A Lélekbogozó

Carl Rogers, amerikai pszichológus szavaival találom szembe magam, amikor a Lélekbogozó, Ricz Dencs Tünde után keresgélek: „Felkínálom Önnek, hogy szabadon és nyíltan beszéljen nekem mindenről, ami foglalkoztatja vagy terheli. Önön múlik, hogy miről beszélünk. Én azáltal segítek, hogy mindig megmondom majd, mit értettem meg abból, amit mondott.” És ezt kiegészíti a következőkkel: „Egyéni kísérésben, segítő beszélgetések során vagyok jelen azok mellett, akik elakadásaikban, nehézségeikben szeretnének új irányokat találni. Itt ketten vagyunk: figyelek, kérdezek, kísérek – nem megmondok, nem helyetted döntök.”

Ricz Dencs Tünde mentálhigiénés szakember, pszichodráma-vezető, meseterapeuta képesítéseit család- és párterapeutaként folytatta. A szakember Magyarkanizsán, Szabadkán és Szegeden segíti azokat, akik hozzá fordulnak, hogy lelki válságaikat megértsék, és az akadályt támogatással lépjék át. Az értő és megértő, ugyanakkor szakszerű beszélgetések sok mindenre rávilágíthatnak, és egyáltalán nem kellene, hogy luxusnak számítsanak, sem úri huncutságnak: csupán meg kell engednünk magunknak, hogy elakadásainkban valaki segítsen. Olyan valaki, akinek ez a hivatása és az életfeladata, mint ahogy Ricz Dencs Tündének is, akivel először is azt jártuk körbe, hogy végzettségei mit takarnak.

– A mentálhigiénés szakember alapvetően olyan segítő, aki beszélgetéssel támogat. A munkám során azon van a hangsúly, hogy biztonságos teret nyújtsak, jelen legyek, empatikusan kísérjek, miközben megőrzöm a szakmai határokat. A cél az, hogy egy elfogadó, ítélkezésmentes légkörben az ügyfél számára hozzáférhetővé váljanak a saját erőforrásai. A segítő beszélgetés lényege nem a tanácsadás, hanem az, hogy olyan kérdésekkel és tükrözésekkel kísérjem a hozzám érkezőket, amelyek mellett a saját válaszai elérhetővé válnak számára. Krízishelyzetben természetesen szükség lehet határozottabb, közvetlenebb támogatásra, ilyenkor más eszközök is előtérbe kerülnek.

A pszichodráma egy erőteljes, csoportos, élményalapú módszer, amely szerepjáték által segít feldolgozni az elakadásokat, nehéz élethelyzeteket. A csoport tagjai egymás mellékszereplőivé válnak, és azáltal, hogy egy-egy helyzet „színpadra kerül”, új nézőpontok, új érzések jelenhetnek meg, és módosulhat az élményvilág, amelyben az illető addig mozgott. A pszichodráma hosszú évek óta kíséri a munkámat, a húszas éveim óta dolgozom vele, és szakmailag is nagyon közel áll hozzám.

Meseterapeutaként felnőttekkel foglalkozom. A népmesék világában mindig van egyfajta rend: indulás, próbatételek, veszteségek, átlényegülés, majd a visszatérés vagy beérés. A mesehallgatás során létrejön az úgynevezett történethallgatási transz, amely lehetővé teszi a belső képek megszületését. Ezek a képek összekapcsolódhatnak az érintett aktuális élethelyzeteivel, érzéseivel, konfliktusaival. A meseterápia ebben segít: hogy a jelképes világ révén ráláthassunk saját történetünkre, elakadásainkra és erőforrásainkra. A Komplex Meseterápia módszerét tízfős szakmai csapattal hoztuk létre a TörténetTér Egyesület keretében, és ma ezt a módszert oktatjuk Budapesten.

Képzésem végéhez közeledem a család- és a párterápia terén, melynek célja javítani a nyílt és közvetlen kommunikáció minőségén, támogatni az érzelmek kifejezését, az énközlést, a családtagok közötti kölcsönös megértést. Az elakadások esetében rendszerszemléletben gondolkodunk, így nem a ,,hibás félt keressük”, hanem a megjelenő probléma hátterében meghúzódó családi dinamikát, működészavart. Ebben a megközelítésben nem az a kérdés, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy a kapcsolatban ki hogyan járul hozzá ahhoz a mintázathoz, amely nehézséget okoz. A fókusz a kapcsolatok működésén van: azon, hogyan épülnek fel, és min lehet közösen változtatni.

