Magyar irodalomtörténeti reneszánsznak lehetünk tanúi. Az elmúlt években sorra jelennek meg az olyan alkotások, melyek az elméleti kísérletezéssel szemben a befogadhatóságot, a történetiség és a teória összekapcsolódását részesítik előnyben.
Az 1960-as években megjelent többkötetes A magyar irodalom története, majd az 1980-as években azt követő kiegészítő kötetek után hosszú ideig csönd volt, senki sem vállalkozott a nemzeti irodalmi hagyomány modernebb átfogó összefoglalására. A köteteketdicséri, hogy még a 2000-es évek elején is szerepeltek az irodalomtörténeti kollokviumok anyagai között (fenntartásokkal olvassák – megjegyzéssel), ami annak volt köszönhető, hogy az adott környezetben szerzői ragaszkodtak a tudományos tárgyilagossághoz.Bár a szakma tisztában volt a „Spenót” és „Sóska” (tanárok és hallgatók a borítók színe alapján nevezték így őket, a metaforikus jelölés pedig elfogadottá vált) bizonyos fejezeteinek elavultságával, sokáig nem történt kísérlet újragondolásra, rebootra. Félő volt, hogy ahogy mikrokozmoszokra, egymás mellett elbeszélő csoportokra hullott az irodalom, úgy következett a sorban az irodalomról való beszéd is. Folyóiratokban, kötetekben gyakran egymást megtűrni képtelen irodalomelméleti iskolák feszültek egymásnak, aminek következménye az állandósult szakmai széttöredezettség és a kánon rögzítésének képtelensége volt. Durván fogalmazva a szakma elbizonytalanodni látszott abban a kérdésben is, hogy mi legyen az irodalmi minimum, melyről a literatúráról szóló diskurzusok szóljanak. Megfigyelhető volt azonban fejlődés is, az ideológiai irodalomszemléletet száműzni akaró tendenciának köszönhetően az író és az életrajz relevanciájának helyébe a szerző és a mű lépett.
A nemrég megjelent kötetek sorában a legfiatalabb az Akadémiai Kiadó gondozásában publikált a Magyar irodalom című munka, amely a magyar irodalom valamennyi korszakáról szándékozik képet adni. A mintegy 1100 oldalas könyv literatúránk átfogó bemutatásra vállalkozik, egységes szerkezetű munka, nem tanulmányok találkozása, hanem szintetizálási kísérlet. Vaskos mű, talán két kötetre is lehetett volna bontani. A könyv főszerkesztője Gintli Tibor, további szerzői (Kis Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton és Vaderna Gábor) is a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar tanszékének oktatói.
Mint azt már írtam, a kötet egy kísérlet. Arra, hogy egyszerre szerepeltesse a legjelentősebb magyar írókat és irodalomtudományi jelenségeket. A mű célközönsége azon olvasókból áll, akik nem vágynak megküzdeni a széttöredezettség szemléletét tükröző, specifikus jelenségeket vizsgáló tanulmányokkal, hanem magyarázatot és válaszokat várnak az általuk is feltett kérdésékre, de közben tisztában vannak, a bemutatott alkotások más elemzési stratégiával is megközelíthetők. Bevezetés és kézikönyv egyben. Nyelvezete mérsékelt kihívást jelent, a könyv befogadása során végzett munka pedig örömforrás lehet a befogadó számára, és további olvasására buzdítja. El kell felejtenünk tehát azt a borzalmas struktúrát, melyet gyakran az irodalomtanítás során erőltettek ránk (ennek pragmatikus okai is voltak, melyekre most nem térnék ki), miszerint egyetlen elfogadható megközelítésmód, elemzés (a tankönyv szerint) létezik, és a kötet olvasása során nyugodtan szembeszállhatunk bizonyos szakaszokkal, ha nem értünk velük egyet.
Hogyan zajlik egy ilyen vállalkozás a gyakorlatban? Ideális esetben a szerzőknek újra kell olvasniuk valamennyi alkotást, mely a kötetben szerepel, és valószínűleg olyanokat is, melyeket majd később akár ki is hagynak. Az új magyar irodalomtörténeti reneszánsz során megjelenő alkotások ereje, koncentráltsága pont abban rejlik, hogy nyoma sincs félmegoldásoknak, rögtönzéseknek, érezhető, hogy a szerzők olvasási élményei frissek.
A kötet mindvégig igyekszik kontextusba helyezni tárgyát, ehhez kulturális és társadalmi ismereteket biztosít az olvasónak, ami időnként, a huszadik század koncentrált irányzatainak köszönhetően túlzott hangsúlyt is kap, ez azonban nem nehezíti meg az olvasást, csak áthelyezi a fókuszt az irodalmi művekről a kontextusra.
A délvidéki magyarság szempontjából fontos, hogy az új Magyar irodalom már nem operál a „határon túli magyar irodalom kategóriájával”, hanem valamennyi szerzőt a teljes magyar irodalom szerves részeként mutat be. A tendencia egyébként már a kilencvenes évek közepén elkezdődött, és a közelmúltban megjelent műveknek köszönhetőenfog kanonizálódni és megragadni a fiatalabb generációkban, ami véleményem szerint nagyon fontos.
Valamennyi átfogó irodalomtörténet Achilles-sarka a jelenkor irodalmának tárgyalása. Mi kerüljön be, és mi maradjon ki a válogatásból? A szerkesztők gyakran nem tehetnek mást, mint hogy elfogadják a befejezetlenség kényszerét, visszalépnek néhány évet, és rögzítik az akkor éppen aktuális helyzetet.
Hiánypótló munka született.
