Az olvasás hanyatlásáról már legalább három évtizede beszélünk. Az újra és újra visszatérő narratíva szerint a mai gyerekek már nem olvasnak, de ha olvasnak is, azt ritkábban teszik, és rövidebb, ráadásul rosszabb minőségű szövegekhez nyúlnak, mint a nagyszüleik korosztálya. Ez pedig azért baj, mert ezáltal nem fejlődik a szövegértésük, ami megnehezíti számukra a munkaerőpiacon és az életben való boldogulást. Társadalmi szinten pedig csökken a szókincs, silányul a nyelvtan, és elszegényedik a nyelv.
James Marriott, a londoni The Times újságírója ennél kicsit továbbment, és A posztliterális társadalom hajnala című esszéjében egy olyan világot vázolt föl, ami nem pusztán abban ragadható meg, hogy Kant filozófiájának böngészése helyett szívesebben töltjük az időnket a közösségi média hasztalan pörgetésével, és ezáltal fontos készségeket veszítünk el. Amellett érvel, hogy az olvasás sokkal fontosabb eszköz az emberiség kezében annál, mint ahogy általában gondolunk rá. Nemcsak a tudásmegosztást segíti elő, nemcsak érzékenyít, nemcsak a nyelvi készségeinket fejleszti, hanem lehetővé teszi számunkra, hogy demokratikus keretek között élhessünk.
A demokrácia egy olyan politikai rendszer, ahol a nép részt vesz a hatalom gyakorlásában. Ez a részvétel pedig nem képzelhető el ott, ahol a nép nagy része nem olvas. Ahhoz, hogy a feudalizmus átadja a helyét a demokráciának, szükség volt arra, hogy az olvasás a nép széles rétegei számára elérhető legyen. Az olvasás segítségével az emberek tudomást szereztek mindarról, ami korábban a hátuk mögött zajlott (például a korrupcióról vagy az igazságtalanságokról), ráadásul nemcsak a tudásuk nőtt, hanem gondolkodni is elkezdtek ezekről a dolgokról. Ezért érvel több szerző is amellett, hogy a feudalizmus összeomlásában nagy szerepet játszott az olvasás, és hogy a könyvekre a demokrácia kialakulásának előfeltételeiként is gondolhatunk.
Az információ terjesztése nem maradt sokáig a könyvekre. Előbb a rádió, majd a televízió, később pedig a számítógép és az internet jelent meg, de egyik sem bizonyult olyan végzetesnek az olvasásra nézve, mint az okostelefonok elterjedése a 2010-es évek elején. James Marriott szerint ez azért van így, mert a tévé legföljebb az esti műsor idejére akarta megragadni a figyelmünket, miközben az okostelefon az egész életünket követeli. Mindig a zsebünkben van, minden szabad percünket igyekszünk vele kitölteni, akármi történik, bármikor előhúzhatjuk: ha információra van szükségünk, ha unatkozunk, ha emberi kapcsolódásra vágyunk.
Márpedig – véli Marriott – ha az időnk nagy részét az okostelefonnak szenteljük, akkor elzárjuk magunktól a lehetőséget, hogy olvassunk – ami leginkább azért probléma, mert az írás és az olvasás sokkal összetettebb és logikusabb gondolkodást kíván, mint ha más formába öntenénk a gondolatainkat. Aki ír, az áthúzza, újrafogalmazza és finomítja a mondatait, felépíti az érveit, aki olvas, az pedig értelmez, újra és újra visszatér a nehezebb részekhez, kiszűri a lényeget, fölfejti a szöveg logikai vázát. Ezzel szemben egy videó nem akkor gyakorolja a legnagyobb hatást a befogadóra, ha logikus a szerkezete, hanem ha érzelmeket vált ki.