Egyik képzést a másik követte: miért éppen ezeket a pályákat választotta?

– Azt hiszem, mindig is az vitt előre, hogy hiszek az emberben. Abban, hogy mindenkiben ott van a képesség arra, hogy megértse, mi történik vele, hogy megtalálja a saját megoldásait. Amikor valakivel leülök beszélgetni, nem a sérültsége, nem a hiányai kerülnek elém, hanem az a belső rend, amit még lehet, hogy ő maga sem lát. Engem az hajt, hogy ezt a rendet együtt kibonthassuk. Hiszek abban, hogy a történetek, legyenek azok élettörténetek vagy mesék, képesek megmutatni azokat a pontokat, ahol valami elakadt, és képesek megmutatni azt is, hol indulhat el a mozdulás. Talán ezért szeretem ennyire ezt a hivatást. Mert újra és újra megtapasztalom, hogy amikor valaki biztonságban érzi magát, amikor van tér a kimondhatatlannak, akkor egyszer csak elkezd kirajzolódni egy másik nézőpont, egy apró mozdulat, egy belső igazság. És ez mindig az ügyfél érdeme. Én csak ott vagyok mellette, amíg megszületik. Ez az oka annak is, hogy a különböző módszerek, pszichodráma, meseterápia, család- és párterápia végül ugyanoda visznek: hogy a másik ember meglássa önmagát egy teljesebb, rendezettebb képben.

Magyarkanizsán, Szabadkán, Szegeden is végez segítő tevékenységet, sőt még az online térben is. Van különbség a személyes és az internetes terápia között?

– Személyes térben szocializálódtam, ott tanultam meg a segítői jelenlét finom rétegeit. A koronavírus-járvány hozta el azt az időszakot, amikor mindannyian kénytelenek voltunk megismerni az online konzultáció lehetőségeit, és kiderült, hogy sokkal többre képes ez a forma, mint ahogy korábban gondoltuk. Ma már teljes természetességgel beszélgetek olyan kliensekkel, akik a világ különböző pontjain élnek – és ez hatalmas előny, hiszen a távolság többé nem akadály. A személyes jelenlétnek azonban továbbra is van egy plusz minősége: a tér, a finom jelzések, a testtartás, a ritmus, ezek mind jobban érzékelhetők ugyanabban a szobában. Ugyanakkor az online tér is rengeteget fejlődött, jó platformokon szinte minden fontos nonverbális jel megjelenik, így a munka mélysége sem feltétlenül kisebb. Krízishelyzetben azonban óvatosabbnak kell lenni: ilyenkor nehezebb az online térben azt a biztonságot megteremteni, amelyet a személyes jelenlét természetes módon biztosít.

Beszélhetünk-e arról, hogy milyen problémákkal fordulnak Önhöz?  

– Rendszerben élünk, és a társadalmi folyamatok mindig hatnak az egyén működésére is. A koronavírus-járvány időszakában például a szorongásos tünetek kerültek előtérbe, később pedig, amikor újra vissza kellett illeszkedni, sokaknál megjelent a szociális szorongás is. A kamaszoknál ma már találkozom klímaszorongással, ami korábban egyáltalán nem volt jelen. Ha egy társadalmi időszak kilátástalanabb, az visszatükröződik az ügyfélkör témáiban is. Ugyanakkor vannak olyan kérdések, amelyek időszaktól függetlenül megjelennek. Ilyenek a normatív krízisek elhúzódásai, megrekedései. Normatív krízis alatt azt értjük, amikor egyik életszakaszból a másikba lépünk: például a kamaszkorból a fiatal felnőttkorba, a fiatal felnőttkorból az elköteleződés időszakába, a szülővé válásba vagy éppen az üres fészek időszakába. Sokszor dolgozom párkapcsolati témákkal, és rendszeresen előkerülnek a veszteségek is, legyen szó válásról, gyászról vagy más típusú búcsúról. Az anyaság kapcsán is sok izgalmas kérdés érkezik: hogyan illeszkednek egymáshoz a szerepek, hogyan változik az identitás.
Azt látom, hogy bár még mindig több nő keres meg, az elmúlt években a férfiak is sokkal bátrabban folyamodnak segítséghez. Lassan oldódik az a tévhit is, hogy csak az kér segítséget, aki „beteg”. Egyre tisztábban különülnek el a fogalmak is: ki a pszichológus, ki a pszichiáter, ki a mentálhigiénés szakember, és ez sokat segít abban, hogy a szégyenérzet háttérbe szoruljon. Fontos hangsúlyozni, hogy a segítségkérés nem azt jelenti, hogy valakinek nincs kivel beszélnie. Beszélhet a barátnőjével, az édesanyjával, a társával. A szakember szerepe az, hogy objektív maradjon, hogy biztonságos keretet tartson, és hogy olyan kérdéseket tudjon feltenni, amelyek mellett a kliens ki tudja mondani azt is, amit talán senki másnak nem tudna vagy nem merne. Ez a fajta szakmai jelenlét az, ami a beszélgetést terápiás folyamattá teszi.

