Zografoszi evangélium a Libuskás kertben

Dr. Bálint Rita nyelvész nem mindennapi utat járt be: a szegedi egyetemi tanulmányok után visszatért szülőfalujába, Kupuszinára, hogy családjával együtt újra felfedezze a közösség és a természet adta értékeket. A Libuskás kert megálmodója nemcsak libákat és kacsákat nevel, hanem a hagyományokat, a közösségi szellemet és a lassan, gondosan elkészített kovászos kenyeret is életre kelti. Az alábbi interjúban a tudatos életválasztásról, a gyerekekkel töltött idő fontosságáról és a falusi lét apró csodáiról mesél: arról, hogyan lehet a korszerű világban is otthonra lelni a gyökerek között.   

 Mi késztetett arra, hogy a szegedi tanulmányok után visszatérj Kupuszinára?

– Sosem terveztem ilyesmit. Mindig nagy ambíció volt bennem: egyetemre akarok járni, tanulni szeretnék, jól keresni, és olyan dolgokat megvalósítani a világban, amiket fontosnak tartok. Ahogy azonban elindultam ezen az úton, sok minden megváltozott bennem. Nem mondanám, hogy átalakult az értékrendem, inkább csak össze tudtam hasonlítani a tapasztaltakkal. Egészen addig nem is frusztrált ez, amíg meg nem született az első gyermekem. Lányom születése után kezdtem el azon gondolkodni, hogy itt van egy élet, akiért felelősséget vállaltam, és meg kell határoznom, milyen körülmények között nőjön fel, milyen legyen az értékrendje. Hisz nagymértékben meghatározza a későbbi életet az, hogy hol nevelkedsz. A hazaköltözés azonban elsősorban a férjem ötlete volt. A koronavírus-járvány is közrejátszott, hisz lányunk éppen a határzár idején született. De nem ez volt a döntő: ma már úgy gondolom, hogy előbb vagy utóbb mindenféleképp Oromhegyesen, a férjem falujában vagy Kupuszinán kötöttünk volna ki.

A döntés tehát tudatos élet- és világszemléletet is tükröz?

– Két dologról szól: a közösségről és a természetközeliségről. Kupuszina közösségtudata kiemelkedő. Hasonlót sehol nem tapasztaltam, talán Indiában volt valami megmagyarázhatatlan ragaszkodási élmény, amihez a kupuszinai érzés nagyon hasonló. Az, hogy a természet közelében lehessünk, és ilyen erős közösségben élhessünk, biztonságot és tartást ad.

A Budzsák falurészben levő utcátokban a ti nemzedéketek viszi tovább a régi találkozók hagyományát, Budzsák Feszt néven.

– Én vagyok az „idős” ebben a bandában, mindenki fiatalabb nálam. Gyerekkorunkban, hiába laktunk egy utcában, a korkülönbség miatt nem igazán volt köztünk interakció. Most viszont azt látom, hogy felnőttként ugyanúgy gondolkodunk az emberi kapcsolatokról és az élethelyzetekről. Felmerül a kérdés, hogy mindez miből következik. Persze, rávágjuk, hogy ez a ,,budzsáki szellemiség”, és biztosan van is némi köze hozzá, ugyanakkor ez az egész település közösségi hozzáállására is igaz.
n Itt kel életre a Libuskás kert is. Honnan a név?
 

– Nyelvész vagyok, fontos számomra, honnan ered egy szó. Sokat gondolkodtam, hogy olyan kifejezés legyen, ami „kupuszinai”, de bárki számára ismerősen hangzik, és nem tájidegen. A farm nem illett volna hozzánk, a tanya sem, hiszen a faluban van. Aztán tavasszal egyszer hátramentünk a zöldülő kertbe, amely megsárgult a libuskavirágtól. Felötlött bennünk: miért ne lehetne ez egy kert? Hiszen máris olyan a jellege. Így lett Libuskás kert. Kezdetben nagyszabású tervekkel indultam, aztán szelektáltam az ötleteket. Középiskolában egy angoltanárom mondta: nem az a sikeres ember, aki egy célt tűz ki és mindent feláldoz érte, hanem az, aki észreveszi maga körül a lehetőségeket. A Libuskás kert is így fomálódott. Már nem is emlékszem, mit akartunk eredetileg. Hirtelen felindulásból jött. A ház két évig üresen állt, hátul minden elvadult. Akkor gondoltunk arra, hogy pár liba rendet tartana. A kacsa a férjem ötlete volt: gyerekkorában nagyanyja tartott kacsákat, imádta őket, éltükben és sültükben is. Én mindig szerettem az állatokat, de nem tudtam, hogy a kacsák ennyire érdekesek lehetnek. Nyelvészként lenyűgöz, ahogy kommunikálnak. Már olvasok a jelzéseikből: például amikor mind az eget bámulják, tudom, hogy ragadozó madár köröz felettük. Csodásak. Így lassan szaporodtak: tíz kacsával kezdtük, de nem volt elég. Lett húsz, huszonöt, tavaly ötven. Most már több van, mint amennyit elfogyasztanánk. Innen jött az ötlet, hogy eladásra is tartsunk.

Zsírról, termékekről is szó van: fontosnak tartod ugyanis a zsírfogyasztást.

– Igen, utánaolvastam, mennyi mindenre hasznos, az agyműködéstől kezdve sok más szempontig. Egyáltalán nem egészségtelen. Persze nem mindegy, milyen zsír. Most libazsírunk és kacsazsírunk is van a kínálatban. Bár mire kiöntöm az üvegbe, valaki már el is kéri. Karácsonyra mindig elfogy. A következő lépés valószínűleg a mangalica lesz. De csak annyi, amennyire szükségünk van, abból viszont minőségi. Szeretnénk egy kis tavat is építeni. Nyáron naponta 6-7 alkalommal is cserélem a vizet a kertben: a tó nagy könnyebbség lenne nekünk és az állatoknak is.  

