Az akarat bajnokai

A birkózás a világ egyik legősibb sportja. A test-test elleni küzdelemben nincsenek eszközök, nincsenek mentségek – csak az erő, a technika, az akarat és a lélek számít. Aki erre az útra lép, annak meg kell tanulnia uralni a fájdalmat, a fáradtságot, a félelmet és saját határait. A birkózótermek pedig épp ilyen történeteket rejtenek: fiatalokét, akik nemcsak érmekért harcolnak, hanem önmagukért is. Három ilyen sportolót szólaltattunk meg – hármat, akik különböző utakon indultak, de ugyanoda jutottak: a szőnyeg közepére, a reflektorok alá, oda, ahol nincsen hová bújni.

KEMÉNYSÉG ÉS MAXIMALIZMUS
Zónai Zsolt neve már régóta ismert a kötöttfogású birkózás világában. Többszörös korosztályos országos bajnok, Balkán-bajnoki bronzérmes, aki fiatal kora ellenére már megtapasztalta a sport szélsőségeit – az örömöt, a sikert, a félelmet, a dühöt, sőt még a könnyeket is. A története egyetlen mondatban is összefoglalható lenne: az a fajta birkózó, aki akkor is tanul, amikor éppen nyer. Talán ezért is emlékszik vissza arra a gyerekkori pillanatra, amikor egy győztes meccs után mégis sírt, mert edzője csalódott volt a birkózásában. A körülötte állók nem értették, hiszen nyert. Ő viszont már akkor tudta: nem az eredmény számít elsőként, hanem a teljesítmény. Ezen a versenyen később elnyerte a legjobb zentai birkózó címet – egy jelzés arra, hogy a keménység és a maximalizmus már gyerekként meghatározta az útját.

Az alapozási időszakot ma is ugyanilyen eltökéltséggel végzi. A birkózásban ez az év legkeményebb része: erőfejlesztés, állóképesség, monoton napok, amelyek mégis létfontosságúak.

– A technikai készségek fejlesztése a legfontosabb – mondja, és ez olyan meggyőzően hangzik tőle, hogy nem lehet vitatkozni vele. Versenyek előtt fejben végigveszi a lehetséges ellenfeleket, és előre megtervezi, hogyan fogja legyőzni őket. A 2018-as év számára különösen emlékezetes: két korosztályos Európa-bajnokság, egy Balkán-bajnoki bronz és egy magyar bajnoki cím bizonyítja, hogy nemcsak tervei voltak – meg is valósította őket. Mégis azt mondja, akkor érzi magát a legjobban, amikor valami újat próbálhat ki egy meccsen. Nem ragaszkodik görcsösen a kedvenc fogásaihoz; a fejlődés és a kreativitás legalább olyan fontos neki, mint maga a győzelem. Egyik legnagyobb csatáját egy cseh versenyző ellen vívta. A küzdelem közben a cseh úgy nyakon ütötte, hogy majdnem elájult. Ő azonban nem engedett. A történetet ma már mosolyogva meséli, de a szavai mögött érezni lehet: ezek a pillanatok formálják birkózóvá az embert. Zsolt mégis egy másik oldalát is megmutatja: a birkózók néha egészen váratlan tehetségeket rejtenek. Neki ilyen a labdaérzéke. A kézilabda az egyik kedvence – egyetemi éveiben volt alkalma kipróbálni, és azonnal megtetszett neki. A röplabda is nagy szerelem. Talán furcsán hangzik, de a küzdősport és a labdajátékok között több a kapcsolat, mint elsőre gondolnánk: mindkettő gyors, figyelmet, ritmusérzéket, előrelátást kíván. Zsolt pedig ebben is jó.

„PRÓBÁLD MEG RAJTAM IS!”
Más úton jutott el ugyanide Pócs Noé, aki az U–20-as és U–23-as korosztályokban már mindent megnyert, amit itthon lehetett. Szerb bajnoki címek kötött- és szabadfogásban, vajdasági címek, Balkán-bajnoki bronz – sőt, válogatottság és két Európa-bajnoki szereplés is szerepel a neve mellett. A birkózás azonban számára sokáig csak egy sport volt, egy kötelesség, talán még teher is. A fordulat középiskolában jött el, amikor kollégiumba került, és birkózó szobatársai között hirtelen minden erről szólt. Az edzésekről, a meccsekről, a fogyasztásról, a kudarcról és a sikerről. Noé akkor érezte meg, mit jelent igazán része lenni ennek a világnak. Addig megszokásból járt edzésre – onnantól szenvedélyből.