A beszélgetésünkre készülve találtam egy képet, amely két, egymással szemben ülő embert ábrázol: vélhetően egy segítőt és egy klienst. Az ügyfél feje felett sötét felhők gyülekeznek, de a segítő kezében ott a locsolókanna, melyben a felhőkből hulló vízcseppek gyűlnek össze, majd a kliens kezében virágot fakasztanak. Ön szerint mikor érdemes szakembert felkeresni, aki az esőfelhőből segít virágot nevelni?

– A tapasztalat az, hogy még mindig többségben vannak azok, akik akkor érkeznek hozzám, amikor már valóban nehéz helyzetben vannak, amikor az a bizonyos „felhő” már teljesen beborítja a kilátást. Jó lenne, ha egy lépéssel korábban jönnének, amikor még csak érzik, hogy valami feszít vagy bizonytalan. Ez ugyanakkor természetes emberi paradoxon: amíg nem szenvedünk eléggé, addig szeretjük azt hinni, hogy egyedül is megoldjuk.

Amikor valaki először leül velem, gyakran tényleg a „felhővel” ül le: nem látja, merre tovább, hogyan lehet ebből visszatalálni az élet medrébe. A közös munka során azonban lassan tisztul a kép. Ahogy azt korábban is mondtam: nem tanácsot adok, hanem kísérem, abban segítek, hogy megtalálja a saját válaszát a saját kérdésére. A metaforában a locsolókanna nem azt jelenti, hogy én adom a megoldást, hanem azt, hogy teret tartok ahhoz, hogy a másikban már jelen lévő erőforrások újra működjenek.
Volt egy kliensem, aki egyszer azt mondta: „Minden életszakaszban el kellene jönni egy kis ránézésre.” És valóban így gondolom. Nem feltétlenül terápiára, hanem egyfajta lelki szűrésre, ugyanúgy, ahogy a testünkkel is törődünk. Megnézni, hol tartunk, mik az erőforrásaink, hogyan állnak a kapcsolataink, mi az, ami változást kér tőlünk. Sokszor elég egy kis rátekintés ahhoz, hogy ne a felhő, hanem a növekedés kerüljön a középpontba.

Vannak sikertörténetek, melyekre szívesen emlékszik vissza?

– Igen, vannak olyan történetek, amelyekre különösen szívesen emlékszem. Nagyon megható, amikor valaki egyszer csak visszajön, vagy ír egy üzenetet, és elmondja, hogy az élete letisztultabbá vált, a kapcsolatai rendeződtek, vagy éppen megtalálta azt az irányt, amit addig keresett. Amikor megszületik egy új kapcsolat, amikor a családban helyére kerülnek a dolgok, amikor megérkezik egy várva várt gyermek, vagy amikor valaki visszanyeri a saját erejét: ezek mindig nagy ajándékok számomra. A visszajelzések adnak erőt ahhoz, hogy újra és újra jelen legyek mások történeteiben.

A Lélekbogozó oldalán sok építő gondolat van. Segítene értelmezni azt, hogy „néha csak egy ajtó választ el minket attól, hogy kizárjuk a vihart… és néha pont ugyanazt az ajtót kell kinyitnunk, hogy szembe tudjunk nézni vele.”

