2024. május 18., szombat

„A vajdasági magyar sport a szívügyem”

Interjú Tóth Tiborral, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete Év Újságírója díjának idei nyertesével

Még 2005-ben kerültem tudósítóként a Magyar Szó sportrovatához, vasárnaponként a Sportvilág összeállításában segédkeztem. Emlékszem, akkoriban a vidékiek még telefonon adták le jelentéseiket, így egyebek mellett az volt a feladatom, hogy lediktáljam a gépírónőknek, majd átnézzem és rendszerezzem ezeket. Tóth Tibor már akkor is üdítő kivételnek számított, rendszeresen tudósított a hajdújárási Vinogradar mérkőzéseiről, ám irományait e-mailben küldte (nagyon örültem ám neki). Már akkoriban is tűpontosan, lényegre törően, ámde olvasmányosan fogalmazott, szakmaisága az évek múlásával csak fokozódott, így nem meglepő, hogy a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöksége idén írott sajtó kategóriában neki ítélte oda az év újságírójának járó elismerést.

A díjátadókor méltatásodban elhangzott, hogy immár húsz éve vagy a Hét Nap munkatársa, illetve az is, hogy kisgyermekkorod óta szakkommentátornak készültél, hogyan lettél mégis sportújságíró?
– Szüleim elmondása szerint gyermekkoromban a kiságyban állva folyton a sportműsort lestem a tévében, és amint csatornát váltottak, sírni kezdtem. Még az evést-ivást is abbahagytam a sport kedvéért. Erre az időszakra természetesen nem emlékszem, de valószínűsíthető, hogy már akkor kialakult bennem a sport szeretete. Az első sportélményem az 1984-es szarajevói téli olimpia volt. Óvodás voltam még, szerettem a téli sportokat, válogatás nélkül mindegyiket élvezettel néztem és kísértem a televízióban. Emlékszem, egyik nap picit kapart a torkom, így beletettem a meleg teába a hőmérőt. A higanyszál kellően felment, büszkén mutattam édesanyámnak, hogy én bizony nagyon beteg vagyok, így nem tudok óvodába menni. Nagyjából egy hetet töltöttem otthon, sikerült kieszközölnöm a betegszabadságot, és nézhettem az olimpiát. Ez az első sporttal kapcsolatos emlékem, ami máig mély nyomot hagyott bennem. Ezt követően lelkesen kísértem minden jelentős sporteseményt, jött a '86-os labdarúgó-világbajnokság, a Szovjetuniótól elszenvedett, máig fájó magyar verséggel, s így tovább. Már gyerekként is feltaláltam magam, akár az utcán is szívesen kommentáltam az eseményeket. A többiekhez hasonlóan szerettem kint focizni, ugyanakkor az is előfordult, hogy egy bottal a kezemben álltam a rögtönzött pálya mellett és „közvetítettem” a mérkőzést. Az évek folyamán aztán rájöttem, hogy sokat beszélni talán nem is nekem való, lehet, megunnám, jó lesz nekem az írott sajtó.

Sportújságíróként ismernek, ennek ellenére más területen is feltalálod magad. Hogyan indult a pályafutásod?
– A 2000-es évek elején a hajdújárási Teleház keretein belül működő Teleinfó szórólapnál indult a karrierem, rendszeresen megjelentek a sporttal kapcsolatos írásaim. 2004-ben jelentkeztem a Hét Naphoz, rögtön arról érdeklődtek, mi a kedvenc területem, miről szeretnék írni. Mondtam, hogy sporttal foglalkoznék leginkább, ám azonnal leszögezték, itt bizony más témákban is otthon kell lenni. Természetesen így is rábólintottam. A lapnak akkoriban volt egy pályázata, kerestük a legtöbb éve együtt élő házaspárokat és a legszebb virágoskerteket, így a kedvenc témám mellett ezekről a témákról kezdtem írni – idős házaspárokhoz jártam, akik elmesélték életük történetét, illetve azokhoz, akik kertjeikkel jelentkeztek a pályázatunka. Ám az első, 2004 április közepe környékén megjelent írásom nem ezekről, hanem a horgosi Barka kézimunkacsoportról szólt. Élőújságot tartottunk a településen, szóltak, hogy na, Tibi, itt vannak a hölgyek a gyönyörű kézimunkákkal, beszélgess el velük! Odaálltam eléjük, mondtam, hogy kezdő vagyok, szépek a darabok, de én ezekhez egyáltalán nem értek, mondjanak már róluk valamit. A hölgyek készségesen meséltek, nem lett ugyan egész oldalas cikk, de ez volt az első írásom a hetilapban. Az első sportvonatkozású szövegemet május elején közölték, a Repülő Aligátorok nevet viselő palicsi repülősklubról szólt.

