2024. július 15., hétfő

A tudomány üzenetei első kézből

Otthon és itthon a csillagászat és az űrkutatás világában – Beszélgetés dr. Kiss L. László horgosi származású csillagásszal

Dr. Kiss L. László, a horgosi származású akadémikus, Széchenyi- és Prima Primissima díjas fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, kutatóprofesszor, a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont főigazgatója, tudománykommunikátor, akiről még egy aszteroidát is elneveztek, nemrég nemes egyszerűséggel Kiss Laciként mutatkozott be Magyarkanizsán, ahol hatalmas érdeklődés övezte lenyűgöző előadását. Nyilvánvaló volt, hogy ő is jól érezte magát, hiszen Facebook-oldalán a magyarkanizsai eseményt követően ezt írta: „Péntek este a Kanizsán összegyűlteket szórakoztattam. Végre egy hely, ahol értették azt, hogy amikor a vér- és olajfoltos majicában megjelenik Bruce Willis, ott veszélyes kisbolygó köve kövön nem marad.” Ez a humorral átitatott hangvétel jellemezte az egész másfél órát, míg közben számtalan tudományos tényre is fény derült, közérthető módon.

Hármas állampolgárként – aki élt Horgoson és dolgozott Sydneyben – általában budapesti csillagászként emlegetik, mi azonban büszkék vagyunk arra, hogy horgosi származású. Hogyan telt a gyerekkora, mennyire kötődik Horgoshoz?

– Teljesen. Az életem jelentős része itt zajlott. Nagyon érdekes egyébként, hogy egyszer összefutottam egy fickóval. Meg nem mondom, mi a neve. Valamikor a 2000-es években, a Szeged–Szabadka sínbuszon. Jöttem Pest felől egy IC-vel, fölszálltam a szokásos sínbuszra Horgosig, és jó egy órát beszélgettünk az ismeretlen ürgével. A legvégén, mielőtt leszálltunk volna a horgosi vasútállomáson, akkor közölte, hogy hadd mondja már el azt, hogy teljesen meglepődött azon, milyen jót beszélgettünk, mert ő emlékezett rám, amikor még kisgyerek voltam, és én voltam mindig az a magába zárkózott félautista kocka, akit csak a számok, a matematika meg a tudományok érdekeltek, aki soha senkivel nem tudott igazán szociális életet élni. Itt pedig, harminc évvel később, a kisvonaton tök jól elbeszélgettünk, mintha kicseréltek volna. Mondtam neki, hogy igen, ez így történik az emberrel. Gyerekként az énképem, a lelkem mélyén az önmagamról alkotott leírás, az az introvertált kocka, aki el tud ülni adott esetben egy nagy tömeg közepén akár öt órán keresztül is úgy, hogy senkihez nem szól egy szót sem. A szüleim érzékelték, hogy a Laci valamiért furcsán viselkedik, de végül is túljutottam rajta. A családi legendárium szerint ötéves koromig nem beszéltem. Logopédushoz vittek, ugyanis az egyetlen szó, amit kiejtettem, az a „bö” volt, amit a nővérem kitűnően tudott tolmácsolni a család felé. Kérdezhetnék, hogy mikor történt meg a változás, és talán nem sértek meg senkit erkölcscsősz létében, ha elmondom, hogy a nők tették rám azt a sorsfordító hatást a húszas éveim közepén, tehát a '90-es években.

Akkor most nagyot ugrottunk.

