Két keréken érkező emberség

Amikor megszületik a gyermekünk és tapasztalatlanul nekivágunk a kihívásokkal, bizonytalansággal teli szülői létnek, áldásként éljük meg, hogy időről időre ellátogat hozzánk a védőnő, aki minden kérdésünkre választ ad, szükség esetén megnyugtat bennünket, és elmondja, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik úgy érezzük, hogy a határtalan boldogság mellett igenis nehéz a babával töltött első időszak. Zenta községben Lengyel Krisztina terepes nővér, védőnő az egyik ilyen angyali teremtés, aki a Zentai Egyészségház alkalmazottjaként immár huszonnégy éve segíti az anyukákat, a családokat. Sokszor látni őt Zenta utcáin kerékpárral sietni egyik családtól a másikig, aztán másnap már autóban látjuk, útban valamelyik falubeli újszülötthöz. Krisztinát jól ismerik Zenta községben, az anyukák bizalommal fordulnak hozzá, nemcsak a szülővé válás kezdeti szakaszában, hanem később is.

A kedves, tapasztalt és segítőkész védőnővel a hivatásáról, az elkötelezettségéről és a nem mindig egyszerű mindennapokról beszélgettünk.

Hogy lettél terepes nővér, védőnő?

– 2000-ben fejeztem be a zentai Egészségügyi Középiskolát és 2001 őszén munkába is álltam nővérként a gyermekorvosi rendelőben. Akkor még dr. Rózsa Molnár Ilona volt az igazgató. Szinte azonnal a tanácsadóba kerültem, majd 2003-ban kezdtem el terepre járni a babákhoz. Popov Erzsike terepes nővér akkor ment nyugdíjba, és én kerültem a helyére. Előtte néhány hetet együtt jártunk a babákat látogatni, tanított, én pedig igyekeztem tőle minél többet ellesni. Mégis tapasztalatlannak éreztem magam, főként azért, mert huszonkét évesen még nem volt gyermekem. Persze nagyon igyekeztem, és szerencsémre akkoriban még ott dolgoztak Vasas Márta és Szabó Éva nővérek is, akik sokat segítettek, ugyanúgy, ahogy a gyermekorvosok is. Reggelente úgy indultam el terepre, hogy megbeszéltük, kihez megyek, kinél mi a helyzet, besárgult-e a baba, gyarapodott-e, amikor pedig visszaértem, elmeséltem, ki mire panaszkodott, kinek mit tanácsoltam. Problémásabb esetekben a tapasztaltabb kolléganő ki is jött velem a családhoz, hogy ő is megnézze a babát, sosem hagytak magamra. Éreztem, hogy mögöttem állnak és támogatnak, amiért mindig hálás leszek. Kezdetben sokat aggódtam amiatt, hogyan fognak nekem hinni az anyukák, hiszen sokuknál fiatalabb is voltam, és még gyermekem sem volt. De azért mentem, tettem a dolgom a legjobb tudásom szerint. Onnantól fogva, hogy én is édesanya lettem, mindent másként láttam, a saját gyermekem, gyermekeim jelentették az igazi képzést. Attól kezdve éreztem magam hitelesnek.

Több mint húsz éve járod a terepet. Ennyi idő alatt a tanácsadás is más lett, a nők is másként állnak hozzá bizonyos dolgokhoz. Milyen változásokat tapasztalsz?

– Annyi biztos, hogy jóval kevesebb gyermek születik, mint a kétezres évek elején. Ez egy kicsit nehezíti is a munkánkat, hiszen így polivalens szolgálatban dolgozunk, ami azt jelenti, hogy nemcsak a várandósokat, az újszülötteket, a csecsemőket és a 3-4 éveseket látogatjuk, hanem a 65 év feletti krónikus betegeket is, sőt az óvodákba és az iskolákba is bejárunk nevelési céllal.