– Mindannyian hajlamosak vagyunk rácsukni az „ajtót” a nehéz érzésekre, mert a fájdalomtól ösztönösen távolodunk. Csakhogy amit kizárunk, az ettől még jelen marad, csak épp nem tudunk vele dolgozni. Amikor kinyitjuk azt az ajtót, az nem a vihar keresése, hanem az a pillanat, amikor már készen állunk szembenézni azzal, ami bennünk formálódik. A szembenézés nem könnyű, de sokszor már ettől megindul valami: a félelem elkezd átalakulni, rendeződik a belső kép, és visszatalálunk a saját erőnkhöz. A változás legtöbbször ilyen egyszerű mozdulatokból indul. Meg lehet tanulni táncolni a viharban.

Hogyan táncoljunk viharban, amikor a változást gátolja az ismeretlentől való félelem?

– Erre nincs univerzális tanács, mert mindannyian másképp mozdulunk meg a félelmeinkkel együtt. A félelemnek egyébként helye van az életünkben: jelzi, hogy valamire figyelnünk kell. A baj akkor kezdődik, amikor már mindenre kiterjed, és megbénítja azokat a lépéseket is, amelyek előrevinnének. A változás gyakran ott indul el, amikor megengedjük magunknak, hogy az ismeretlentől való félelem mellett is tegyünk egy apró lépést. Nem nagy ugrást, csak egy mozdulatot. Sokszor nem a félelem tűnik el először, hanem a saját erőnk kezd el visszatérni.

Sokan egyedül töltik az ünnepeket, a szentestét. Ők hogyan tudják leküzdeni a magánytól való félelmet?

– Fontos különbséget tenni aközött, hogy valaki egyedül tölti az ünnepet, és aközött, hogy magányosnak érzi-e magát. Lehet valaki fizikailag egyedül karácsonykor, és mégsem él meg magányt, és fordítva is: lehet társaságban, mégis nagyon egyedül érzi magát. A magány inkább egy belső élmény, arról szól, hogy van-e kapcsolódásélményünk, vagy hiányzik. Sokat segít, ha nem az utolsó pillanatban szembesülünk azzal, hogy egyedül leszünk, hanem előre ránézünk: valóban így lesz-e, tudunk-e valakihez kapcsolódni, vagy éppen most jólesne egy csendesebb ünnep. Érdemes tudatos „forgatókönyvet” készíteni erre a napra, ha egyedül töltjük. Mi adhatna egy kis meleget, tartalmat vagy kapaszkodót: egy séta, egy kedves étel, egy film, egy gyertya, egy olyan program, amelyet év közben sosem engedünk meg magunknak.
A kapcsolódás élménye sem csak a nagy családi asztal mellett érhető el. Van, akinek sokat jelent, ha felhív valakit, videóhívást kezdeményez, vagy ír néhány üzenetet. Másoknak az segít, ha önkéntes munkát vállalnak az ünnepek körül, és így részesei maradnak egy nagyobb közösségnek. És az is teljesen rendben van, ha az ünnep az egyedüllétről szól. Veszteség, válás, gyász vagy egy nehezebb élethelyzet idején sokaknál nem az a cél, hogy „eltűnjön minden fájdalom”, hanem az, hogy legyen néhány apró kapaszkodó. Az ünnep akkor válik elviselhetőbbé, ha nem a hiányra figyelünk, hanem arra, ami most mégis tarthat bennünket.

Mit üzen a közelgő ünnepekre?

– Azt kívánom mindenkinek, hogy olyan ünnepet teremtsen magának, amelyben valóban jól érzi magát. Ne a külső elvárások vagy a klisék irányítsanak bennünket, hanem az, hogy mire vágyunk, mi ad most biztonságot, melegséget, kapcsolódást. Az ünnep attól válik ünneppé, hogy belül helyet készítünk neki, és ennek nincs egyetlen helyes formája. Érdemes végiggondolni, mitől éreznénk azt, hogy megérkezett hozzánk ez az időszak: lehet ez csend, közösség, meghittség, vagy akár egy teljesen új szokás. Százféle módon lehet ünnepelni, de az ünnep akkor lesz igazi, ha belülről épül.