Ma már minden mozdulatából sugárzik ez az elkötelezettség. Ha megkérdezik tőle, melyik meccsét őrzi legszívesebben, nehéz dolga van – minden emléke élénken él benne. Mégis mesél egy pillanatról, amely különleges számára: egy magyarországi versenyről, ahol megverte azt a magyar fiút, akiről még a válogatott edzője is azt gondolta, túl nagy falat lesz. A győzelem nemcsak neki, hanem mindenkinek üzent: benne valóban ott van a potenciál, amelyről addig mások csak sejtették, milyen nagy lehet.

A kedvenc fogásai egyszerűek, mégis hatékonyak. Állásból a karberántást emeli ki – nem igényel különösebb trükköt, de működik. Parterhelyzetben pedig egy sajátos pörgetést használ: megemeli kissé az ellenfelét a földtől, így sokkal nehezebb kivédeni. Egy alkalommal egy világbajnok barátja, akivel edzett, odalépett hozzá, és azt kérte: „Próbáld meg rajtam is!” Noé kétszer is végrehajtotta rajta a mozdulatot, mire a világbajnoknak sikerült kitalálnia, hogyan lehet kivédeni. Kevés fiatal birkózó mondhatja el magáról, hogy ilyen visszajelzést kapott.

A birkózás árnyoldalairól is ő beszél a legrészletesebben. A fogyasztások – olykor kegyetlenek. A hétvégék gyakran verseny vagy edzőtábor miatt telnek, a család és a barátok pedig sokszor csak remélhetik, hogy lesz egy szabad estéje. Tavaly egy olaszországi nyaralást kellett lemondania egy Európa-bajnokság miatt. De számára ez már nem kérdés: a birkózás nem alkalmazkodik az élethez – az élet alkalmazkodik a birkózáshoz. És miközben mindezt elmondja, egyszerű mondatba rejti a lényeget: kitartás. Ha valaki megveri, nem adja fel, hanem még többet edz. Ez a hozzáállás az oka annak is, hogy éveken át nem tudott legyőzni egy nagybecskereki versenyzőt – aztán jött az U–23-as szerb bajnokság döntője, és megtört a jég. Onnantól hazai versenyen nem volt megállás: mindent megnyert, amit lehetett, kivéve a felnőtt országos bajnokságot, ahol egy világbajnok csapattársa állította meg. Válogatott lett, Európa-bajnokságon birkózott – kétszer is. Eredmény nélkül tért haza, de úgy gondolja: ezért is megérte minden vereség, minden kemény nap, minden plusz edzés.

„NEM SZERETNÉM FELADNI!”
Hogy milyen messziről lehet érkezni a birkózószőnyegig, Gazdag Géza története példázza, hogy hogyan válhat egy kíváncsi középiskolásból olyan sportoló, aki országos bajnoki helyezésekig jut. Géza elsőként egyszerű érdeklődésből lépett be a birkózóterembe: fizikatanára mesélt neki a sportágról, a küzdelem különleges ritmusáról, és arról az elszántságról, amely minden sikeres birkózó mögött ott áll. – Úgy gondoltam, belevágok – idézi fel. A döntés egyszerű volt, az út már kevésbé. Rövid idő kellett csak hozzá, hogy ráérezzen a sport belső logikájára: arra, hogy a birkózás nem csupán fizikai erőpróba, hanem egy olyan világ, ahol a fegyelem és a szívós kitartás legalább annyira számít, mint bármelyik tanult fogás. Egyik legemlékezetesebb élményét a 2024-es szabadfogású országos bajnokságon élte át, amikor a bronzéremért kellett küzdenie – méghozzá egy csapattársával. A helyzet, ahogy ő fogalmaz, „kellemetlen volt”, hiszen nem könnyű úgy harcolni, hogy közben a saját edzőpartnered áll veled szemben, akivel hónapok, évek közös munkája köt össze. De mindketten tudták, hogy a döntő pillanatban nem számít barátság, sem közös múlt: ott és akkor mindketten a dobogóért küzdöttek. Géza a meccs közepén megsérült egy rossz mozdulat következtében, és az orvos, sőt a bíró is azt javasolta, adja fel. Ő azonban a makacs elszántságot választotta.

