A példakép szerepe Matula iskolájában

Fekete István nagy népszerűségnek örvendő regénye, a Tüskevár sokunk kedvenc olvasmányai közé tartozott. Ki általános iskolában, ki később olvasta, ki a híres, fekete-fehér film hatására vette kézbe a könyvet, mégis mindannyian éreztük valahol ott legbelül, hogy taníthat számunkra valamit. Matula nyugalma és természetközeli életmódja, a fiúk „szökése” az akkori modern, városi világtól, mind-mind olyan dolgokat ad át nekünk, amelyeket át kellene emelnünk a rohanó életmódunkba, mert talán a sorokat olvasva lelhetjük meg a választ arra a kérdésre, hogyan lehetnek példaképeink a mű főhősei, főleg az öreg, bölcs úr, aki a fiúkat is a legnagyobb türelemmel irányította és tanította.

Hasonló kérdésekre kereste a választ, egészen más szemszögből vizsgálva a történetet nemrég a Mathias Corvinus Collégium zentai előadásán dr. Nemes László, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének kutatója, filozófus, bioetikus, dr. Setényi János, az MCC Tanuláskutató Intézetének igazgatója, valamint Fekete Áron, az MCC Tanuláskutató Intézetének projektmenedzsere, a beszélgetés moderátora, akik az előadás során számos izgalmas gondolatot fogalmaztak meg, köztük olyanokat is, amelyek talán korábban fel sem merültek bennünk, amikor a regényről társalogtunk vagy olvastuk.

A beszélgetőpartnerek egyetértettek abban, hogy Matula bácsi mindig is több volt, mint egy egyszerű mellékszereplő. Ha figyelmesen olvastuk a regényt, észrevehettük, hogy nemcsak szavakkal oktatta a fiúkat, hanem a természet törvényei által is adott nekik életre szóló leckéket mind a Tüskevárban, mind annak folytatásában, a Téli berekben. Dr. Nemes László saját bevallása szerint maga is Matula tanaihoz és a könyvhöz nyúlt, amikor pedagógusokat tanított az egyetemen. Úgy gondolta ugyanis, hogy ez egy olyan eszköz lehet, amellyel az általános és középiskolásokhoz sokkal közelebb tudják hozni az alapvető erkölcsi és etikai normákat.

– Nem értek azzal egyet, hogy ez a könyv már csak a felnőtteket érdekli, a gyermekeket és a fiatalok nem. Inkább egy másik megközelítést kellene alkalmazni. Gondolkodjunk úgy, hogy Fekete István regényei mit tudnak mondani a XXI. századi emberek számára? Itt vannak a környezeti problémák, a klímaváltozás, a fajkihalás, a régi ökoszisztémák eltűnése, ugyanakkor említhetjük ezekkel együtt a különféle nevelési problémákat is. Ezért hiszek abban, hogy ebben a regényben sok lehetőség van, és a fiatal kutatóknak igenis foglalkozniuk kellene vele, nem kizárólag az angol vagy a francia műveket elemezni. Mondok egy erős állítást: szerintem a Tüskevár ma aktuálisabb, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt, de tíz év múlva talán még aktuálisabb lesz, mint ma, ha megfelelőképpen viszonyulunk hozzá, és megnézzük azt a sok különböző árnyalatot és réteget, amit magába foglal – fogalmazott a szakember, hozzátéve, a könyv a tudásátadásról szól, hiszen Matula hagyományos ismereteket ad át számunkra olyan szituációk megteremtésével, amelyek alkalmasak erre. Ezt a feladatot ő a berekben végzi, majd ezt veszi át Fekete István, aki egy új időszakban és egy új generációnak adja át mindezt írásban.

A könyv egyfajta férfivé válás története is azáltal, hogy bemutatja, ahogyan a két kamasz Matula bácsi gondozása alá kerül, illetve azt is, ahogyan kikerülnek onnan, miközben benő a fejük lágya, ráadásul mondhatni, mindez magától történik meg, vallja dr. Setényi János, aki szerint a könyvnek az egyik fő feladata az, hogy kulturális kánont hozzon létre, vagyis kialakuljon az, hogy minden magyar vidéken, határokon belül és azokon túl, ha azt mondjuk, Tüskevár, akkor mindenki tudja, miről beszélünk. Ahogyan fogalmazott, ez a nemzeti műveltség, ami összetart bennünket.

