A szabadság szimbóluma

Az újvidéki Duna-hidak közül talán a legimpozánsabb építmény a Felszabadulás sugárútról kezdődő, a folyón átívelő, majd a Mišelukon átvezető alagútban végződő Szabadság híd, amelynek története a múlt század hetvenes éveinek derekáig nyúlik vissza. A 20. század hatvanas-hetvenes éveiben Újvidéken dinamikus gazdasági és ipari fejlődés bontakozott ki, amely új lendületet adott a város terjeszkedésének. Ennek köszönhetően megteremtődtek a feltételei annak, hogy a város határai a szerémségi oldal irányába, egészen Mišeluk területén át a Fruška gora lábáig terjedjenek ki. A város dinamikus terjeszkedése új kihívások elé állította a városvezetést és a városrendezőket is, ugyanis meg kellett teremteniük azokat az alapvető feltételeket, amelyek lehetővé teszik egy új híd építését, amellyel tehermentesíthetik a belváros közlekedését.

Az újvidéki Városrendezési Intézet 1970-ben dolgozta ki az első terveket, majd a belgrádi Mostogradnja vállalat készítette el a híd előzetes műszaki tervét. Ezt követően Újvidék községi képviselő-testülete 1973 decemberében hozott döntést a híd megépítésének szükségességéről.

Kezdetben még csak a várost visszafoglaló szovjet és partizán csapatok bevonulásának dátumára utalva az Október 23. hídként hivatkoztak a nagyszabású beruházásra. Az építkezés jóváhagyását követően a községi képviselő-testület Végrehajtó Tanácsának 1974. június 21-én megtartott ülésén határozatot hozott az Október 23. híd tervének hitelesítéséről. A tervező bizottság végül a Városrendezési Intézet szakemberei véleményének teret engedve a hat terv közül a hatsávos változatot fogadta el. A megindoklásuk szerint „ezáltal nem lesz fennakadás a közlekedésben, a híd nem akadályozza a hajózást, s egyebek között esztétikailag is megfelelő.” (Magyar Szó, 1974. július 10.).

A rákövetkező esztendőben a szakemberek elvégezték a hídépítésre kijelölt földtani vizsgálatot, azonban ezt meg kellett ismételni a kamenicai Duna-part folyamatos csuszamlása miatt. Az akadályok nemcsak a terepen jelentkeztek, ugyanis az Urbis Városrendezési Intézet szakemberei hiába szerezték be a szükséges okmányokat, engedélyeket, és írták ki a pályázatot, a beérkezett ajánlatok közül egyik sem felelt meg a feltételeknek. A városrendezési intézet ezért közvetlen tárgyalások útján igyekezett kivitelezőt keresni, amelyek eredményeként végül sikerült megállapodni a belgrádi Mostogradnja vállalatával. A projekt nemzetközi vonatkozása is figyelemre méltó volt, a híd mintegy 8400 tonna súlyú acélszerkezetét és a pilonokat a budapesti székhelyű Ganz-MÁVAG cég szállította, a 32 ezer köbméter betonhoz szükséges cementet pedig a beocsini cementgyár biztosította. Az acélsodronyokat a zürichi Stahlton AG készítette, míg a németországi Gutehoffnungshütte Sterkrade AG speciális hídcsapágyakat szállított. Az akkori jugoszláv kormány a Ganz-MÁVAG vállalatától 27,5 millió dolláros hitelt vett fel a kivitelezéshez. A felmerülő költségek sem voltak elhanyagolhatóak, ugyanis csak a terv 17 millió 386 ezer dinárba került, a tartóoszlopok és a pillérek felállítása 311 millió 163 ezer dinárba, a biztosítási költségek címén pedig 25 millió dinárt fizettek ki. A tervezőgárda élén olyan neves szakemberek álltak, mint Nikola Hajdin akadémikus, Gojko Nenadić és Predrag Želalić.

A beruházó és a belgrádi Mostogradnja vállalat 1976. március 1-jén írta alá a hídépítés munkálataira vonatkozó önigazgatási megegyezést, a munkálatok pedig még az év végén megkezdődtek. Az építkezés nem múlt el nyomtalanul a Liman II városrész lakóinak életében, akiknek otthonai közvetlenül a hídépítés területének közelében, a Felszabadulás sugárút mentén helyezkedtek el. Két éven keresztül dübörögtek a munkagépek, és az egész környéket szinte már elviselhetetlen zaj töltötte be, ilyen körülmények között tanulni, pihenni, aludni szinte lehetetlen volt. Az emberek azonban kitartottak, és a végeredmény mindenkit kárpótolt: egy gyönyörű, monumentális híd született, amelyre méltán lehetett büszke a Liman és az egész város lakossága is.