 

Tóth Tibor (Fotó: Ótos András felvétele)

Tóth Tibor (Fotó: Ótos András felvétele)

Adja magát a kérdés: mi a kedvenc sportágad?
– Valójában szívesen kísérek mindent. A labdajátékok szerelemese vagyok, ebben a tekintetben nem válogatok. Kedvelem a labdarúgást, a kosárlabdát, a röplabdát, a vízilabdát. Szívesen nézem a téli, ugyanakkor a vizes sportokat is. Egyedül a sakkot nem élvezem, nem is vagyok jó játékos. Emellett az utóbbi tíz évben már a Forma–1 sem köt le igazán. Azon kaptam magam, hogy a rajtra, illetve a célba érkezésre emlékszem, ám maga a futam kiesik. Ez talán abból fakad, hogy a száguldó cirkusz eléggé ellaposodott mostanában, nélkülözi a korábban tapasztalt izgalmakat, gyakorlatilag előre borítékolható, ki zár az élen egy-egy állomáson, vagy ki nyeri a pontversenyt.

A tapasztalatok azt mutatják, általában azok választják ezt a munkakört, akik korábban, akár gyerekkorukban sportoltak és egy életre a részükké vált. Te sportoltál?
– Magas szinten soha. Fociztam a hajdújárási Vinogradar ifi csapatában, az 1996/1997-es és a rákövetkező idényben is ötödikek lettünk a Szabadkai körzeti ligában. Érdekes viszont, hogy amikor nem szerepeltem az együttesben – korábban és a későbbi években is – bajnok lett a csapat, így azt kell mondanom, mindig jobban szerettem játszani, mint amennyire tudtam. Az 1998-as világbajnokság döntőjét követően Puhl Sándor sikerén felbuzdulva úgy döntöttem, a játékvezetést is kipróbálom. Az elvégzett tanfolyamot követőn másfél évig bíráskodtam a korosztályos Vajdasági ligában, valamint a Szabadkai községi és körzeti ligákban. Akkoriban még fiatal voltam, szombat esténként eljártam szórakozni, a mérkőzések viszont rendre vasárnap reggel kilenckor kezdődtek. Előfordult, hogy a vendégcsapat lemondta a szereplést, de olyanban is volt részem, hogy a hazaiak nem jelentek meg a találkozón, ezért hamar elegem lett az egészből, és inkább véget vetettem a bírói karrieremnek. Nem bántam meg, hogy belekóstoltam, s belülről is megtapasztaltam, milyen ez. Utólag visszagondolva, anyukám lehet sokat csuklott abban az időszakban... Aztán 2003-ban Dobák Róbert, a Mini maraton klub futóedzője megismerkedett Fehér Jánossal, a Magyar Lábtoll-ladba Szövetség akkori elnökével, s Róbert révén a sportág bekerült az országunkba is. Aki nem ismerné, ez olyan, mint a tollaslabda, csak ütő helyett lábban játsszák, van egyéni, páros, vegyespáros és csapatverseny is. Az országban csak mi űztük ezt a sportágat, így bennünket hívtak meg az újszászi Eurokupára, majd a bochumi Európa-bajnokságra. Németországban rendesen kavarogtak bennem az érzelmek, mikor a tiszteletünkre játszották a himnuszt. Ezt követően még tíz évig lábtoll-labdáztam, beutaztuk fél Európát. Miután az edzőnk kivonult a sportágból, hamarosan én is abbahagytam.