„Nem szeretném feladni” – ismételgette magában, miközben tisztában volt vele, hogy a folytatás komoly kockázatot jelenthet. Mégis, minden nehézség ellenére végigcsinálta, és végül megnyerte a mérkőzést. Ez a győzelem nemcsak az eredmény miatt volt számára fontos, hanem mert bizonyította önmagának: ha valamit igazán akar, akkor sérüléssel, fájdalommal és külső figyelmeztetésekkel együtt is képes elérni. Géza számára a birkózás legnagyobb kihívása a mentális rész.

Ahogy mondja: az erőt edzéssel meg lehet szerezni, a technikát tanulással el lehet sajátítani, de a mentális kitartás formálódik a leglassabban. A higgadtság, a koncentráció, a feszültség kezelése – ezek azok a területek, amelyeket nem lehet egyszerűen „megtanulni”. A sportág minden küzdelme új helyzeteket teremt, és minden egyes szituáció új választ követel. Ezért gondolja úgy, hogy a birkózás sikereinek jelentős része a szőnyegen kívül dől el: edzés előtt, a mindennapokban, a döntéseinkben, abban, hogyan reagálunk egy stresszes helyzetre. Ami mégis leginkább magával ragadja a sportban, az a küzdelem tisztasága.

– Itt nincsenek segédeszközök, trükkök, semmi külső segítség – emeli ki. A birkózó csak saját erejére, technikájára és tapasztalataira támaszkodhat, és éppen ez az őszinteség az, amiért Géza különösen tiszteli a sportágat. 

Az ilyen győzelmeket tartja a legértékesebbnek: amikor a teljesítmény pontosan megmutatja, mennyit dolgozott valaki az előző hónapokban vagy akár években. Géza mindennapjai feszes ritmus szerint telnek: a munka és az edzések összehangolása állandó kihívás, de számára ez természetes. – Nincs kibúvó – mondja, mert ha egyszer elköteleződött a birkózás mellett, akkor minden napnak része az edzés. A sporttársaira pedig úgy tekint, mint egy második családra: egy olyan közösségre, ahol kölcsönös bizalom, támogatás és fegyelem határozza meg a mindennapokat. Ez az összetartás az egyik legnagyobb érték, amelyet a sporttól kapott. A birkózás azonban nem csak a szőnyegen ad útravalót: Géza hiszi, hogy a küzdeni tudás, a kitartás és a lépésről lépésre felépített munka az élet bármely területén kamatozik. A sport megtanította, hogy a kemény munka végül mindig megtérül, és hogy ha képes valaki száz százalékot beleadni, akkor miért is ne próbálna meg száztíz százalékot adni? Ezt a hozzáállást viszi magával a hétköznapokba is – a munkába, az emberi kapcsolataiba, és minden olyan célba, amelyet kitűz magának. Gazdag Géza története példaértékű: benne ott van az a csendes, következetes munka, amely minden siker igazi alapja. Ő azok közé tartozik, akik nemcsak megérzik, hanem valóban megértik, mit jelent ez a sport: a küzdelmet önmagunkkal, a győzelmek örömét, a vereségek tanulságait és azt a különös elszántságot, amely minden valódi birkózóban ott parázslik. Géza eredményei szívós kitartásból születtek: a kötöttfogású birkózásban kétszer is megszerezte a vajdasági bajnokság harmadik helyét, országos szinten pedig az ötödik helyig jutott. Szabadfogásban kétszer állhatott fel az országos bajnokság dobogójára harmadikként, és csapatban is bizonyított, amikor társaival együtt a második helyet szerezték meg. Minden egyes eredmény mögött ott van az a napi küzdelem, amiről kevesen beszélnek, de annál többen tisztelik: az edzéseken hagyott erő, az újra és újra felvett ritmus, az a fajta fegyelem, amely nemcsak sportolót, hanem személyiséget is formál. Géza története azt bizonyítja, hogy a csendes eltökéltség néha messzebbre visz, mint a hangos ígéretek.