– Persze, mert semmi érdekes nem történt az első tizennyolc-tizenkilenc évemben. Tizennégy éves korom után mindig szerelmes voltam, ám mindig lepattantam. Ez egy nagy kudarcélmény volt, és aztán a Szegedi Tudományegyetemen történt meg a csoda, amikor valaki viszonozta a közeledésemet, és ez egy hihetetlen felszabadító érzés volt számomra. Az is hihetetlenül felszabadító érzés volt – hogy ne csak a nőkre fogjuk a dolgokat –, amikor 1990-ben először elmentem egy amatőr csillagásztáborba, a Bakonyba, a Magyar Csillagászati Egyesület által szervezett eseményre. Ott voltam a Bakonyban két hétig. Horgosról elvittem a körülbelül 25 kilós távcsövemet, szépen, darabokra szétszedve, a Szeged–Veszprém közötti autóbuszjárattal, a csomagtartóban. A barátaim, az osztálytársaim a gimnáziumból a barátnőjükkel jöttek, én a távcsövemmel, és tizennyolc éves fiatalemberként ott éltem át először, hogy nem vagyok egyedül. Vannak hozzám hasonlóan a csillagászatba beleszerelmesedett „őrültek”, akikkel olyan felszabadultan éreztem magam, hogy a rákövetkező években a két téma összefonódott. Miként a hasonló fiatal fiúk, férfiak is erőteljesen udvaroltak a csillagásztábor hölgykoszorújának, úgy én is elkezdtem hasonlóan cselekedni.

De mikor derült ki egyáltalán, hogy Lacika érdeklődik a csillagászat iránt?

– Tízéves koromra már kiimádkoztam az első távcsövemet. Azzal leginkább a galambokat néztem a szomszéd ház tetején. De nagyon élénken él bennem az az emlék, hogy ’82 augusztusában a szüleim újrameszelték az egész lakást, újrafestették az összes ablakkeretet, és én a festékszagos ablakkeretnek dőlve először az életemben a Hold felé irányítottam ezt a tízszeres nagyítású, három centis lencsés távcsövet. Leírhatatlan volt az az érzés, ami akkor kerített hatalmába, amikor felismertem, hogy krátereket látok rajta. Ez olyan nagy hatással volt rám, hogy még ma is bele tudok borzongani, ha visszaemlékszem rá.

Korábban azt nyilatkozta, hogy húsz éve még egyedi csillagokat vizsgáltak, ma viszont ez senkit sem érdekel...

– De ez nem igaz, nyilvánvalóan sarkítottam. A ’90-es években a csillagászat még az adatínség korszakát élte. Az ember távcsövekkel gyűjtötte a változó fényű csillagokról az adatokat. Ha kellett, tucatszám mentek el csillagászok a világ különböző helyeire, hogy hatalmas kampányokat szervezzenek, hogy egy csillagot különböző földrajzi helyekről mérjenek. Ha húsz évre előre tekerjük az időt, a 2010-es évek közepére, második felére, akkor viszont azt láthatjuk, hogy már nem az adatínség, hanem az adatbőség korszakában vagyunk. Az összes kedvenc csillagomról mindent tudunk már az űrtávcsöveknek köszönhetően, amit valaha is vizsgáltam a ’90-es években. Ma már a csillagok fizikájával foglalkozó szakemberek egész más tudományos kérdéseket tesznek fel. Nem az érdekli őket, hogy mondjuk a Delta Cepheinek van-e kettős kísérő csillaga, hanem az, hogy például hogyan befolyásolja a csillagok keletkezése a cepheida csillagok kialakulását a Tejútrendszerben. Tehát ma már rendszer szintjén gondolkodunk. Nemrégiben jelent meg egy nagyon érdekes cikk Tim Bendingtől. Egymillió változó csillagot elemeztek a TESS amerikai űrtávcső adataiban, köztük tizenötezer olyat, amit én is vizsgáltam még a ’90-es évek elején egyedi csillagként. Ők tizenötezret vizsgáltak meg, és kimutatták, hogy azon a csillagfajtán belül az, hogy egy csillagnak bugyog-e a felszíne, rezgéseket végez-e, pulzál-e, iszonyatosan erősen függ attól, hogy a csillag milyen sebességgel forog. A csillag változékonyságát befolyásolja, ha maga a csillag is forog. A forgó csillagok között van olyan, ami egy-két nap alatt megfordul a saját tengelye körül. A mi Napunk 26 nap alatt fordul meg a tengelye körül, tehát nálunk egy hónapig tart, míg egyszer körbemegy. Más forgó csillagoknál lehet, hogy ez csak egy nap, lehet, hogy kettő, lehet, hogy tíz. Kimutatták, hogy minél gyorsabban forog, a csillagok kétharmada annál nagyobb eséllyel lötyög. A lassan forgók tehát még nem lötyögnek. Ehhez az kellett, hogy legyen egymillió csillag, amiből találtak tizenöt ezret az egyik típusból, és mindegyikre megmérték a Gaia űrtávcső által a forgási sebességet, és meg lehetett nézni, hogy a csillagok rezgései tudnak a forgásukról. Milyen érdekes fizikai összefüggés. Nem értjük még, egyelőre csak az empirikus tényt sikerült felderíteniük. Az adatbőség korszakában vagyunk, ahol nem elméletek jósolják meg az összefüggéseket, hanem mi találunk rá az összefüggésekre, és aztán megpróbáljuk megtalálni a magyarázatukat, az elméletüket. 

