Harminckét évi és néhány hónapi Magyar Szó-beli ténykedésem alatt elég sok kellemes és kellemetlen élményben volt részem. Elmondhatnám, hogy szigorú, ám vajszívű szerkesztőm, Szavics Gyurka hogyan söpörte az asztal alá az első kéziratomat (s mikor harmadszor is visszatettem azzal a félénk megjegyzéssel, hogy „főnök, ez véletlenül leesett”, dühösen azt válaszolta „nem véletlenül”), elmondhatnám azt is, hogyan felejtettem Belgrádban az egyik kollégát, vagy elmondhatnám megismerkedésemet Polyvás Jóskával, aki egyik reggel öt lángossal és öt pohár joghurttal állított be, s mikor nem tudtam levenni róla a szemem, rám förmedt: mit bámulsz, fogyókúrán vagyok. Persze a legnagyobb, mondhatni életveszélyes kalandomat, amikor Szlovénia függetlenségének kikiáltásáról tudósítottunk, és elkóboroltunk a téves csatatéren, e szám szerkesztője, Németh Zoltán írta meg kitűnő riportkönyvében. Maradjunk azonban az általam több mint másfél évtizeden át szerkesztett címoldalnál!
A Magyar Szó címoldala mindig külön gonddal készült. A déli lapindító értekezleten, amelyen minden rovatvezető számára kötelező volt a megjelenés, a nyolcvanas évek derekán komoly viták folytak a vezércikkről. Konkrétan arról, hogy kell-e épp minden nap vezércikk az újság első oldalán. Ebben a kérdésben sohasem tudtunk egyetérteni. A józan ész azt diktálta, hogy nem kell, mert a vezércikk a lap álláspontját tükrözi, és nem biztos, hogy mindennap lesz olyan esemény, amelyről a lapnak állást kell foglalnia. Ebben mindenki egyetértett, de figyelembe kellett venni azt a véleményt, amely szerint ha egyszer mellőzzük a vezércikket, akkor erre hivatkozva bármikor el lehet majd hagyni, s a vége az lesz, hogy akkor sem lesz a Magyar Szónak vezércikke, amikor kell. Így hát maradt a vezércikk, a lap címoldalán, az első hasábon. Akkoriban vezettük be, hogy az ötödik, utolsó hasábon kiemeltük a figyelemre méltó cikkek címét az újságból, így aztán a címoldal közepe maradt a nap legfontosabb híreinek. Ez volt a leggyakrabban alkalmazott, de természetesen nem kötelező megoldás.
Azon a napon, amikor Slobodan Miloševićet megválasztották a Szerb KSZ Központi Bizottsága elnökének, szinte magától adódott a vázolt sablon. Csakhogy a vezércikk címe pont ide passzolt: Elég baj (emlékszem, Vida Júlia írta, valami egészen más témáról). S hogy a baj nagyobb legyen, az ötödik hasábon, a kiemelt cikkcímek között első helyen volt a külpolitikai rovat egyik cikke, amely valamilyen külföldi választásokról számolt be, amelyen a neofasiszták győztek.
Még tapasztalatlanságomat sem hozhatom fel mentségül, mert akkor már több mint két éve deszkfőnök voltam, mégis leadtam szedésre a szövegeket. A nyomdászok kiszedték, annak rendje-módja szerint betördelték, s az ún. kefelevonatot felhozták nekem, hogy vessek rá egy pillantást.
Csak néztem, néztem... Elég baj, Slobodan Milošević az elnök, A neofasiszták előretörése. A Magyar Szó mindig bátran írt. Nem szokás három egymás mellett álló címet összeolvasni, de ez akkor is kemény, felér egy kommentárral, zsörtölődtem magamban, de akkor már Apró Laci, az első oldal tördelője is pöcögtette hátulról a vállam:
– Baj lesz ebből, Józsikám.
– Azt látom, de mit javasolsz?
– Hát, egy kis jóféle házitargyit.
Megértettem. Kockáztatjuk, hogy lekéssük az első újságszállítmányt, mert akkoriban még ólommal dolgoztunk, és az újraszedés legalább fél óra késést jelentett. Én hazaugrottam egy kis pálinkáért, s mire visszaértem, Laci már ki is javította, így aztán soha nem jelent meg.
Akkor úgy gondolkodtam, bölcsen cselekedtem, ma, harminc évvel később, már bánom. Lehet, hogy az lett volna az utolsó címoldalam. De micsoda leveleket kaptunk volna az olvasóktól!