Nyelvészként dolgozol jelenleg?

– Egy éve védtem meg a doktorimat. Szívből lettem nyelvész, nem a pénz miatt. Varázslatos érzés például az Zografoszi evangéliumot olvasni, ami több mint ezer éve született. A gyerekeim azonban mindent felülírtak: most ők vannak az első helyen. A 21. századi tendenciákkal szembemenve én hálás feladatnak tartom, hogy otthon lehetek velük. Hisz ebben az 5–10 évben tudom ezt igazán megtenni, később már nem lenne értelme. Az állattartás is belefér, mert közösen csináljuk. Nyolcórás munkába nem tudnám így bevonni őket. Nyilván nem sok lehetősége van egy nyelvésznek Kupuszinán, talán online lehetne, de nem vagyok biztos benne, hogy akarom. Mire a gyerekeim nagyobbak lesznek, kialakul, merre visz az utam.
 

Tervezel aktívabban bekapcsolódni a helyi közösségi életbe?

– Azzal, hogy visszaköltöztünk, nemcsak azt mondtuk ki, hogy itt akarjuk felnevelni a gyerekeinket, hanem azt is, hogy nem vendégek leszünk, hanem a közösség részei. Megjelenünk az eseményeken, köszönünk az embereknek, érdeklődünk, segítünk, ahol tudunk. Az elképzelés még nem kristályosodott ki bennem teljesen, de mindenképpen szeretnénk hasznos, építő dolgokat csinálni. A Budzsák Feszttel valami olyasmit szeretnénk elindítani, ami hosszabb távon is hatással lehet a közösségre. Terveink és elképzeléseink vannak, ám a megvalósítás lassabban halad, hiszen mindannyian kisgyermekes szülők vagyunk. Ez természetesen sok mindent megnehezít: mindenki elsősorban a gyermekeit helyezi előtérbe, és csak utána jut idő a közösségi ötletek megvalósítására. Ugyanakkor ezek a gyerekek 3-4 év múlva már nagyobbak lesznek, és akkor talán ők segítenek majd nekünk. Lehet, hogy a komolyabb irányváltások és fejlesztések nem azonnal mennek végbe meg, de az évi egy találkozót, a fesztivált mindenképpen szeretnénk megtartani. A Budzsák Feszt jövő évi időpontja már meg is van: július 18. A jótékonysági vonalat is folytatnánk, de lehet, hogy más irányban: tavaly beteg gyógyulására gyűjtöttünk, sikeres volt, de szeretnénk még közelebb vinni a kezdeményezést az itteni közösséghez. Például játszótérre gyűjteni, vagy megkérdezni az óvodát, iskolát, mire van szüksége.  

Advent van. Hogyan ünnepeltek a családban? Most is egy hosszú, hatalmas asztalnál ülünk: feltételezem, ilyenkor sokan körégyűltök…

– A karácsony az az ünnep, amikor mi megyünk a családhoz. El szoktuk osztani: most karácsony előtt Oromhegyesre megyünk, 24-én ott ebédelünk, az esti vacsora viszont szigorúan zárt körű, csak mi, a nagy asztalnál. 25-étől Kupuszinán, tágabb családi körben ünneplünk.

A konyhában hogyan zajlik a készülődés? Tekintve, hogy a férjed amellett, hogy programozó, szakács képesítése is van.

– Mindketten szeretjük a hasunkat, szeretünk főzni, bár most már inkább rám hárul a feladat. A gyerekeim is kaphatóak a főzőcskézésre, főképp a fiam: a rántott húst nélküle nem lehet elkészíteni, a kovászos kenyér tésztáját is ő csapkodja, úgyhogy ebben az apjára hasonlít. A lányom inkább kézműveskedik. A karácsonyfánk csak újrahasznosított és saját készítésű díszekből áll: minden évben újakat készítünk, így mostanra már egész pofás a gyűjtemény.
 

Nemrég az iskolásokkal sütöttetek kovászos kenyeret.

– A kovászos kenyérnek lelke van: azért csodálatos, mert soha nem sikerül ugyanolyanra, És nem is kell így lennie. Nem a kovász határoz meg minket, hanem mi a kenyeret: beleviszed az energiádat és azt is, amit éppen mellette csinálsz. Ha például húsz percig pihen a tésztám, akkor úgy készül, ha két órát, akkor pedig úgy. Nem a tészta „dönt”, hanem az, hogy én mikor érek a következő lépéshez. Ettől varázslatos a folyamat. Mindennap más osztja be az időnket: hova megyünk, mit csinálunk. A kovászos kenyér pedig pont az ellentéte ennek: lassít, és ez nagyon tetszik nekem.

Egy különleges kép van előttem: egy kupuszinai viseletbe öltözött, idős asszony, aki éppen biciklijére készül felszállni, hogy elinduljon a faluba. Mesélnél róla?

– Mohos Zsófia fotója. Gyerekkoromban a faluról ez a kép élt bennem: megyek a főutcán, mindenütt szoknyás öregasszonyok, széket visznek, kiteszik a ház elé, beszélgetnek, „diványoznak”. Így szállnak fel a biciklire. Nagy szomorúsággal tölt el, hogy ma már alig látni ilyet. A kép és a kerete is a házzal jött. Amit csak lehetett, megtartottunk, újrahasznosítottunk. Ez is egy módja annak, hogy a hagyományokat a mába ültessük: a múlt egy darabja új kontextusban, emlékként és üzenetként.