Íróvá lett betűfaló

Balogh István költő, író és pedagógus, aki szülővárosa, Zenta világát mesékből, versekből és történetekből szövi újra és újra. Versei és történetei több nyelven is megjelentek. Pedagógusként is otthon van az irodalomban, hiszen évtizedeken át tanított különböző korú gyerekeket és fiatalokat, és szerepet vállalt a vajdasági tantervkészítésben és tankönyvkiadásban is. Íróként széles műfaji palettán alkot. Legújabb kötete, amelyben Szabadkához kötődő történetek jelennek meg elbeszéléseken és verseken keresztül, idén jelent meg Kicsi történetek szecessziós térben címmel, előzménye pedig a 2021-ben megjelent Titokajtó kilincse, ami zentai történeteket tartalmaz.

Balogh Istvánnal abból az alkalomból beszélgettünk, hogy eddigi munkásságát a zentai önkormányzat Pro Urbe életműdíjjal jutalmazta.

Hogy kezdődött a kapcsolata az irodalommal?
– Megtanultam olvasni. Négyéves voltam, amikor a bátyám az első osztályt kezdte. A konyhaasztalnál tanulta az ábécéskönyv feladványait. Ő mondta a betűket, a szavakat, a szövegeket. Én vele tanultam hangtalanul, és mivel szemben ültem, az én betűim fejjel lefelé vésődtek a lelkembe. Még ma is folyékonyan olvasok ilyen módon. Az utcai cégtáblák és a különböző, más, szembetűnő szövegek talpra állították a betűket, és nagyszüleimnél kézbe vettem a Magyar Szót, címolvasás kezdődött. Aztán a szövegek is. Mire elsőbe kerültem, folyékonyan olvastam. Az írást viszont az iskolában sajátítottam el, kedves tanító nénimtől, Szorcsik Ilmától. 1953 karácsonyára mesekönyvet hozott a házba a Jézuska, a Meseország kapuját. Ezt olvastam ronggyá! Meg a Magyar Szó Népnaptárát.
Másodikos koromban, 1955 februárjának végén Magyarkanizsára költöztünk. Év végén a bátyám megszerezte a könyvtárból az Egri csillagokat. Ám kiesett a kezéből! Én fölvettem, kiolvastam. Ahogy az utolsó szót is elolvastam, azonnal újrakezdtem. A közepe felé jártam, amikor a strandra levittem, ott a bátyám elkapott, te viszed vissza a könyvtárba, te fizeted be a büntetést! Megijedtem, föl az ingecskét, klottgatyásan elrohantam a könyvtárba. Ajtó nyitva, senki sincs, akit láthatnék. És eltörött a mécses, bőgtem, mint a szamár. Ekkor előjött egy néni, vigasztalgatott. Mi járatban, te gyerek? Elmondtam a történetem meg a büntetés-befizetést. A néni levizsgáztatott a könyvből, elcsodálkozott, beírt a könyvtári nagykönyvbe. Azon a nyáron már megpróbáltam leírni mesefa nagyanyám egyik történetét. Elég rendesen sikerült. Attól a naptól kezdve írok. Prózát, verset és drámát; mesét, novellát, tárcát, kisregényt, tanulmányt, életrajzot, monográfiát. Felnőtteknek és gyerekeknek is alkotok, napjainkban is olvashatók megjelent új szövegeim.

Gyakran nyúl a klasszikus történetmesélés eszközeihez. Miért kedveli ezt a fajta irodalmat?
– Említettem már apai nagyanyámat, Lukács Veronát, aki valóságos mesefa volt. Kiskoromban közel laktunk egymáshoz, sokat voltunk nála, vagy ő jött el hozzánk, vigyázni ránk. Mesével altatott minket. A bátyám és az öcsém gyorsan elaludtak, de én kivártam a történet végét. A könyvtárból is mesekönyveket hoztam haza, de gyorsan kezembe került Herceg János Vas Ferkó című ifjúsági regénye, a két hét alatt háromszor is elolvastam, annyira tetszett. Viszont kölyökszájammal a kanizsai vigadó teraszán kávézgató társaságnak elmondtam, hogy a történet mégsem jó, mert nincs befejezve. Nagyot nevettek az asztalnál ülők! A kanizsai írótábor vendégei voltak, közöttük maga a szerző is. No, csak ezt jóval később tudtam meg.
A történetmesélés a legősibb műfaj, és a legjobb is szerintem, mert mindmáig élő kifejezésforma. Általa a legkomplikáltabb ötleteket is egyszerűen, érthetően mondhatom el. Követhető a narratívám, ez a lényeg. Néha azért kedvet kapok az idősíkok és a helyszínek váltogatására is. Versben inkább bontom a formát, rétegesek a szövegek, mint a Tisza leszakadt partja. 

