenjen meg az arcomon egy nosztalgikus mosoly, vagy ne gördüljön ki a szememből egy könnycsepp, amikor visszagondolok rá.

Innen hova, merre tovább?

– Nagyon fel vagyok töltődve, inspirálódva, most azonban hazatérve a Zemplénbe, egy rövid nyári pihenőt tervezek. Szeretném magamba építeni mindazt az emberi és szakmai tapasztalatot, amelyet az itt töltött idő alatt szereztem. Más emberként megyek haza, mint ahogyan eljöttem, és ezzel az új énemmel szeretnék megismerkedni. Eddig is azt gondoltam magamról, hogy alázatos ember vagyok, de most még inkább megtanultam hallgatni, és ezzel gazdagabb lettem. Nagyon sok minden átalakult bennem. Főként az, hogy mitől tartom magam gazdagnak, és mi az, ami valóban értékes.