A horgosi származású csillagászt Fejsztámer Róbert polgármester is köszöntötte (Fotó: Puskás Károly)

A horgosi származású csillagászt Fejsztámer Róbert polgármester is köszöntötte (Fotó: Puskás Károly)

És ez hova visz minket?

– Egy olyan korszakba léptünk be, ahol mondjuk a Tejút – a mi galaxisunk, a csillagvárosunk, benne van 200 milliárd csillag – már egy egységként írható le. Tehát nemcsak 200 milliárd csillag egyedi nagy felhője, hanem a Tejút az egy galaxis, aminek van múltja, van jelene, van jövője, van kémiai fejlődése, van egy szuper fekete lyuk a közepén, vannak különböző korszakokban fellángolt csillag keletkezési rohamai, és ezeket együtt értjük meg a Tejútrendszer hosszú távú fejlődését vizsgáló elméletekkel. Ilyen vizsgálatokra a 2010-es évek előtt lehetőségünk sem volt.

Mire keresi a csillagászat a választ?

– Alapvetően a csillagászatra azt szoktam mondani, hogy a földi légkörön túli világ fizikai összefüggését keresi, mi írja le, mi magyarázza meg azt, amit odakint látunk. És ha itt fizikai összefüggéseket találunk, azok egy része adott esetben – lehet, hogy száz évvel később – hasznosul. Klasszikus példa, az égi mechanikusok a 19. század elején iszonyú komplikált elméleteket találtak ki, hogy hogyan mozognak a bolygók a Naprendszerben, hogyan mozognak a csillagok egymás körül, ha a gravitációs tér hatásait nézzük. Kétszáz évvel később bekapcsoljuk az okostelefonunkat, és öt másodpercen belül pontosan tudja, hogy hol vagyunk a Föld felszínén. Miért? Mert a GPS műholdaknak a mozgását az égi mechanikával és az alkalmazott általános relativitáselmélettel le tudjuk írni. Megértjük a rádiójeleket, amiket befogunk a műholdakból, lehetővé teszik számunkra azt, hogy az okoseszközünk méteres pontossággal megmondja, hogy hol vagyunk a Föld felszínén. Ha bárki megkérdezte volna Einsteint 1915-ben, hogy drága Albertem, miért érdekes az, hogy a téridő görbült, akkor szinte biztos, hogy nem válaszolta volna azt, hogy azért, mert száz év múlva ez a görbült téridő értése fogja segíteni az önvezető autók létrehozását, amiknek elemi ismerete, hogy tudják, hogy az út jobb oldalán mennek vagy a bal oldalán. Ilyen értelemben a csillagászat, a földi légkörön túli világ fizikai összefüggéseit kutató tudomány nagyon ritkán, ám akkor nagyon nagyot tud szólni a hétköznapi ember életében. Nyilván az én kutatásaimból soha semmi ilyesmi nem jön ki. Ami az én kutatásaimból kijön, az leginkább annak köszönhető, hogy jól tudok dumálni és tudománykommunikátorként adott esetben tízezrekhez, százezrekhez el tudom vinni a tudomány üzeneteit hiteles forrásként.