A SZŐNYEG NEM HAZUDIK
A három birkózó története ott kapcsolódik össze igazán, ahol a pályák, a célok és a személyes sorsok metszik egymást: a döntések pillanatában, amikor valaki elhatározza, hogy nem hátrál, mert a mozdulat, amelyet ezerszer gyakorolt, egyszer még döntő lesz. A sportágban ugyanis minden apró részlet számít. Egy tenyérnyi rossz lépés, egy pillanatnyi hezitálás, egy rápillantás az eredményjelzőre, amely kizökkenti a ritmust – és máris elúszhat az a pont, amelyen hetek-hónapok munkája múlik. Mindhárom alany különböző háttérrel és különböző edzési filozófiával érkezett a csúcs közelébe, mégis közös bennük, hogy a birkózás számukra nem csupán sport, hanem saját maguk meghaladásának egyetlen megbízható kerete. A szőnyeg olyan terep számukra, ahol a döntések nem tűrik a mellébeszélést – vagy megcsinálod, vagy megcsinálják rajtad. És talán éppen ez adja a történeteik valódi erejét: hogy mindannyian másképp indultak, másképp dolgoznak, másképp győznek, mégis ugyanazt az utat járják. A birkózás útját, amelyet nem lehet félvállról venni, nem lehet kikerülni, és nem lehet rövidíteni. Az út tele van kérdésekkel, amelyeket csak ők tudnak megválaszolni: hogyan viseled a fájdalmat? Mit kezdesz a kudarccal? Tudsz-e visszaállni akkor is, amikor már minden izmod sajog, és minden jel arra mutat, hogy mára ennyi elég volna? Aki ezekre a kérdésekre igennel mer válaszolni, az válik igazán birkózóvá.

A három fiatal történetében ott húzódik meg a sportág egyik legszebb igazsága: hogy a szőnyeg valójában sosem hazudik. Megmutatja, mennyi munkát raktál bele, mennyi hiányzik még, és hogy mennyit vagy képes kihozni magadból akkor, amikor senki más nem tud segíteni. Ők hárman már most bebizonyították, hogy a kitartás, a fegyelem és a fejlődni vágyás nem puszta szavak, hanem élő valóság. Az eredményeik mögött nem a szerencse áll, hanem az a végletekig pontosra csiszolt munka, amit csak az ért meg igazán, aki valaha beállt a szőnyeg közepére, és megérezte a csend előtti néhány másodperc súlyát.

Három különböző út, amelyek mégis ugyanabba az irányba tartanak: a jobbá válás felé. Az ember önmagát csak ritkán látja olyan tisztán, mint a küzdelem pillanataiban. Ebben a sportban nincs kerülőút, nincsenek kibúvók, és nincsenek könnyített pályák. Van viszont elszántság, alázat, és az a különleges belső tűz, amely ezt a három sportolót is előre viszi, akár a következő edzésen, akár a következő versenyen, akár egy újabb élethelyzetben, ahol újra választani kell: lépsz egyet előre, vagy maradsz, ahol vagy. Ha valamiért érdemes volt elmesélni az ő történetüket, akkor azért, mert példájuk messze túlmutat a birkózóterem falain. A munkájuk abban erősít meg mindannyiunkat, hogy a fejlődés nem látványos ugrásokból, hanem kitartó, akár névtelennek tűnő, mégis meghatározó mindennapi lépésekből áll össze. És bár az útjuk még korántsem ért véget, egy dolog már most biztos: mindhárman olyan alapokat raktak le, amelyekre nemcsak eredményeket, hanem egész sportolói életutakat lehet építeni. Ez róluk szól – de valójában minden olyan fiatal sportolóról is, aki valaha hitt abban, hogy a küzdelemnek értelme van. És amíg vannak, akik így gondolkodnak, addig ennek a sportágnak jövője nemcsak biztos, hanem ígéretes is.