MihaKovač, a Ljubljanai Egyetem Könyvtár- és Információtudományi, valamint Könyvtudományi Tanszékének professzora A demokrácia az olvasástól függ című írásában arra hívja föl a figyelmet, hogy információs technológia ide vagy oda, ma kevesebb ember él demokráciában, mint az internet megjelenése előtt. És minthogy a társadalmunk egyre rövidebb és egyszerűbb szövegeket olvas, így hiába hinnénk, hogy a korlátlan internet és a viszonylag könnyen beszerezhető okoseszközök világa mindenkihez elviszi az információt (és így a demokráciát), valójában csak egyre nagyobb körülöttünk a társadalmi, politikai és kulturális zűrzavar. Olvasni tehát – pontosabban értőn olvasni – az egyik legnagyobb társadalmi kincsünk, hiszen a segítségével nemcsak tudással vértezhetjük föl egymást és önmagunkat, de összetett, absztrakt gondolatokat láthatunk át, érvelési hibákat ismerhetünk föl, és igazságosabbá tehetjük a társadalmunkat. Éppen ezért érdemes fölismerni, hogy a gyakran büfészakoknak csúfolt egyetemi szakirányok nem néhány év tengés-lengést és használhatatlan tudást adnak a hallgatóknak, hanem képessé teszik őket arra, hogy hosszú és bonyolult szövegeket átlássanak, értelmezzenek, és képesek legyenek különböző szempontok alapján elemezni. Ez pedig (legalábbis az olvasás és a demokrácia kapcsolatát fejtegető szerzők álláspontja alapján úgy tűnik) az egyik legfontosabb fegyver a kezünkben a demokratikus társadalomért vívott harcban.
Más kérdés persze, hogy mindez mennyiben egyéni hiba. Hogyan képzelünk el egy olvasó embert száz évvel ezelőttről? Az illető minden bizonnyal a karosszékében ül, pipázik és néha-néha összeráncolja a szemöldökét egy-egy izgalmasabb bekezdés láttán. Próbáljuk meg ezt a képet átültetni mai környezetbe! Az illető most a fotelban ül, körülötte hangos gyerekhad csetepatézik, és még a felesége is bekiabál a konyhából, hogy emlékeztesse: ma este övé a mosogatás.
A világ ugyanis nemcsak abban változott, hogy már vannak állandó ingert biztosító készülékeink, és már nem feltétlenül tartjuk egyedülálló értéknek az olvasást, hanem abban is, ahogyan a családról és a gyereknevelésről gondolkodunk. Még harminc évvel ezelőtt is általánosnak számított a játszótéren egyedül szaladgáló óvodás és kisiskolás testvérpár. Ma felelős szülő nem csapja ki az ötévest egyedül az utcára, és a tízévesek sem töltenek el fél napokat csapatokba verődve szülői felügyelet nélkül. Ezt a társadalom el is várja: ha egy gyerekkel baj történik, az első kérdés mindjárt az, hogy hol volt az anyja, hol voltak a szülei. Márpedig állandó gyerekzsivaj mellett nem lehet egy jó könyvre összpontosítani vagy mély értelmű szövegek fölött lamentálni. Ami belefér, az egy könnyed limonádé, egy magazin vagy egy izgalmas krimi – ha szerencsénk van.
Cholnoky Jenő földrajztudós a Kolozsvári Tudományegyetem tanári szobájában (1910) (Fotó: Fortepan / Cholnoky Tamás)
Mi a helyzet az olvasás terén?
Láthattuk tehát, hogy az olvasás visszaszorulása milyen messzemenő következményekkel járhat nemcsak az egyén, hanem a tágabb közösség, sőt az egész társadalom tekintetében. De vajon valóban olyan siralmas-e a helyzet az olvasás terén, mint ahogy azt gyakran halljuk?
A háromévente elvégzett PISA-felmérésben többek között a 15 éves tanulók olvasási készségeit is mérik. Az eredmények szerint a diákok teljesítménye az elmúlt 10–15 évben folyamatosan romlik, de legjobb esetben is alacsony szinten stagnál. A legutóbbi, 2022-es PISA-adatok szerint minden harmadik szerb és minden negyedik magyar diák nehézségekkel küzd az olvasott szöveg megértésével kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy ezek a gyerekek nem rendelkeznek azokkal a képességekkel, amelyek az olvasott szövegek megfelelő értelmezéséhez, kritikai elemzéséhez és komplex információk összegyűjtéséhez szükségesek, és sokszor még nagy vonalakban sem tudják megfogalmazni az olvasott szöveg tartalmát.