A Szabadság híd a Mišelukon átvezető alagút nélkül is 1382 méter hosszú, 27,68 méter széles. A ferdekábeles rendszerű építmény két, egyenként közel 60 méter magas pilonján 48 feszített acélsodrony rögzíti a hídszerkezetet, a pilonok közötti távolság pedig 361 métert tesz ki. A hídhoz 30.000 köbméter betont, 2150 tonna betonacélt és 10.000 tonna acélt használtak fel. A hídon 6 forgalmi sáv (három-két irányban) és kétoldali 1–1,5 méter széles gyalogjárdát alakítottak ki. A konstrukciót 23 oszlop tartja, amelyből mindössze három helyezkedik el a vízben. A híd folytatásában található a 370 méter hosszú alagút, amelyet nem hagyományos alagútfúrással alakítottak ki, hanem egy előre kivájt árokba építették be a csőszelvényeket, majd azokat betemették földdel.

A híd ünnepélyes megnyitóját 1981. október 23-án, a második világháborús felszabadulás évfordulóján rendezték meg. A monumentális építmény végül a Szabadság híd nevet kapta, a megnyitóra pedig mintegy 35 ezer ember gyűlt össze. Az ünnepi beszédeket követően az esemény fénypontjaként Jovan Damjanović, Újvidék akkori polgármestere a híd újvidéki oldalán átvágta a szalagot, és ezzel ünnepélyesen átadta rendeltetésének az impozáns építményt. Lapunk korabeli tudósítása szerint „Ezután az ünnepség résztvevői átsétáltak a hídon, ahol a szerémségiek friss cipóval, gyümölccsel és borral fogadták polgártársaikat. A megnyitó utáni első órákban több tízezer polgár kelt át a hídon.” A közúti forgalom másnap, október 24-én délben indult meg.

A Szabadság híd mindössze tizennyolc évig állt, amikor is a NATO 1999-es bombázása idején végzetes találat érte. Az említett év tavaszán, pontosabban április 3-án öt perccel este nyolc óra előtt a korabeli beszámolók szerint két erős robbanás rázta meg a levegőt Újvidéken és környékén, a monumentális híd részei néhány másodperc alatt a folyóba zuhantak. A rakéta becsapódásának pillanatában is forgalom zajlott rajta, azonban a szerencsének köszönhetően senki sem vesztette életét a támadásban. A környéken lévő halászok csónakjaikkal azonnal a vízbe zuhant emberek segítségére siettek, közülük is Velimir Teodorović tűnt ki a leginkább, aki kilenc személyt mentett ki a folyóból. A hős halász emléke előtt tisztelegve a kamenicai polgárok kezdeményezésére róla nevezték el a település sétányát.

A híd újjáépítésére hat évet kellett várni, a kiemelési munkálatokat a belgrádi Mostogradnja vállalat kezdte meg 2002. március 20-án, amit csak több hónapos késéssel, 2003 májusában fejeztek be. A külföldi szakemberek bevonásával végzett munkálatok során a Dunából összesen 3,5 ezer tonna vasszerkezetet, 290 tonna acélsodronyt és több mint 900 köbméter betont emeltek ki, a költségek pedig hárommillió euróra rúgtak. Ezt követően megkezdődhettek a felújítási munkálatok. A híd újjáépítése 38, az alagúté mintegy 4,5 millió eurót emésztett fel, a munkálatok pedig két év és huszonkét nap után fejeződtek be. A híd megnyitója kissé furcsán alakult, ugyanis a város akkori szocialista-radikális többségű vezetése már 2005. október 7-én átadta rendeltetésének, hivatalosan azonban csak 11-én kellett volna megnyitnia Boris Tadić szerb elnöknek, Vuk Drašković külügyminiszternek, és Olli Rehnnek, az EU bővítési biztosának. „A radikális népünnepélyekhez hasonlítható eseményt a kürtölés, motorbőgetés, ordítozás, a három ujj felemelése és a szerb zászlók lobogtatása jellemezte, olimpiai aranyérem vagy választási győzelem megünneplésére emlékeztetett. Maja Gojković polgármester a helyszínen azt nyilatkozta az újságíróknak, hogy a híd a legszebb ajándék az újvidékieknek. Kijelentette, hogy a hídátadással nem volt szándékában lekicsinyíteni október 11-e, a hivatalos megnyitó jelentőségét, esetleg bojkottálni azt, és hogy a hídnál »teljesen spontánul« – akárcsak az őt kísérő többezres tömeg – jelent meg.” (Magyar Szó, 2005. október 8.). A radikális hídavatón jelen voltak a hatalmon lévő hármas koalíció (SZRP, SZSZP, SZDP) városi főemberei, akik átvezették a tömeget a túloldalra. A terveknek megfelelően végül négy nappal később, október 11-én hivatalosan is megtörtént a hídavatás, a már említett előkelőségek jelenlétében.

A Szabadság híd felújításának befejezése óta két évtized telt el, és külön érdekességként lehet említeni, hogy az építményen ugyanazok a munkások dolgoztak, akik az eredeti híd felépítésében is részt vettek. A munkások akkoriban úgy nyilatkoztak, hogy ha kell, harmadszor is felépítik a hidat, amire őszintén reméljük, már soha többé nem lesz szükség.