Olvasni mit szokott? Mit keres egy könyvben, amikor kézbe veszi?
– Minden-olvasó vagyok, igazi betűfaló. Újságokat, folyóiratokat lapozgatok. Leginkább az interneten. Nem csak a szépirodalom érdekel, hanem a politika is. Az ELTE Politikaelméleti Tanszékén 1998-ban egyetemi diplomát szereztem. 1500 kötet körüli könyvtáram van, nagyobbik fele szépirodalom, de sok a szakkönyv. A magyar nyelv tanulmányozása mellett szeretem az elméleti nyelvészetet is, ám az igazi szerelmeim a tájnyelv és a nyelvi rétegek vizsgálata. 1999 és 2002 között befejeztem az ELTE Magyar Nyelvészet Doktori Iskoláját. Szociolingvisztikát választottam. Minden vizsgát leraktam, ám elfogyott a pénzem, így a disszertációra nem került sor, de nem is sajnáltam, mert amit kellett, megtanultam. Bármilyen szöveg is kerül elébem, én azonnal a szerzők nyelvhasználatát vizsgálom. Ha megragad bennem valami, ami fölkelti érdeklődésemet, akkor foglalkozom vele. Leginkább a folyóiratokban frissen megjelent verseket és novellákat böngészem nagy érdeklődéssel.

Volt olyan könyv, ami fordulópontot jelentett az életében vagy az írói pályáján?
– Móra Ferenc tárcái. Pontosabban a szerző történetbonyolítása és a nyelvhasználata. Nincsenek hosszú mondatai. Nagyon világos, érthető, amit közöl. Közel éreztem magamhoz, mert nálam sem találni bonyolult mondatszerkesztést. Visszamenőleg megvizsgáltam Gárdonyit, az Egri csillagok nyelvezete is csupa rövid mondat. Abban a hatalmas szövegben a leghosszabb összetett mondatok is csupán négy tagmondatosak, akár Móránál. Több esztendőn át olvasgattam a Nyugat szerzőinek tárcáit is, hiszen szinte valahányan megpróbálkoztak ezzel a műfajjal. Vadásztam a vajdasági írók hasonló szövegeit is. Nem véletlen, hogy magam is előszeretettel írok tárcákat. Hogy konkrét legyek, Kopeczky László 1961-es, Mire a teknősbéka odaér... című könyvének stílusa hatott rám elsős gimnazista koromban. Furcsa regénynek találtam, de nem a cselekményvezetés kötött le, hanem a különös kopeczkys gegek elhelyezése. A szövegben elhelyezett humoraknákhoz titkokkal övezett ösvényeken vezette oda olvasóját, és akaratlanul is kirobbant a nevetés, amikor ráléptem az elhelyezett csudaszerkezetre. Ketten jegyezték a kötetet: Kópé és szívbéli barátja, Sáfrány Imre, Mestró, aki illusztrálta a szöveget. Sárfányt láttam személyesen is, hiszen akkor még megjelent a zentai művésztelepen, amikor én érdeklődni kezdtem szülőhelyem képzőművészeti élete iránt. A zentai könyvtárban kerestem a szerző más könyveit is. Vera néni kezembe adta a Kutyák… macskák… (1959) című kötetet. A regisztrációs lapon láttam, hogy előttem csak hárman voltak rá kíváncsiak. Én mindkét könyvet magammal vittem, és átvizsgáltam a magam módján a szövegeket. Bizony volt különbség több helyen is. Szabadkai életünk idején, amikor szinte naponta bejárhattam a szerkesztőségekbe, Kópéval is közeli barátságba kerültem. Egyszer az ócskapiacon rábukkantam négy Kopeczky-kötetre, vittem hozzá boldogan, dedikálja nekem. Persze az ajánlásokat már Elzánál, a híres vendéglőben írta. A palicsi rizling mellett sort kerítettünk a titkokra is. Én bemutattam neki az első találkozásomat a szövegével. Meg is kérdeztem, Mestró beleszólt-e néha a mondat- és szövegalkotásba. Csodálkozott, hogy éppen ezt kérdezem tőle, kisvártatva  bevallotta, jó szemed van! Nem pontos a megállapításod, mert én az agyammal és a lelkemmel regisztrálok. Azóta sok szövegembe én is bele-beleszövök humoros megnyilvánulásokat is, néha még csattanó is kerülhet a tárcám vagy a novellám végére.