Ahogy a sportolóknak, úgy talán a sportújságíróknak is az olimpia a karrierjük egyik csúcspontja. Idén Párizs ad otthont a játékoknak, „kvótát” viszont a média munkatársaként is nehéz szerezni. Te vállalnád az olimpiai „szereplést”?
– Természetesen, ám a médiaházaink sajnos nincsenek abban a helyzetben, hogy kiküldjenek bárkit is az olimpiára. Nem tudom, ennél közelebb mikor és hol rendeznek ötkarikást. Szerettem volna kijutni, az évek múlásával azonban megbarátkoztam a gondolattal, hogy a jelenlegi helyzetben ez sajnos kimarad az életemből. Korábban a környékbeli világeseményekre rendszeresen utaztunk, a magyarországi és a szerbiai rendezvényeket sokszor a helyszínről kísértük végig. A szabadkai Mačković Martin április végén a szegedi evezős Európa-bajnokságon és kontinentális selejtezőn Miloš Vasićtyal minden valószínűség szerint párizsi kvótáért evez majd, így ezt mindenképp a helyszínen szeretném megtekinteni. A múltbéli események közül az egyik legemlékezetesebb 2007-ben a Szeged–Veszprém magyar kézilabda bajnoki döntő volt. Akkreditációval érkeztünk ugyan, de a sajtónak kijelölt részen már nem kaptunk helyet, így Szalai Attila kollégámmal együtt a biztonságiak közvetlenül a kapufa mellé, az alapvonal mögé ültettek bennünket. Olyan közelről mérkőzést azóta sem láttam. Szóval megvannak ennek az újságíróságnak az előnyei is.

 

Az Év Újságírója díjat Madár Anikótól, a VMÚE alelnökétől vette át (Fotó: Ótos András felvétele)

Az Év Újságírója díjat Madár Anikótól, a VMÚE alelnökétől vette át (Fotó: Ótos András felvétele)

Mondhatjuk, hogy ez volt a legnagyobb élményed sportújságíróként?
– Nagynak nagy volt, ám a legemlékezetesebb talán mégis az, mikor két palicsi magánvállalkozónak köszönhetően 2008 környékén a budapesti, régi Sípos étteremben találkozhattam és interjút készíthettem Grosics Gyulával és Szepesi Györggyel, az Aranycsapat tagjaival. Természetesen a kellő tiszteletet megadva magáztam őket, ám a beszélgetés közben azt mondták, ha még egyszer előfordul, akkor szó nélkül felállnak az asztaltól és befejeztük az interjút. Közvetlenebb legendákkal azóta sem nagyon találkoztam.

Mit tartasz fontosabbnak, világversenyekről tudósítani, vagy a vajdasági, még fel nem fedezett és már befutott sportolók pályafutását figyelemmel kísérni?
– A vajdasági magyar sport a szívügyem, az itt élő sportolókat, klubokat szeretem a leginkább. Szívesen készítek interjút világsztárokkal, természetesen hatalmas megtiszteltetés számomra, viszont a tartományi magyar sportolók fejlődésének bemutatását, a fiatal tehetségek megszólaltatását tartom elsődleges feladatomnak. Vallom, hogy ők mind jó például szolgálhatnak a gyermekek számára, és ha csak egy újonc is az én írásom nyomán csatlakozik az adott egyesülethez, vagy választja magát a sportolást, az már siker számomra. Ilyen példával szolgálni is tudok, a 2000-es évek második felében írtam az akkor még másodosztályban szereplő Spartacus női labdarúgó-csapatáról. A megjelenés után nem sokkal érkezett egy telefon Szilágyiról, hogy egy kislány, név szerint Szakáll Sára elolvasta a cikket és szeretne Szabadkán focizni. A hölgy később évekig játszott is a Spartacusnál. Ha már ennyivel sikerül elérni, hogy a fiatalok megismerkednek néhány sportággal, és esetleg ott is ragadnak valahol, akkor nem dolgoztunk hiába.

