Felsőhegyen 1914 nyarán Tóth Ferenc kisbíró minden utcasarkon kidobolta, hogy a 19 és 48
év közötti férfiaknak mikor és hol kell jelentkezniük katonának. Július végen elkezdődött az
első világháború.
„A hadseregnek utánpótlásra volt szüksége, a zentai katonai ügyosztály összeírta a
parasztkocsikat, lovakat a faluban és a tanyavilágban. A fogatos kocsikkal október közepén
meg kellett jelenni a zentai vásártéren egyheti élelemmel. Igen ám, de a felnőtt férfiak nagy
része már a fronton volt. Ki megy a kocsikkal? Alig volt itthon férfiember. Mivel 19 éves
lettem, engem is behívtak, jelentkeztem a vásártéren” – kezdte felidézni első világháborús
élményeit Tóth Bojnik Mátyás (1895–1990) egy 1988-ban készült hangfelvételen, amelyet
Juhász Béla postatisztviselő készített.
„A 48 évnél idősebb altisztek voltak a vezetők, felsorakoztatták a fogatokat, délután
megindultunk Becsére. Ott is a vásártéren volt a gyülekező, megaludtunk, és másnap
hajtottunk tovább Újvidékre, ahol a repülőtéren táboroztunk le. Ez november elején volt.
Egyenruhát mi nem kaptunk, civilek voltunk.
A repülőtéren táboroztunk 7-8 napig, majd mentünk tovább Rumára, ott is olyan vásártérféle
helyen táboroztunk le. Egy barakk volt építve. Ahogy odaértünk, körülfogott bennünket a
katonaság, 15-20 lépésre állt egy-egy fegyveres. Nem hagyhattuk el a helyszínt, se ki, se be,
mert koleragyanúsok voltunk…
A barakk végében egy szoba volt lerekesztve, kaptunk számozott cédulát. Amikor székelni
kellett, akkor be kellett menni abba a helyiségbe, egy lapos edénybe kellett elvégezni a
dolgunkat, majd rátenni a cédulát. Az orvosok vizsgálták meg. Szerencsére nem voltunk
kolerásak. Mehettünk tovább Szabácsra, a Száván túlra. Arra már harcok is voltak
korábban, többfelé sírhalmok voltak fakereszttel. A kukorica se volt leszedve, kaptunk szénát
is, tudtuk mivel etetni a kiéhezett lovakat.
Itt is egy hétig tartózkodtunk… Amikor megpakoltunk utánpótlással megindultunk Valjevo
felé. De éppen akkor vonult ki a katonaság, jöttek a civilek is, mindenki igyekezett,
nyomultak felfelé, mi meg mentünk délnek. Nem sokkal később minket is visszafordítottak,
nem volt mire várni, majdhogynem futás volt. Visszajöttünk Szabácshoz, lerakodtunk, zabot
vittem a lónak.
A Száván pontonhídon keltünk át, egyesével haladtak a fogatok, jöttek a gyalogosok is.
Délben átjutottunk a Száván, meg sem álltunk, erőltetett menetben hajtottunk Péterváradig.
Az egyik lovam lábai megmeredtek, alig tudott járni. Pár nap után átjöttünk Újvidékre, itt volt
az iroda a főutcán. Jelentkeztünk. Jött egy ember, akinek 60 utánpótlásszállító kocsi kellett.
Az én kocsimat is beszámolta a hatvanba, hiába mondtam, hogy az én lovam már alig áll a
lábán.
Újvidékről este megindultunk nyugatnak. Megyünk, megyünk a sötétben, egyszer csak
megállt az előttem haladó sátoros kocsi. Egyik lova kidőlt. Kifogtam a lovat a kocsi elől. Az
én egyik lovam sem tudott már tovább menni, azt is kifogtam, az is ott maradt fekve az
árokparton.