A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint ma a magyar felnőttek napi 10–15 percet töltenek olvasással. Az elmúlt 15 évben minden korosztály olvasási kedve megcsappant, ami a leglátványosabb a 60–74 évesek körében: ők a korábban jellemző napi 37 perc helyett már csak napi 29 percet olvasnak, ami mintegy 20 százalékos visszaesést jelent. A tendencia alóli kivételt az olvasás szempontjából gyakran alábecsült tizenévesek korcsoportja jelenti: az ő olvasási kedvük 15 év alatt lényegében nem változott. Érdekes, hogy nemekre lebontva már azt látjuk, hogy bár a lányok kevesebbet olvasnak, a fiúk ezt több olvasásra fordított idővel kompenzálják.
A helyzet tehát nem mondható fényesnek. Ahogy az olvasás egyre inkább kiszorul a mindennapi tevékenységeink közül, a demokratikus közösség alapjai kerülnek veszélybe. Nem azért, mert mint társadalom teljesen elveszítjük az értő olvasás képességét, hanem azért, mert ha a tudás és az olvasás kizárólag egy kisebbség privilégiuma marad, akkor fennáll a kockázat, hogy a világ irányítása és a döntéshozatal is a kezükbe kerül, miközben a társadalom többi része kiszorul a nyilvános életből és a vitákból, azaz nem lesz, aki képviselje az érdekeiket egy demokratikus(nak tűnő) társadalomban. Ezért érdemes kitartani az olvasás mellett, és ha jövőt szeretnénk biztosítani a közösségünknek, akkor értő olvasással támogatni ezt a lehetőséget.
Hogy megtudjuk, mit olvas ma a jövő értelmisége, a két tehetséggondozó középiskolánk egy-egy magyartanárához fordultunk segítségért.
Herédi Károlyt, a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium magyartanárát arról kérdeztük, olvasnak-e a mai gimnazisták, ha igen, akkor mit, és milyen szerepet tölt be az életükben az olvasás.
– Megkérdeztem a negyedikes angol szakos diákokat, hogy hányan szoktak közülük rendszeresen olvasni. Ők tizenkilencen vannak az osztályban, amiből hatan nem nyújtották fel a kezüket. Ez azt jelenti, hogy a kétharmaduk rendszeresen olvas. A többiek is olvasnak valamennyit, a házi olvasmányok mellett még itt-ott egy-egy könyvet, de nem tartják magukat rendszeres olvasónak. Mindent elolvasnak, nagyon széles az érdeklődési körük. Nagyon népszerűek az ifjúsági regények is, de érdekes módon sokszor a házi olvasmányokat is nagyon szeretik. Az egyik lány például már alig várta, hogy végre olvashassa a Bűn és bűnhődést, amit nem egy könnyű olvasmányként tartunk számon, és mások inkább menekülnek előle. Többször megdöbbentett, hogy az, amit én szeretek a klasszikusok közül, nekik nem tetszik, amit meg én kevésbé szeretek, az valahogy rezonál bennük. Ez mindig az adott osztálytól, az adott generációtól függ. Azt egyébként ők is érzik, és mondják is, hogy nehezükre esik az olvasás, főleg a hosszabb szövegek olvasása.
Hozzátette, hogy sokszor meg kell várni, hogy a fiatalok egyáltalán megérjenek az olvasásra. Szerinte a harmadik-negyedik osztály körül tapasztalható egy nagy ugrás az olvasási kedvben, illetve akkor is, amikor az általános iskola után elsős gimisként újra lehetőséget kapnak arra, hogy visszatérjenek az irodalomhoz.
A zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium magyartanára, Bajtai Éva szerint leginkább a két véglet tapasztalható a fiatalok körében: aki szeret olvasni, az a kötelező házi olvasmányokat és a klasszikus irodalom remekműveit is elolvassa:
– Ezzel szemben az a tanuló, aki nem szeret olvasni, nem is olvas semmit. Én gyakran újítok, és olyan könyvet is elolvastatok a diákjaimmal, ami kötődik a tananyaghoz, de nincs feltétlen a kötelezően választott olvasmányok listáján. Ilyen például Orwell 1984 című műve.
Úgy tűnik, a két véglet között alig van átmenet: az olvasás vagy természetes része a mindennapoknak, vagy teljesen hiányzik belőlük. Ebben a helyzetben minden olyan szöveg, amely hidat képez a tananyag és a diákok érdeklődése között, esélyt teremt arra, hogy az olvasás ne kötelezettségként, hanem élményként jelenjen meg a fiatalok életében.
Minthogy olvasni nem csak olyasmit lehet, ami kapcsolódik a tananyaghoz, érdemes azt is megnézni, mit olvasnak a diákok akkor, ha rájuk bízzuk a választást. Bár hajlamosak vagyunk egyfajta alsóbbrendű irodalomként tekinteni a szórakoztató ifjúsági könyvsorozatokra, érdemes belátnunk, hogy ezekből nemcsak olyan egyetemes emberi erényekről tanulhatnak a fiatalok, mint a barátság, a bátorság vagy a becsület, hanem közvetett tapasztalatot szerezhetnek arról, hogyan rombolja le a kicsinyes politikai populizmus a demokráciát, hogyan teszi rá a kezét a hatalom a sajtóra vagy milyen veszélyekkel járhat a társadalomra nézve, ha a hatalom egy kézben összpontosul. Bajtai Éva szerint a bolyaisok nagyon szeretik a fantasztikus történeteket, az úgynevezett weird irodalmat és az utópisztikus regényeket, és még mindig népszerű író a köreikben Stephen King. Ami a kötelezőket illeti, Móricz, Kosztolányi, Jókai és a többiek untatják őket, ellenben izgalmasnak találják Camus Közönyét vagy Kafka Átváltozás című művét.
Fontos kérdés az is, hogy milyen családból jönnek a gyerekek. Érték-e otthon az olvasás? Fontosnak tartják-e a jó olvasási készséget, ha másért nem is, hát a tudásszerzés szempontjából? Van-e házi könyvtáruk, járnak-e könyvtárba, szokás-e könyvet ajándékozni, vásárolni, olvasgatni? Szoktak-e családon belül beszélgetni az olvasmányélményeikről?
Herédi Károly szerint a Kosztolányiban általában támogató a családi háttér, még úgy is, hogy sokan nem értelmiségi családból származnak:
– Szerintem nagyon kevés gyerekből lesz olvasó felnőtt, hogyha csak az iskola tesz ezért, szükség van a szülő példájára is.
A szülő mellett pedig nem szabad megfeledkezni a kortársak szerepéről sem. Talán a többség nem lepődik meg azon, hogy egy nyelvi gimnázium tanulói szívesen olvasnak, az már nem feltétlenül ilyen egyértelmű, hogy a média- és a sportszakos diákok is szívesen vesznek könyvet a kezükbe, márpedig Herédi Károly szerint pontosan ez a helyzet.
Az olvasás tehát mindenkié, nem csupán egy kiváltságos csoporté. Nem kell hozzá sem karosszék, sem pipa, nincs szükség hozzá egyetemi tanulmányokra vagy különleges tehetségre. Olvasni érdemes, mert új világok nyílnak meg előttünk, mások szemével láthatjuk a világot, fejlődik a kritikus gondolkodásunk, kikapcsolódhatunk és feltöltődhetünk általa. Nem utolsósorban pedig ez az egyik legszebb, legörömtelibb és leghatékonyabb módja annak, hogy tegyünk valamit a demokráciáért.
Nyitókép: Olvasó gyerekek 1938-ból (Fotó: Fortepan / Fortepan/Album009)