A sikeres vajdasági magyar sportolók elkényeztetnek bennünket, számos kimagasló eredmény született az évek során. 2019-ben A mi sporthőseink címmel könyved is jelent meg a témában, azóta bővült a névsor. Tervezed a ráncfelvarrást?
– A tokiói olimpia után jelent volna meg a következő kötet, ám nem találtunk megfelelő pályázatot és támogatót. Lista most is van, többen az új kiadványban is helyet kapnának, hiszen azóta is remekelnek a nemzetközi színtéren. Nagy Szebasztián például, aki akkoriban még csak Balkán-bajnoki címmel büszkélkedhetett, viszont mára már bezsebelt egy vb-aranyat is. Szerencsére több ilyen sportolónk van, ráadásul azóta számos csillag feltűnt a vajdasági sport széles egén. Egyelőre várjuk a megfelelő lehetőséget és alkalmat.

Szerinted mi a jó sportújságíró ismérve?
– Szeretni kell! Bizonyos fanatizmus nélkül ez a hivatás elképzelhetetlen, emellett a kellő alázat is szükséges. Ha egy sportújságíró tehernek érzi a terepi munkát, akkor jobb, ha azonnal felhagy ezzel a szakmával. Engem az tölt fel, ha egész nap sporttal foglalkozhatok, az tesz boldoggá, ha mérkőzésre mehetek, ha interjúra készülhetek. Egész másként indul a reggelem, ha tudom, ez vár rám a nap folyamán. Számomra ez inkább szórakozás, kikapcsolódás.

Hosszú pályafutás áll már mögötted, mit jelent számodra ez a díj?
– Megtiszteltetés, hogy a rendkívül erős vajdasági magyar mezőnyben sportújságíróként tiszteltek meg ezzel az elismeréssel. Igaz, hogy a Hét Napban nem kizárólag ezzel a témával foglalkozom, mégis elsősorban sportújságírónak tartom magam. Nem kapunk gyakran díjat, nem kényeztet el bennünket a szakma, kissé háttérbe szorulunk a jelentősebb témák mellett, ezért úgy érzem, ez nemcsak az én díjam, hanem egyben a vajdasági magyar sportújságírás egyfajta kollektív elismerése is. Igaz, én vehettem át, de valójában a vajdasági magyar sportújságíró-családot illeti meg.

Jó ösztönzés lehet ez a fiatalok számára?
– Nagyon remélem, hogy igen. Várom a fiatal, feltörekvő tehetségek jelentkezését, amiben tudok, segítek, hiszen jó utánpótlásra mindig szükség van. Szerencsére vannak nálam fiatalabb kollégák tartomány szerte, ők azonban már mind rutinos sportújságírók. Sajnos nem látok olyan, a húszas évei elején járó fiatalokat, akiket érdekelne ez a gyönyörű hivatás. Az MTTK-n a közelmúltban nyílt médiaszak, jártak nálunk a végzősök, sokukkal beszélgettem, de egyikük sem érzett kellő érdeklődést és elkötelezettséget a sportújságírás iránt. Bízom benne, hogy a következő generációkban akad majd, aki igen, különben bajba kerül a szakma. Itt szeretném megragadni az alkalmat, ha valaki eddig véka alá rejtette ilyen irányú tehetségét, az bátran keressen meg akár engem, akár másik kollégát, mert tárt karokkal várjuk és örömmel vezetjük be a sportújságírás rejtelmeibe. Való igaz, ez a műfaj nehezen tanulható, inkább születni kell rá, ám ha valakiben benne lakozik a tehetség, azt érdemes kiaknázni.

 

Nyitókép: Úgy érzi, a díj a vajdasági magyar sportújságírás egyfajta kollektív elismerése is (Fotó: Ótos András felvétele)