Előadásában azt mondta, hogy a háború nagy hatással van az űrkutatásra is. Ki most az űrkutatási nagyhatalom?

– Teljesen egyértelmű, hogy az Egyesült Államok. Kína jön föl, abszolút versenytársa Amerikának. Európa húsz évvel le van maradva, gyakorlatilag az űrkutatás bármely területén. Európának nincs rakétája. Az Ariane-6-ot már 2020-ban el kellett volna indítani, és talán az idén meglesz az első tesztrepülése. Ma Európának nincs működő rakétája. Amerikai cégeket bíznak meg az európaiak, vagy régebben oroszokat. Kína után India is hihetetlen erősen jön föl. Oroszország lefoglalja magát az orosz–ukrán háborúval, ami még jó ideig le fogja foglalni, ugyanis szerintem nagyon hosszú távú hatásai lesznek, nagyon negatív hatásai lesznek mindenre, nem csak az űrkutatásra.

Mik lehetnek ezek a negatív hatások?

– Az ENSZ egyik legfontosabb kijelentése még a ’60-as évekből, hogy a világűr mindenkié és a világűrnek hasznosítása békés céllal úgymond engedélyezett. De nincs semmiféle következménye, ha valaki ezt megsérti. Ha valaki fegyvereket telepít a világűrbe, hogy a másikat elrettentse, és adott esetben uralma alá hajtsa, akkor nem tudunk semmit tenni ellene, nincs világi űrrendőrség. Az űrjog hihetetlenül sok nyitott kérdéssel bír még. A hatások valójában felbecsülhetetlenek, mert ha egy a piros gomb fölött remegő ujjú országvezető azon gondolkozik, hogy megsemmisítse a Földet, mert ő már úgy látja a saját sorsát, hogy vége van, és neki mondjuk, vannak a rakétáit földi célpontokra rávezető műholdjai, akkor az nem jó. Az egy nagyon rossz hatás. Amelyik nagyhatalom komolyan veszi magát, az megépíti az atomfegyvereket és megépíti azokat a rakétákat, amelyek az atomfegyvereket képesek a világ bármely pontjára eljuttatni. Ebből lett a hidegháború az 1950-es, ’60-as években. Azért fejlődött akkor a rakétatechnika, mert az atomfegyvereket nem akarták bárhova eljuttatni a Földön. Ez bekövetkezett, és valójában az atomháborúval való fenyegetőzés, a kölcsönös elrettentés alapelve volt az, ami megőrizte a békét. Ez egy rendkívül paradox dolog, ha belegondolunk. És most megint efelé haladunk. Csak most már többszereplős a játék, és ha mondjuk, Irán megépít öt atombombát, ami valójában csak Izraelt akarja letörölni a Földközi-tenger keleti partjának a széléről, akkor gyakorlatilag megvannak hozzá a rakétái. Legutóbb volt egy olyan konfliktus, ahol Izrael lelőtt mindent, valójában azonban Irán nem is akarta elérni Izraelt, csak demonstrálta, hogy ha ti kilőttétek az én tábornokomat, akkor én megmutatom, hogy nekem is van olyan szép, fényesen csillogó kardom, mint nektek. Itt nagyon durva dolgok történhetnek, ha ezek a dolgok kikerülnek az ellenőrzés alól. Ha a nagyhatalmak multipoláris világot hoznak létre, az nagyon előrejelezhetetlen lesz. A monopólus, amikor Amerika a nyolcvanas évek végére legyőzte a Szovjetuniót, az egy látszólag békés korszak volt, de a felszín alatt már ott elkezdődött a multipoláris világ kialakulása. Ezek nagyon durván politikai kérdések, amikhez nem értek, csak a hétköznapi világ eseményei iránt érdeklődő személyként igyekszem mindent elolvasni ezekről a dolgokról, amelyekkel kapcsolatban természetesen vannak saját gondolataim is.
 