Mit csináljunk a fiatalemberrel, ezek a lovak már felkelni nem tudnak. Maradtunk a kocsin,
megvacsoráztunk. Reggel arra jöttek a katonák. A cimbora azt monda az egyik katonának,
lője agyon a két lovat, nem bírnak már felkelni. A katona levette válláról a puskát és mindkét
lovat fejbe lőtte. Ez lett a sorsuk szegény lovaknak. Nem volt mit tenni, befogtuk a maradék
egy-egy lovunkat és megindultunk vissza Újvidékre. Jött utánunk egy gyengén látó
fiatalember is, akinek jó lovai voltak, de mindig követnie kellett valakit, hogy el ne tévedjen.
Újvidékre érve apróköves utcán haladtunk, keresztül a városon. Az egyik hátsó kerékről
leesett a ráf. Leszálltam, levettem a lőcsöt, félredobtam a ráfot, mit csináljak vele. Haladtunk
tovább. Ahogy így megyünk, kiesett egy talp a kerékből, majd egy másik is, azután a küllők
kezdtek kiesni. Vége volt a keréknek, a tengely leesett a földre.
Kifogtam a lovat, a nem jól látó legény kocsija után kötöttem. Átdobtam az ő kocsijára a
kofferomat meg a subámat – már december volt – meg ami még volt a kocsiderékban.
Mentünk tovább vele, az én kocsimat ott hagytuk. A katonaság irodájában jelentkeztünk,
elmondtuk, mi történt az úton. Öt-hat napig voltunk Újvidéken. Egy lóra kaptam annyi
takarmányt, mint a kettőre. Nem messze volt egy kocsma, este eljártam oda borozni. Aztán
egyik reggel jött egy állatorvos, megvizsgálta a lovakat, akié rossz bőrben volt, kapott egy papírt,
mehetett vele haza. Az én lovam is megvizsgálta, elengedtek. Hétfő reggel volt. Elindultunk
haza. Mások is voltak, akik Zentára igyekeztek, összefogtunk, négy kocsival hajtottunk
hazafelé.
A fuvaros akciókkal, amelyekben részt vettünk, az utánpótlás szállításával nyolc hét telt el.
Mindenütt egy hétig voltunk, se tisztálkodás, se borotválkozás, se posta, se semmi,
szervezetlenség volt. Lekoszolódtunk. Itthon az a rémhír járta, hogy a zentaiakat elfogták és
mind leölték. Ahogy haladtunk hazafelé, útközben az emberek kiálltak a házuk elé, látták,
hogy megviseltek vagyunk. Ezek a frontról jönnek! Karácsony böjtje volt, hoztak nekünk
finom kalácsot.
Amikor Bácsföldvárra érkeztünk, kifogtunk pihenni, megetettük a lovakat. Egy ember hozott
egy egész svartlit, négyfelé vágta és szétosztotta közöttünk. Este 11 óra tájban kocsiztunk be
Zentára, ahol leadtam a lovat. A vállamra vettem a subát, koffert, irány Fölsőhegy, éjfél felé
értem a falumba.
Nem volt bezárva az ajtó, akkoriban nem volt divat bezárni az ajtót éjszakára. Bementem a
konyhába, aztán a szobába, benyitottam, az asztalon ott állt a petróleumlámpa,
meggyújtottam. Egyik ágyon jobbról apám, balról anyám. Aludtak, mint a bunda.
Odamentem, megráztam apámat. Itthon vagyok! Hazajöttem! Megrémült, kapálódzott, nem
tudta hirtelen, mi van. Anyám is felébresztettem, végre megnyugodtak, hogy hazaértem.
Karácsony volt!
Amíg oda voltunk, nem tisztálkodtunk, az alsóneműt, amit anyám becsomagolt a kofferba,
ugyanúgy hoztam vissza, kimosva, kimángolva, mint ahogy elvittem” – mesélte első háborús
kalandját Matyi bácsi, akit 1915. május 14-én behívtak Szabadkára, és kiképzés után három
évet lehúzott az olasz fronton Isonzónál, ahol megsebesült és leszerelték. De ez már egy
másik történet.
