Már esteledett. A távoli tanyák ködös kontúrjait behálózta a pusztai sötétség, viszont a hóval borított tájon fehérség uralkodott. A Köröszt úton lovas szánkó friss csapása kígyózott a homályos horizontig. A Kisszállás kéményéből világos színű füst bodorodott az óriási diófák csupasz ágai között, néhány apró szikra kíséretében, melyek halvány, fényes csíkot húztak a borult égbolt felé. Majd pillanatokon belül elenyésztek a hulló hópelyhek között, és a tél fehér kesztyűket húzott a diófaágak fagyos ujjaira. Csillogó, puha takaró fedte be az észak-bácskai tanyavilágot: alvóra tért a csönd hangjától elpilledt, szárkúpokkal díszített puszta.
Igazi, idillikus karácsonyi hangulatot varázsolt a december végi időjárás a Kisszállás köré, mi, gyerekek mégis szomorúan üldögéltünk szenteste a meleg szobában, az aprócska ablakok mögött levő kisasztalnál. Az előző években itt szokott állni a karácsonyfánk. Abban az esztendőben azonban szüleink anyagi helyzete nem tette lehetővé még annak a szerény kis karácsonyfának a megvételét sem, amely egyébként minden évben megadta az ünnep hangulatát.
Anyu bablevest főzött, mákos kalácsot sütött délután, és aput vártuk haza a Jancsi-majorból, hogy vacsorázzunk. Kisvártatva meg is érkezett a munkából. Hallottuk, ahogyan a bejárat előtt leveri csizmás lábáról a rátapadt havat. Az ajtónyitással friss hószagot hozott magával. Meg még valamit! A hóna alól egy görbe kis fenyőágat vett elő, melyen még csillogott néhány, el nem olvadt hópehely.
– Képzeljétek gyerekek: hazafelé jövet találkoztam a Jézuskával, és ideadta az utolsó kis ágat, hogy hozzam el nektek és díszítsétek fel helyette – mondta egy szuszra. Azzal odaállította a karomnyi fenyőágat az asztalra.
Nosza, volt nagy öröm, mindhárman nekifogtunk keresgélni az előző évről megmaradt díszeket. Egy-két félig égett, színes gyertya, az ezüstszínű szaloncukorpapír, mézeskalács, a kamrából berkenye alma, a tollas zsákból jó pár tollpihe került elő, és szépen feldíszítettük a karácsonyfánkat. Nem is volt annál szebb sem előtte, sem az utána következő években. Igaz, hogy kicsi volt és szegényes, de a kopott díszek mellett szívünket-lelkünket raktuk fel a parányi ágra. Így képzeletünkben olyan hatalmas lett, hogy felért az égig, és beragyogta az egész hóval borított rónát.
Körülálltuk a fácskát, mint minden szentestén, hogy eldaloljuk a Mennyből az angyal éneket. Éreztük a család összetartó erejét, de a meghitt pillanatban egy szót sem tudtunk kiejteni a szánkon. Könnyeink azonban annál jobban hullottak a boldodságtól: igazgyöngyökként csillantak meg a pöttöm kis fenyőágon, ami számunkra szebb volt, mint bárki másé a világon.
Oláh István, Bácskossuthfalva (Mesél a múlt, 1955)
A kis karácsonyfa történetét éppoly meghatódva olvastuk mi is, mint a focista kislegény trófeájáról vagy a gyertyafényes vacsoráról szóló meséket. Éreztük a mézes tészta ízét, és a kompót zamatát sem a tálalás határozta meg. Stuttgartba is vonatoztunk Önökkel, és megismertük a tengerentúli legkisebb nagybácsit is. Közben megérintett bennünket a tűzbe borult, majd a felborult karácsonyfa története. Örültünk annak, hogy a gyermeki hit még a lelepleződés gyanújában is él, és angyalkák születnek továbbra is karácsonykor. És mi is kipróbáltuk, hogyan tudnánk bal kézzel becsomagolni az ajándékot. Még csigát is hívogattunk a karácsonyfa mellől, miközben lelkünkben Kanadából is ide hallatszott az Ó, szép fenyő dallama.
Köszönjük Olvasóinknak, hogy vallomásaikkal boldogságot varázsoltak a szerkesztőség életébe adventkor, karácsonyra pedig apró gömbökként helyezhettük történeteiket az ünnepi mellékletünkbe, amelyet ajándékként nyújthatunk tovább Önöknek. A történetírókat is megajándékozzuk: a munkatársaink felkeresik a megjelent szösszenetek szerzőit a Magyar Szó karácsonyi csomagjával. Olyan szeretetkör alakult így ki, amelynek melege az elkövetkező év mindennapjait is meghatározza, beragyogja: áldásos ünnepeket kívánunk Olvasóinknak!
A Magyar Szó szerkesztősége
Nyitókép: Illusztráció: Pixabay.com
