Gyerekkoromban a farsang nem jelentett mást, mint egy különleges napot az óvodában. Anyukám varrta a jelmezem, én pedig mellette szorgalmasan segédkeztem. Bocinak öltöztem be, a kedvenc állatomnak. Akkoriban nem gondolkodtam azon, hogy mit jelent a farsang, csak arra emlékszem, hogy együtt voltunk a csoporttársaimmal, egymást dicsértük és versenyeztünk, hogy kié a szebb jelmez.
A farsangi időszak vízkereszttől hamvazószerdáig tart, és a tél végéhez, a böjt előtti időszakhoz kapcsolódik. Régen a falu lakosai számára ez az időszak a mulatságról és a télűzéséről szólt. Ilyenkor az utcán zajongtak, álarcba bújtak és felvonultak. A farsangi szokások eredete egészen a régi időkig nyúlik vissza, ami jóval megelőzte a mai formákat. A farsang gyökerei a kereszténység előtti pogány télűző szokásokig vezethetők vissza. A magyar hagyományokban gyakran jelentek meg állati maszkok mint a medve, a ló, a kecske vagy a gólya, amelyek a termékenységhez, az újjászületéshez és az erőhöz kapcsolódtak. Ám a farsang nem csupán a tél és a betegségek elűzéséről szólt, hanem a tavasz eljövetelét is sürgeti.
Régen a farsang adott ritmust az évnek, valamint alkalmat arra is, hogy az emberek együtt legyenek. Nem volt kérdés, hogy ki ünnepel és ki nem, hiszen a falu együtt búcsúztatta a telet. A farsang nem egy sima program volt, hanem a mindennapi élet része. Ma egészen más világban élünk. Már nem a hideg tél a legnagyobb ellenségünk, hanem az állandó rohanás, a kocsik zaja, az egymást követő szürke hétköznapok, amelyekben egyre nehezebb megállni, pihenni és időt szánni magunkra vagy másokra. Talán ezért is maradtak meg bennem egészen másként ezek az emlékek.
Gyerekként a farsangban nem a szokások jelentését kerestem, hanem a mókás időtöltést, amikor a mamám már kora reggel elkezdte sütni a farsangi fánkot. A konyha ajtaja ilyenkor csukva maradt, nem volt szabad nyitogatni, hiszen a fánknak meleg szobahőmérséklet kellett és nem jöhetett be a hideg levegő. Ez szabály volt, amit mindenki komolyan vett. Amikor elkészültek a fánkok, együtt kentük meg őket lekvárral. Többnyire baracklekvárral, de a kedvencem mindig is a szilvalekvár volt. Az a fajta, amit ma már egyre ritkábban lehet kapni. Mindig házi lekvárt használtunk, és nem spóroltunk a porcukorral sem. Ezek az emlékek ma már sokkal inkább a farsanghoz kötnek, mint a jelmezek vagy a bulizás. Felnőtt fejjel talán a fánk lett számomra a farsang igazi jelképe. Ha most készítem ezt a finom farsangi főattrakciót, akkor igyekszem ugyanúgy a nagymamám receptjét követni, de tudom, hogy az enyém akárhogy is próbálom, nem lesz olyan, mint amilyen a nagymamámé volt. Már nincs házi lekvár csak a bolti. Nem terem az otthoni kis gyümölcsösben termés, nem is lenne idő befőzni, nincs az a lassúság, ami régen magától értetődő volt. A megszokott íz is kicsit más lett.
Amikor általános iskolás voltam, a farsang számomra sokszor a televízió képernyőjén keresztül létezett. Néztem a felvonulásokat, a maszkos tömegeket, a látványos ünneplést és titokban reménykedtem, hogy egyszer nálunk is lesz valami hasonló, amin én is részt vehetek. De ez sosem történt meg, mivel megmaradt egy olyan eseménynek, amit inkább nézni lehetett, mint megélni. Ma már világosabban látom, hogy a farsangi szokások inkább a művelődési egyesületekhez, az óvodákhoz és iskolákhoz kötődnek. Ott élnek tovább, szervezett formában, az iskolai keretek között. A gyerekek az intézményekben tanulják meg, hogy mi is az a farsang, miért öltözünk jelmezbe, miért kerül fánk az asztalra. Otthon minderről egyre ritkábban beszélnek a szülők. Nem azért, mert nem tartják fontosnak, hanem mert az idő folyamatosan fogy. Egyszerűbb jelmezt vásárolni vagy két kattintással megrendelni az interneten, mint együtt készíteni. Könnyebb letudni egy programot, mint kulturális örökséggé tenni. Hiányzik a farsang szelleme, amely élményként maradhatna meg a fiatalokban.
Hasonló átalakulás figyelhető meg a farsangi párválasztásnál is. A magyaroknál a farsang nemcsak mulatozás ideje volt, hanem a párkeresés és az esküvők időszaka is. Ez volt az utolsó lehetőség a nagyböjt előtti bálokra, lakodalmakra. A lányok bokrétát adtak a fiúknak, a fiúk pedig ezt a kalapjukra tűzve hordták. Ezek a nyilvános gesztusok gyakran házassághoz vezettek. Ma a párválasztás nagyrészt az online világban zajlik. A virágot felváltotta a jobbra vagy balra húzás, a tetszés kinyilvánítása egy mozdulattá egyszerűsödött le. A személyes találkozó felcserélődött a profilképek nézésére.
Ehhez a világhoz én nem tudok igazán kapcsolódni. Az internetes párválasztás sosem állt közel hozzám, nekem fontosabb a személyes találkozás. Sokkal közelebb van hozzám az a gondolat, hogy emberek találkoznak egy térben, táncolnak és beszélgetnek, legyen szó akár egy bálról, ahol a jelenlét a döntő faktor és nem az algoritmus.
A hétköznapi életben azonban egyre kevesebb a jelentése a farsangnak. Megfigyeltem, hogy a farsang elveszítette azt a közösségi szellemiségét, amely egykor megillette őt. A világ felgyorsult, és ezzel együtt az ünnepek is átalakultak. Ma már nem közösségi kötelesség, hanem egyéni döntés, hogy ünnepeljük-e. Lehet, hogy így ma már kevesebb a jelmez és a felvonulás, de amíg van, aki fánkot süt, addig talán nem tűnik el teljesen az ünnep.
Nyitókép: Gergely Árpád felvétele
