Amikor Németh Zoli az ünnepi számba írást kért tőlem, megkérdeztem: de miről írjak, Zolikám? Őszintén szólva semmi kedvem sem volt hozzá, hogy komoly témával foglalkozzak. Minek ünnepkor az ilyesmi? Annyi rossz történik velünk és körülöttünk, hogy az ilyen téma csak elrontaná a hangulatot. Zoli azonban azt válaszolta, hogy írhatok bármiről, amihez éppen kedvem van. Szabad a gazda.
Marjanov Erzsébet 2000-től 2002-ig volt a Magyar Szó főszerkesztője (Léphaft Pál karikatúrája)
Így jutott eszembe egy régi Magyar Szó-s történet Kati kabátjáról. A sztorit egykoron minden születésnapi buli vagy más összejövetel alkalmával újra és újra elmeséltünk a szerkesztőségben. És mindig ugyanúgy éltük át az esetet, s ugyanolyan jókat nevettünk rajta. Remélem, Kati, nem fog megsértődni, ha a kabátsztorit megpróbálom felidézni és elmesélni a Magyar Szó olvasóinak.
Történt vagy húsz évvel ezelőtt, egy késő novemberi délutánon. A többi átlagemberhez hasonlóan az újságírók akkoriban is nehezen éltek, vagy csak némileg könnyebben, mint most, annak köszönhetően, hogy az embereknek még voltak tartalékaik a Marković-korszakból. Persze így is, aki csak tehette, az állandó munka mellett keresett pluszmunkát is, hogy megélhessen. Kati az újságírás mellett délutánonként órákat tartott az egyik újvidéki középiskolában.
– Úristen! Gyerekek, mennem kell, már megint elkések az óráról – ugrott fel a számítógép mellől azon a novemberi délutánon, mintha legalábbis darázs csípte volna meg.
Leakasztotta a fogason logó bőrkabátját és elrohant. Fél órával később Aranka, a gépírónő is befejezte a munkáját, és készülődött, hogy hazainduljon. Sietett, nehogy lekésse a temerini buszjáratot.
– Gyerekek, eltűnt a kabátom! – kiáltott fel az egyik pillanatban.
Hangjára mindenki felkapta a fejét.
– De hiszen ott van ni, a fogason! – nyugtatták volna meg a többiek, ám Aranka kétségbeesetten rázta meg a fejét.
– Nem az enyém. Ez régi meg hosszú. Az én kabátom új és rövid – magyarázta könnyes szemmel.
Akkor már mindenki a kabátot kereste. Nem tűnhetett el. De a kabát csak nem került elő. Aranka pulóverben ment haza. A város másik részén egy újvidéki középiskola tanári szobájában Kati is a kabátját kereste, de a kabát szőrén-szálán eltűnt. A hangulat a tanáriban egyre fokozódott, a tanárok sehogyan sem tudták Katit meggyőzni, hogy nincs másik bőrkabát, csak az, amelyikben érkezett.
– De hát ez nem az enyém! Az én kabátom hosszú és régi, ez meg rövid és új – bizonygatta Kati, de ilyen kabát ott nem volt.
Kati végül felvette a kabátot, és sietett vissza a szerkesztőségbe, hátha ott történt a kabátcsere. Időközben a deszk kiürült. Megérkezett a hajnali szerkesztő, aki már csak a sportrovaton üdvözölhetett egy-két újságírót meg az ügyeletes gépírónőt. Kati kabátját addigra elvitték a főszerkesztő-helyettes irodájába, ahol berakták a szekrénybe, nehogy „eltűnjön”. A sors furcsa játéka, hogy a sportrovatra egy újságíró-kolléga érkezett a Dnevnikből. Bőrkabátban. A kabátot a folyosóra nyíló ajtóhoz közeli fogasra akasztotta, és bement a sportrovatra, amely a deszktől különálló irodahelyiségként létezett.
Nemsokára megérkezett Kati is. Elkezdte keresni a kabátját, de nem találta. Az egyetlen bőrkabát, amely a fogason lógott, egy rövid, barna színű férfi bőrkabát volt. A vendég kolléga kabátja. És az egyik pillanatban Kati megmagyarázhatatlan módon elszánta magát... Ha ezt hagyták neki, ám legyen! Kicsit ugyan nagy volt rá, de Istenem, a lényeg az, hogy visszahozta, és végre megszabadult a vadonatúj bőrkabáttól. Ezek után talán nem nehéz elképzelni az újabb zűrzavart, ami akkor keletkezett, amikor a vendég újságíró haza akart menni... Ám minden jó, ha a vége jó. Másnap minden tisztázódott, megtörtént a kabátcsere, és mindenki megkönnyebbült.
Itt azonban a történetnek még nincs vége. Mert a témák időnként, akárcsak az újságban, az életben is megismétlődnek vagy legalábbis folytatódnak. Tavaly a szilveszterezés utáni délelőttön hosszan kicsörgött a mobiltelefonom.
– Kolléganő, ne haragudj, hogy zavarlak, de nem emlékszel véletlenül, hogy kabátban vagy ingben indultam-e haza a buliról? Nincs meg a kabátom.
– Elképzelni is rossz, hogy valaki egy szál ingben vág neki a hideg januári éjszakának, de sohasem tudni...
– Bőrkabát volt?
– Igen, barna színű. Láttad esetleg?
– Nem, de ne izgulj, ha bőrkabát volt, előbb-utóbb előkerül...
Ennyiben maradtunk.