Magyarkanizsán óriási érdeklődés övezte lenyűgöző előadását (Fotó: Puskás Károly)

Magyarkanizsán óriási érdeklődés övezte lenyűgöző előadását (Fotó: Puskás Károly)

Arról is mesélt az előadásában, hogy a világ legdrágább mozijában járt.

– Igen. Huszonhat kilométerre voltunk a Szojuz fregatt hordozótól, ami felvitte a Cheops űrtávcsövet, de hét év munkája vált valóra, amikor a svájci Berni Egyetem által vezetett európai konzorciumban magyar képviselőként meghívást kaptam Courou-ba, a francia Guyanába, ami az Európai Űrügynökség űrkikötője. Egy teljes mértékben első osztályúvá alakított chartergéppel vittek bennünket Párizsból Courou-ba. A berni egyetem rektorával odafelé is, meg visszafelé is a svájci meg a magyar felsőoktatás hasonlatosságairól és különbözőségeiről beszélgettünk. Öt műhold döntéshozó testülete volt ott, valamint az olasz védelmi minisztérium magas rangú beosztottjai is velünk jöttek, mert annak az indításnak a legnagyobb hasznos terhe egy olasz földmegfigyelő műhold volt, amivel a migránsokat figyelik, azóta is a Földközi-tengeren, ahogy jönnek át Afrika felől.

Mik a tervei? Mit szeretne még látni?

– Két nagy projektre helyezem most a hangsúlyt intézményvezetőként. Van egy műholdunk. Úgy hívják, hogy GMW Alfa. Ez 2019-ben indult el Bajkonurból, egy tízszer tíz centis kocka. A fedélzetén a Hirosimai Egyetemmel együttműködésben kifejlesztett cézium-jodid. A cézium-jodid kristályok képesek érzékelni gamma villanások gamma fotonjait. Ez egy nagy energiájú elektromágneses sugárzás, például az atombomba kreál gamma sugárzást, a legtávolabbi gammavillanás detektálásunk tízmilliárd fényévre volt tőlük. Van egy tíz centis eszközünk, most már három éve működik, és pittyeg, ha jön a villanások sugárzása, és akkor ennek nagyon örülünk. Mert jelenleg a hamarosan életútját befejező Fermi, NASA amerikai gamma űrtávcső húsz évvel ezelőtt egymilliárd dollárba került. Ha flottaként felküldenék ilyen 10x10x30 centis egységekből tíz darabot, akkor nagyságrendileg százszor kevesebb pénzből, tízmillió dollárnyi pénzből meg tudnánk csinálni ugyanazt a képességű gammadetektálást. Ezzel már jó ideje házalok a döntéshozóknál különböző forrásokért, vagy sikerül, vagy nem. 2008 óta összesen nyolc esetben fordult elő az, hogy csillagászok Földet megközelítő kisbolygókra vadászva olyan kozmikus kősziklát találtak, ami aztán néhány órával később a Földbe becsapódott. Az elmúlt 16 évben a nyolcból három történt Piszkéstetőről, Sárneczky Krisztián barátom által egy nagyon jelentős, közel egymilliárd forintos pályázat révén megvalósult műszerfejlesztésének köszönhetően, amit 2016 és 2020 között hajtottunk végre, és ma ő a legügyesebb a becsapódás előtt felfedezett kisbolygók felfedezésében. Abban bízunk, hogy tudunk majd forrásokat szerezni ahhoz, hogy ideális esetben megnégyszerezzük, vagy akár megtízszerezzük a felfedezési kapacitásunkat. 

Nyitókép: A Prima Primissima és Széchenyi-díjas fizikus büszke horgosi származására (Fotó: Puskás Károly)