Ha május, akkor két dolog szent és sérthetetlen az európai családok számára: az első és az utolsó vasárnap, azaz az anyák napja és az egyetemes gyermeknap. Szerkesztő kollégám még a múlt héten keresett meg, hogy szüksége lenne egy vezércikkre az utóbbi kapcsán. Rögtön rábólintottam, sőt, eleinte nagyon is örültem a felkérésnek, hiszen kétgyermekes édesanyaként mi sem lehet egyszerűbb, mint megfogalmazni a gondolataimat a jeles nap kapcsán. Aztán ahogy belemélyedtem a témába és kutakodni kezdtem, egyre csak sűrűsödtek a fejem felett a sötét fellegek s rájöttem, a feladat sokkal összetettebb, mint azt hittem.
A gyermeknap célja és jelentősége nem csupán a különféle rendezvényekben, az állatkerti látogatásban, a színes nyalókában rejlik (külföldön inkább jellemzőek ezek, mint a környékünkön), hanem arra szolgál, hogy felhívja a figyelmet a gyermekek közti testvériségre, a kölcsönös megértésre, valamint megemlékezzen a gyermekek jóléte érdekeben kifejtett küzdelemről, a csemeték jogairól. Az Egyesült Nemzetek Szervezete jó néhány alapelvet meghatározott a gyermekjogokkal kapcsolatban, például minden gyerek egyenlő és joga van a szeretetre, a gondoskodásra, a megfelelő táplálékra, a játékra, az egészségügyi ellátásra, a szabad véleménynyilvánításra, ugyanakkor nem szabad őket dolgoztatni, elhanyagolni, nem válhatnak szexuális visszaélés, vagy háború áldozatává. A felsorolás a teljesség igénye nélkül készült, és már ennyiből is látszik, a világ, vagy épp a szűkebb pátriánk mennyire veszi valóban figyelembe a gyermekek jogait. Hány esetben hallani, hogy a szociális védelmi háló csődöt mondott még egy-egy kirívó, mindenki számra egyértelmű esetben is, hány és hány gyermeket gyötör éhínség és tengődik az éhhalál küszöbén, vagy válik a háborús rémtettek áldozatává? Túl sokszor...
Vessenek rám követ, vagy akár nagyobb sziklát is, töredelmesen bevallom, nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget a gyermeknapnak (az anyák napjának sem, valahogy nem „ divat” a családban). A kirándulásokat, a programokat nem e köré csoportosítjuk, nem ehhez mérten szervezzük. Május utolsó vasárnapja pont olyan, mint bármely hétvége: másnap ovi, suli, munka, mindenki kerüljön ágyba, jóllakottan és lehetőség szerint tisztán, ha a hajmosás is belefér, akkor már a bónuszt is teljesítettük!
Ezzel együtt a politika se különösebben érdekel, nyilván, követem a mindennapi történéseket, de messzemenő következtetésekbe, komolyabb okfejtésekbe ezek alapján még véletlenül sem bocsátkozom. Nem az én területem, kompetenciám, igyekszem a realitás és a racionalitás talaján mozogni. Egyetlen esetben – talán épp a racionalitás miatt – érint meg igazán, és borzolja az egyébként is túlfejlett igazságérzetemet, ha embertelenséggel, etikátlansággal párosul, és a gyermekeket érinti, vagy ellenük irányul. Nagyon körül se kell nézni, mélyre sem kell ásni, hogy nap mint nap találkozhassunk ilyen esetekkel. Manapság a kicsik már az óvodában, de legkésőbb kisiskolásként megtapasztalják, hogy a világ bizony igazságtalan, esetenként kegyetlen, a lehetőségekből, a jóból és rosszból nem mindenki részesül egyformán, a megkülönböztetés talán hangsúlyosabb, és komolyabb mérteket ölt, mint valaha (a szélsőséges történelmi korszakokat leszámítva).
Ha fájdalommal is érkeznek, és sötét karikákat varázsolnak a szemünk alá, akkor is életünk legszebb pillanati közé tartozik a gyermekeink születése. Természetes reflex, hogy legjobb tudásunk szerint igyekszünk gondoskodni róluk, segíteni őket és irányt mutatni nekik az élet útvesztőin át. Féltjük és óvjuk őket. Akkor is, ha feszegetik a határaikat, ha változásokra kényszerítenek bennünket. Tükröt tartanak elénk, mi pedig önmagunkat látjuk bennük, és ahogy cseperednek, a jövőképeinkké válnak. Már csupán a létezésük is büszkeséggel tölt el bennünket. Épp ezért fáj igazán, ha igazságtalanság éri őket, ha valamiben hiányt szenvednek, és emiatt fontos, hogy ne csak különleges alkalmakkor – legyen az szülinap, gyereknap, vagy más – fordítsunk rájuk különös figyelmet, hanem a mindennapokban is minőségi időt töltsünk velük. Szerezzünk közös élményeket! Kiránduljunk, menjünk sétálni, társasjátékozzunk, hallgassuk meg őket, figyeljünk az igényeikre! Az együtt töltött pillanatok növelik a bizalmat, segítenek megérteni, mi is zajlik a kis lelkükben. Ne söpörjük a szőnyeg alá a problémáikat, még ha számunkra apróságoknak, jelentéktelen dolgoknak tűnnek is! Nem tudhatjuk, hogy az ő kis világukban mit is képviselnek, milyen forgatókönyv játszódik le az okos ki fejecskéikben. Hagyjuk, hogy elmondják. Harcoljunk értük, és az igazukért, ha az élet úgy hozza – legyen az akár egy óvodai, iskolai konfliktus, vagy jelentősebb ügy. Ki fog kiállni értük, ha nem a szüleik? Érezzék, hogy ott vagyunk nekik. Legyünk mi magunk a példa, hogy gondoskodó, empatikus, türelmes, jó szándékú, környezettudatos felnőttek váljanak majd belőlük, és legyen általuk a világ akárcsak egy icipicit jobb hely! És ha elérkezett az idő, engedjük el a kezüket! Bízzunk meg bennük, hagyjuk őket kiteljesedni, megállni a saját lábukon. Hogy elkövessék a saját hibáikat, hogy okuljanak belőlük. Hogy a személyiségük teljes pompájában kibontakozhasson. A gyerekek tanítói mi magunk vagyunk, a mi viselkedési mintáinkat viszik tovább egy életen át. A legfontosabb, amit értük tehetünk, hogy valóban jelen vagyunk, ezzel tehetünk minden szürke hétköznapot kicsit gyereknappá!
Nyitókép: Ótos András illusztrációja