Tényként állapíthatjuk meg, hogy manapság sokkal tájékozottabbak a fiatal anyukák, mint régebben voltak. Sokat olvasnak a szülésről, és engem is kérdeznek róla. Érdekli őket a háborítatlan szülés lehetősége, azon a vonalon próbálnak elindulni, és tőlem is érdeklődnek, hogy mire van lehetőség Zentán, hogy lehet ezt itt létrehozni, ki a partner ebben a nőgyógyászok, a szülésznők közül.

Azokhoz a babákhoz is jártok, akik nem a kórházban születnek, hanem otthon?

– Természetesen, viszont az otthon szülés nálunk még nem túl gyakori. Mivel a várandósság idején is találkozunk az anyukákkal, tudjuk, hogy mikor esedékes egy-egy szülés. Számontartjuk és esetleg rá is kérdezünk, hogy megszületett-e a baba, ha látjuk, hogy nincs a kórházban születettek listáján, és ha igénylik, megyünk hozzájuk is. Általában mindenki szeretné a tanácsadásunkat, az otthon szülők nem minket akarnak kikerülni, hanem valamilyen oknál fogva inkább a kórházi körülményeket.

Milyen idősen szülnek ma az anyukák?

– Ezt nem követjük, de úgy átlagban 23 éves kortól felfelé. Annyi biztos, hogy jelenleg a 2000-es generációnál kezdenek születni a babák. Számomra ez azért érdekes, mert azok is szülnek már, akiket baba korukban látogattam. Vannak olyan esetek is, hogy harminc éves kor felett születik az első gyermek, az viszont már nem jellemző, hogy 18-19 évesen szülni szeretnének a nők.

A családoknál a baba megszületése után szinte te vagy az első látogató. Mikor mégy először?

– Ahogy hazaérnek a kórházból, másnap már ott vagyok. Ideális esetben négy napot töltenek a kórházban, majd jönnek haza, tehát ötnaposan már látom a babákat. Ha találkoztunk a várandóság alatt, akkor már nagy vonalakban megbeszéltük, mire lesz a babának szüksége, mi kell a fürdetéshez, a szoptatáshoz, hogyan fog működni az otthoni élet. Az első alkalommal megvizsgáljuk a köldököt. A fürdetésről is beszélünk, aki igényt tart rá, annak meg is mutatjuk, de ezt Zentán nem nagyon igénylik, legtöbbször elintézik a nagyszülőkkel már az első este. Az első látogatás után követjük a baba súlyát, megbeszéljük a szoptatás körüli esetleges gondokat. Ha az anyuka arra panaszkodik, hogy sír a baba, fáj a hasa, nem alszik eleget, arról is sokat beszélgetünk. A védőoltásokról is fontos egyeztetni a kezdeti időszakban. Az első hónapban ötször találkozunk az anyukákkal, utána ritkábban, de mindig fordulhatnak hozzánk a kérdéseikkel.
 

A babának az anyatej a legjobb, de megtörténik, hogy nem sikerül a szoptatás. Ti hogyan segítitek az anyukákat ebben?