Nem ez az első díj, amit megkapott. Kiemelkedik ez a többi közül? Mégiscsak a szülővárosa adta...
– Ki bizony, mert a bölcsőhelyemtől kaptam! Ám kicsit keserédes, de ez az én hibám. Korom miatt bizony ez már életműdíj. Viszont ilyen elismerést csak az út vége felé kaphat az alkotó. Én ugyan most is több helyen is jelen vagyok. Nyomtatott és internetes világban is. Tavaly és idén megjelent egy-egy kötetem. Harmadik éve novelláim jelennek meg a budapesti Hitel című folyóiratban, de rendszeresen jelen vagyok a Magyar Szó és a zEtna felületein is. Remélem, a Híd is ajtót nyit előttem olykor-olykor.

A zentaiság mit jelent az ön számára?
– Hozzátartozik identitásomhoz. Ha meg tudnám magyarázni ezt, akkor biztosan leírhatnám azt is, mi a szerelem. De 1976-ban elkerültünk Zentáról, előbb Szabadkára majd Palicsra, később Pestre, Egyházasdengelegre, és lehorgonyoztunk Petőfibányán. Itt újra fészket raktunk, de még nem sokat meséltem mai lakhelyünkről. Viszont megjelent szövegeim java részét itt írtam. És főleg Zentáról szólnak, vagy vele kapcsolatosak. Bevallom: erős honvágyam van, és naponta újra és megint bejárom a szülővárost. Hiába van hatalmas lakásunk, Zentán maradtak az igazi gyökereink, azokkal kapaszkodunk most is a világba! Nálam él egy komoly identitásvirág Magyarkanizsával kapcsolatosan is, noha jó két évig laktunk ott, de én éppen a 9. életévemtől a 11-ig, amikor a gyereknek leginkább beágyazódnak dolgok, érzések, viszonyok és még sok minden az identitásába. Írtam is egy kisregényt ebből a korból, a címe éppen ez: Eszmélésem. A tudatomra ébredésem. Több helyen is megjelent ez a szöveg, hiszen az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kanizsai történéseiről szól. Gyerekkönyveim is mind Zentáról szólók. Öreganyám meséinek ébresztései ezek az alkotások.

Az írásaiban hogyan jelenik meg a Zentához való kötődés, és milyen céllal?
– Nem célom megjeleníteni a szülővárosomhoz való kötődésemet, hanem az alkotásaimba beleszövődnek, sokszor akaratlanul is, az apró zentai motívumok. Azt mondtam előbb, hogy a zentaiságot nem lehet definiálni, azt csak megélni lehet. Prózáim általában úgy születnek, mintha hagymát tisztítanék, előbb a felszínt, aztán a keményebb belső rétegeket fejtegetem. Könnyen írok, mert alkotói szabadságom van. Arról beszélek, mesélek, akiről, amiről akarok. Ám egy komoly vezérfonalam van, a honvágy. Sok ismerősöm volt bölcsőhelyemen, így az idősebb generációval kapcsolatos események csírái lehetnek a témának. Hogy mi lesz az ismert részből kihajtó réma? Kezdem a szöveget, ám ahogy írok, az egyik emlék ébreszti a másikat, a harmadikat. Változik a helyszín, sokszor az esemény is. Új szereplők lépnek be, és én velük tartok otthoni csavargásaimban. Segítenek az interneten föltűnő zentai városképek. Viszont a mai város minden zugát nem ismerhetem, pedig vannak fotósok, akik valóban az utcákat, épületeket varázsolják elém.