– Roger Scruton oikophilia elmélete szerint rendkívül fontos, hogy az ember megismerje azt a területet, ahol él, legyen egy „fészke”, szeresse, becsülje és óvja azt. Ez a kiinduló pont ebben az esetben is. Matula is sziklaszilárdan a helyén van, és bár Fekete István a regényében nem tér ki erre, mégis egészen biztos, hogy bejár mindenféle helyet, ám csakis a berekben van igazán otthon. Télire behúzódik a faluba, követi az ottani életet, kapcsolatot tart az ott élő emberekkel, mégis szabad marad, mert továbbra is ott van neki a berek. Ott van a gyökérzete. Mi, idősebbek, értjük ezt az életfelfogást, ám ha a fiatalabbakat megkérdezzük, akkor hümmögnek és mosolyognak, elmondják, hogy megpályáznak még egy utolsó ösztöndíjat, amivel kiutaznak Koppenhágába, ahonnan vagy hazajönnek, vagy nem. Nem tudni előre, mi lesz, és mindez jó bizonyítéka annak, hogy nincsenek gyökereik. Persze, körbe lehet nézni, hiszen az nagyon hasznos, ám mindenhol emberek vannak, akik ugyanúgy intézik a mindennapos ügyeiket, mint ahogyan azt mi tesszük. A könyvnek fontos momentuma az is, hogy Matula nem lép ki a kapun, mégis ismeri az egész világot, ezt azonban már csak akkor látjuk meg igazán, amikor felnőtt fejjel újraolvassuk a könyvet. Azon is el lehet gondolkodni, hogy a ’70-es évek aranykorában eleget tettünk-e annak érdekében, hogy szárnyak mellett gyökeret is adjunk a gyermekeinknek? – elmélkedett a professzor.

Jean-Jacques Rousseau egykoron ezt mondta: „Szeressétek a gyermekeket, kedvezzetek játékaiknak, kedvteléseiknek, szeretetreméltó ösztöneiknek”. Jogos a kérdés, hogy Matula mennyire erősítette ezt a fajta elképzelést, viszont talán még találóbb a kérdésfelvetés akkor, ha arra próbálunk választ találni, hogy ki nevel kit? Matula a fiúkat vagy fordítva?

– Beugratós is lehet akár a kérdés, hiszen bár Matula neveli a kamaszokat, ám igen ravasz módon, hiszen olyan helyzetekbe sodorja őket, amelyekben a természet problémáit kell megoldaniuk, majd hagyja őket vergődni, miközben kulcsszerű szavakat mond ki, amelyek talán segíthetnek nekik. Ha végső esetben sem megy, akkor megmutatja nekik a megoldást. Az öreg hagyja őket kísérletezni, és ez nem valamiféle parttalan dolog, hanem egyfajta irányított szabadság. A természet az, amit meg kell érteniük, amihez alkalmazkodniuk kell, aminek el kell fogadniuk a működését. Erre nagyon jó példa a könyvben az a rész, amikor a kánya elragadja a szárcsát, a fiúk pedig feljajdulnak. Matula megmagyarázza nekik, hogy igen, szép dolog az, hogy sajnálják azt a kiskacsát, viszont a kányafiókáknak is enniük kell valamit. Akkor értik meg a fiúk, hogy ez az egész egy óriási körforgás – válaszolta meg a kérdést dr. Setényi János.

– A fiatalok körében egyre jobban tombol a klímapesszimizmus, amely az egész nyugati civilizációra rányomja a bélyegét. A fiatalok őrlődnek, hogy minek házasodni és gyermeket szülni, ha húsz év múlva úgyis gallyra megy ez a világ a klímaváltozás és a globális felmelegedés miatt. A Matula-féle természetből azonban láthatjuk, hogy ez egy intelligens, önműködő rendszer, amely tudja magát javítani. Ha mi jól tudunk kapcsolódni ehhez a hatalmas, jól működő rendszerhez, és nem szeretnénk legyőzni a természetet, akkor nagyon sok mindent kihozhatunk belőle – tette hozzá az MCC Tanuláskutató Intézetének igazgatója.