– Huszon-egynéhány évvel ezelőtt, amikor elkezdtem dolgozni, nagyon támogatták a szoptatást, és azt szorgalmaztuk, hogy féléves korig csak szoptatni kell. Ha jól emlékszem, a zentai kórházban akkor vezették be a bababarát programot, ami azt jelenti, hogy a baba 24 órában az anyukájával van. Már ott igyekeztek megalapozni a szoptatás sikerességét, mert így a baba akkor szopott, amikor csak akart, és ez a mai napig így van. Az utóbbi években azt tapasztaljuk, hogy divatos lett nagyon sokáig szoptatni. Volt egy időszak, azt hiszem ott a kilencvenes években, amikor sokkal többen tápozták a babát, viszont mire én elkezdtem dolgozni, addigra már szemléletváltás jött. Mesélték is a kolléganők, hogy az Unicef megindított egy olyan programot, amely a természetes táplálás visszaállítását szolgálta, és ennek érdekében a nővérek sok képzésre is jártak akkoriban. Most abszolút erre összpontosítanak az anyukák. Mindenki nekifut, megpróbálja, mindenki ezt akarja. Ehhez megfelelő háttér kell. Régebben a többgenerációs családokban könnyebben megoldották, hogy az anyuka nyugodtan odafeküdjön a babája mellé akár egy órára is, mert többen éltek egy fedél alatt, és volt, aki főzött, segítette az anyukát, rendezte a többi gyereket. A mai anyukák nehezebb helyzetben vannak, sokszor egyedül kell mindent megoldaniuk, de aki igazán szeretné, az így is igény szerint szoptatja a babáját. Ez azt jeleni, hogy akár félóránként mellre teszi, odafekszik mellé akkor is, ha közben tudja, hogy ezer dolga van, mert ebédet is kell főzni, és a testvérek is mindjárt hazaérnek. Egy első gyermekes anyukának hatványozottan nehéz, mert nem tudja, mi vár rá. Azt látjuk, hogy az anyukák a szülésig terveznek, arra fókuszálnak, de hogy utána mi lesz, azzal már jórészt csak akkor foglalkoznak, mikor belecsöppennek a helyzetbe. Arra az időszakra nem készülnek olyan tudatosan, mint a szülésre, és mikor már ott a baba, akkor jön a kazetta B fele, ami váratlan dolgokat hoz. A szoptatásnak sajnos lehetnek buktatói, például a kisebesedett mellbimbó, ami nagyon fáj, szóval időnként sokat kell dolgozni érte, de a lényeg, hogy a vége jó legyen.
n Te akkor pszichológus is vagy, aki támogatja, biztatja az anyukákat, hogy ne adják fel.
– Igen, igyekszünk lelki támaszt nyújtani, emlékeztetni őket a nehézségek idején, hogy mi a célunk, miért csináljuk. Persze nem lehet a végtelenségig tolni a szoptatás témáját. Sokszor nyúlunk dr. Vekerdy Tamás mondatához, amely így hangzik: „A gyerek akkor van jól, ha az anyja is jól van.” Megtörténik, hogy nem jön össze a szoptatás, de nem kell ebbe belebolondulni. A babának egészséges anyuka kell.

A látogatásokkor egy kicsit beleláttok a családok életébe, és esetleg fájdalmas pillanatoknak is szemtanúi vagytok. Voltak olyan esetek, amelyek mély nyomot hagytak benned, amik nagyon megrendítettek?

– A kis létszámú közösségnek köszönhetően nem túl gyakori, hogy súlyos betegségekkel találkoznánk. Extrém koraszülöttekkel inkább… Az nagyon meg tud bennünket érinteni, amikor egy négyhetes, kétkilós és tíz-húsz dekás babát veszünk a karunkba. Hozzájuk sokkal hosszabban és rendszeresebben is járunk. A mélyszegénység is megérint bennünket, de hosszú távon hozzászokunk az ilyen családok látványához, az ottani helyzethez, állapotokhoz. Sokszor tapasztaljuk, hogy már a többedik gyerek születik, de nem történik változás. Ahol lehet, segítünk, például bekapcsoljuk a szociális védelmi központot, ruhákat viszünk egy-egy családnak, mert valaki nekünk adja azzal a szándékkal, hogy találjuk meg azokat, akinek szüksége van rá. A minap is két nagy zacskó ruhát vittünk egy családhoz. A legtöbben hálásak érte, de sajnos előfordul, hogy nem nagyon törődnek az adománnyal.

Ti azt is észreveszitek, ha nem beszél a hároméves, ha már az egyévesnek is odaadják a telefont, ha a kisgyereket rendre a tévé előtt találjátok. Ilyen megközelítésben mekkorát változott a közvetlen környezetünk húsz év alatt?

– Nagyon sokat változott, eleve nagy veszély az internethozzáférés. Sok családban több televízió is működik a házban, sokszor a gyerekszobában is ott van, és egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a háromévesek helytelenül beszélnek. Éppen ezért az egyéves látogatás alkalmával hangsúlyozzuk, hogy olvassanak a gyereknek, mondókázzanak vele, beszéljenek hozzá, hogy ne a telefonról tanulja meg a színeket angolul, hanem a szüleitől és az anyanyelvén.