Általános iskolában és középiskolában, felsőoktatásban is tanított. A pedagógia, az oktatás-nevelés fontos az ön számára?
– Mindig tanítani szerettem volna! Életem nagy nyeresége, hogy 1968 és 2012 között eltelt időben csak négy éven át nem volt katedrám. Maradhattam volna Újvidéken a Forum-házban, de nem akartam. Zentai ösztöndíjas voltam, így reméltem, hogy vissza is kerülhetek a Tisza-partra. Nem egészen úgy sikerült a visszatérés, ahogy elgondoltam, mert 1968-ban közvetlen tanévkezdés után hirtelen magyartanár kellett. Én negyedéves lettem volna, de visszahívott Zenta. Jöttem. Nehéz volt a kezdet, mert jó két hónapon keresztül egyedül vittem a tárgyat a teljes fölső tagozaton. Szerettem ezt az iskolát! Ha visszaálmodom magam, nem főiskolai katedrán ülök, hanem az Emlékiskola akkori 5.b osztályban.
Másik szakmai megbízatásom a Szabadkai Pedagógiai Intézetben volt, a magyar nyelv és irodalom pedagógiai tanácsosa voltam. Hét község általános és középiskoláit látogattam, a kollégáim megelégedésére is. A vajdasági tantervkészítésben és tankönyvkiadásban is részem volt. Soha nem hittem azt, hogy ilyesmivel is foglalkozom majd.
Budapesten az 1993/94-es tanévben szinte ölembe hullott a Budán székelő Öveges József Gyakorló Középiskola egyik magyartanári helye. Ami szakmaiságomat és eredményeimet illeti, legjobban az bizonyítja, hogy az egy évre szóló munkavállalási engedélyem ellenére már karácsonyi ajándékként megleptek a határozatlan időre szóló kinevezéssel. Ezzel igazgatói helyre pályázhattam. Meg is tettem! Egy dél-nógrádi ősi, de pici kis faluba, Egyházasdengelegre kerültünk, ahol szolgálati házat kaptunk. 49 tanulóval indítottam a tanévet. Az iskola nyolcosztályos volt. A fölső tagozat is összevonva működött. Bevezettük a szlovák nyelv oktatását, ez volt a föltétel, hogy az első munkaévemben valóra válik az, amit az ötvenes évek végén megszüntetett a szocializmus.
Már az első évben külső szakértője lettem a Salgótarjáni Pedagógiai Intézetnek, és Budapestről magammal hoztam az öt évre szóló érettségi-elnökséget is. Petőfibánya elszipkázott Dengelegtől, itt komoly lakást kaptunk, amelyet néhány hónap múltán meg is vásárolhattunk. Két szakmai elismerést kaptam, mindkettőt az oktatási minisztertől: pedagógus-emlékérmet 2006-ban és Aranykatedra díjat 2010-ben.
Egyetlen mondatban is válaszolhattam volna: lételemem a tanítás és az iskola!

Hogyan látja, valóban leköszönőben van az olvasás, mint ahogy azzal évtizedek óta riogatnak?
– Ha hinnék ennek a riogatásnak, azonnal abbahagynám az írást! De nem teszem, mert érzékelem, hogy nincs úgy, ahogy a vészmadarak huhogják. Pedagógusként mindig tudtam, az adott osztályban hogyan adok elő egy tananyagot. Készültem, annyira valóságosan, hogy szinte egyénre szabottan kommunikáltunk az irodalomórán. Ugyanis azzal kezdtem működésemet, hogy nem vágattam be senkivel a tankönyvi elemzést, mert az egy látásmód. Arról győztem meg diákjaimat, hogy minden embernek különbözik a látásmódja. Már a Holt költők társasága előtt elfogadtam a diákomtól azt a verselemzést is, amely sem a könyvben olvasottakkal, sem az én magyarázatommal nincs rokonságban, de érveléseit alá tudja támasztani. Ötöst adok, ha éppen az ellenkezőjét hozod ki annak, amit a tankönyv mond! Csak meg tudd nekünk magyarázni, honnan szeded a mondanivalódat. Az olvasás nem lehet kényszer, az egy személyes kaland, egy repülés, vízen járás, egy olyan érzés, mint a szerelem, amelyet megmagyarázni nem lehet, csak átérezni!