– Lehet, hogy sokan nem tudják, de Fekete István eredetileg azt a címet szerette volna adni a regényének, amikor még dolgozott rajta, hogy Matula iskolája. Itt el is játszhatunk a gondolattal, hogy vajon milyen tanár lenne ő maga? Szigorúnak nem mondhatjuk, hiszen nem áll nádpálcával a gyermekek előtt, nem mondja el didaktikusan a dolgokat, csak egyszer mutat meg vagy magyaráz el mindent, majd a többit rábízza a fiúkra. Matula egy kemény és szilárd jellemű ember, szigorúnak azonban nem igazán mondhatjuk, főként akkor, ha összehasonlítjuk néhány tanárral. A Berekben Rousseau elmélete életre kel, hiszen felszabadítja a gyermekekben a bennük lévő igazi gyermeket és segíti őket az egyéniségük kialakulásában. Ha hibáznak, akkor nem az osztályozási rendszer, a nádpálca vagy a vonalzó az, ami visszaüt, hanem maga a természet. Ma sokan azt gondolnák, hogy felelőtlenség, lenne kiengedni oda a gyermekeket, és ha a mai világban történne mindez, akkor talán még be is perelnék miatta Matulát vagy azt az iskolát, amely ilyen kirándulásokra viszi a diákokat. Fontos azonban, hogy vegyük elő még egyszer a könyvet, és vizsgáljuk meg benne alaposan a természet ügyét, illetve az oktatás ügyét – mutatott rá dr. Nemes László, aki szerint az utóbbival kapcsolatban többféle probléma is felmerülhet.

– Az egyik talán az, hogy nincs egy olyan igazodási pont, amely az oktatás egyértelmű kiindulópontja lehetne. A másik pedig az, hogy jelen van benne valamiféle túlféltés is. Félünk, nehogy valamilyen kritikát fogalmazzunk meg a gyermekkel szemben, nehogy versengés alakuljon ki, mert attól majd trauma éri őket, figyelmeztetjük őket Shakespeare művének olvasása előtt, hogy kegyetlen dolgokról lesz szó benne, stb. Ez a túlféltés már az oktatás minden szintjén elterjedt, ami visszafogja a gyermekek és a fiatalok fejlődését. Ezzel ellentétben a könyvben Tutajos és Bütyök fejlődtek, visszajelzéseket kaptak a valóságtól és a természettől. Matula mindig óvatosan járt el ezekben a kérdésekben, igyekezett ő is, István bácsi is és a budapesti szülők is valamivel több felelősséget hárítani a gyermekekre, felismertetve velük annak fontosságát, hogy ha hibáznak, akkor igenis vállalniuk kell a következményeket – magyarázta a szakember.

De vajon egy olyan regény, amely a modern kor vívmányai előtt született, akkor, amikor még az okostelefon, sőt talán a mobiltelefon ötlete sem biztos, hogy megszületett, amikor még az emberek tudták értékelni a körülöttük lévő dolgokat, mennyire adaptálható a XXI. századba?

– Ha valaki el szeretné mesélni ezt a történetet a mai korban, a mai szempontok alapján, egy másik megközelítést kellene alkalmaznia. Induljunk ki a természetből és abból, hogy ma milyen viszonyban állunk vele. Szerintem ma sok-sok fiatalt érdekelne ez a kérdés, de nem biztos, hogy pl. olyan állattenyésztést látna a falun, mint abban az időben. Viszont egyáltalán nem tartom könnyű feladatnak, hogy a Tüskevárt áthozzuk a mai világba. Ott az a regény, amelyből mondatokat tudunk akár idézni is, élénken él bennünket a történet, a szereplők, viszont új interpretációkat is bele lehet vinni, új szemmel is lehet olvasni ezt a művet. De ilyen az összes olyan könyv, amelyekről azt gondoltuk, hogy ifjúsági regény, ma viszont, 30, 40, 50, vagy akár 70 éves fejjel újraolvasva teljesen más értelmet nyer és sok újdonságot tud mondani nekünk – szögezte le a kötet kapcsán dr. Nemes László.