Ez nemcsak munka, hanem hivatás. Nagyon sok mindent adsz. Te mit kapsz vissza?

– Sok köszönömöt, szóban és üzenetben. Az egyik legnagyobb ajándék, amikor több hónapos kihagyás után ellátogatok egy olyan családhoz, amelyben nagyon gubancosan indult a szoptatás, alig gyarapodott a baba és az anyuka az öt hónapos látogatásnál azzal fogad, hogy szoptatja a babáját. Ennél csodálatosabb érzés kevés van. Ez közös siker, amelyhez leginkább az anyuka elszántsága kell. A munka 90 százaléka az övé, a maradék tíz százalék a mi segítségünk, a jótanácsaink, a biztatásunk. Az is nagy ajándék, amikor egy félig tápszeres babát leveszünk a tápszerről, és az anyuka kizárólag csak szoptat. Ezek a legnagyobb ajándékok.

Tizenhét év tapasztalat után ismét beültél az iskolapadba, egyetemi diplomát szereztél, most pedig ismét tanulsz, szoptatási tanácsadónak készülsz. Mit hozott számodra az egyetemi képzés, és mi ösztönzött az újabb tanulásra?

– A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Kara zombori kihelyezett tagozatának ápolói szakán diplomáztam: a négy év tanulás annyi új tudást és információt hozott az életmbe, hogy csak hálás lehetek érte. Sok nehézséggel járt, mert a kisebbik lányom még alsós volt, a nagyobbik felsős, és sokszor lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy sokat tanulok, kevesebbet foglalkozom a családommal, de ők is és a férjem is nagyon megértőek voltak. Eleve a férjem találta meg a Magyar Szóban a felhívást arra vonatkozóan, hogy adott ez a lehetőség, ő kérdezett rá, hogy szeretnék-e továbbtanulni, amire én azonnal igent mondtam. Persze akkor nem gondoltam, hogy ez majd ennyi lemondással jár, de nagyon megérte. A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán egy olyan betegközpontú szemléletmódot közvetítenek, ami mindenkinek követendő. Alázatosságra, emberségre is nevelnek, ami elengedhetetlen a mi munkákban. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a betegek méltósága megmaradjon, tehát olyan szemléletet közvetítenek, ami néha hiányzik az egészségügyből és ezt nagyon jó megtapasztalni. A szoptatási tanácsadói képzés ez után következett. Jelenleg a haladó résznél tartok, ami mélyre hatol a szoptatás témájában, és nekem pont ez kellett. Persze a munkahelyünkön is küldenek bennünket konferenciákra, képzésekre, de ez a budapesti tanácsadói képzés nagyon összetett és naprakész információkat ad. Ha ezt a vizsgát leteszem, utána időről időre meg kell újítani, ami szintén hasznos lesz. A huszon-egynéhány éves praxisom alatt nagyon sok minden változott a szoptatás körül, a babákkal kapcsolatos tanácsadásban is, és ha én még most is ugyanazt tanácsolnám, mint kezdetben, az már nem lenne helytálló. Tehát ha szeretném megtartani a szoptatási tanácsadó címet, akkor mindig meg kell majd újítani a tudásomat. Ez jó dolog, mert az anyukákat így segíthetem igazán.

Olyan szinten elhivatott vagy, hogy az utóbbi hónapokban egy háromgyermekes családhoz is eljársz segíteni. Ez is belefér még a mindennapokba?

– Ez számomra élvezet. Az egyik családnál az első gyermek után ikrek születtek, és az anyuka kétségbeesetten kérdezte még a szülés előtt, hogy tudok-e valakit, aki segítene nekik a babák megszületése után. Arra jutottam, hogy én is szívesen segítenék. Így magamat ajánlottam, aminek nagyon megörültek: hetente többször is elmegyek hozzájuk délutánonként, segítek a babák körül, akik már öt hónaposak. Mivel az én lányaim már középiskolások, igazán jólesik egy kis babázás.