Magyarország az Európai Unió soros elnökeként tevékeny szerepet vállalt a horvát csatlakozás céldátumának kitűzésében, ezzel is erősítve a majdnem ezeréves múltra visszanyúló magyar–horvát kapcsolatokat.
Így a magyar főváros több jelentős horvát rendezvény színhelyévé vált az elmúlt fél évben. Ezek közül a legutóbbi a múlt héten megnyílt kiállítás az Iparművészeti Múzeumban, amelyen a pécsi kötődésű, jeles horvát műgyűjtő, Veljko Marton a 18. század közepétől a 19. század közepéig terjedő korszak európai képző- és iparművészeti – elsősorban porcelán-, de üveg- és ezüsttárgyakat is tartalmazó – gyűjteményének egy részét láthatjuk. A Muzej Marton Horvátországban az első magánalapítású múzeum, amely a Zágráb melletti Samoborban, a család 19. századi kastélyában nyílt meg 2003. május 18-án, a múzeumi világnapon. A bécsi porcelánmanufaktúra közel ezer darabját őrzi a német, osztrák, orosz és francia tárgyakkal is rendelkező, gazdag Marton-gyűjtemény. Az elmúlt tíz évben a gyűjteményt több helyen is bemutatták: Londonban, a franciaországi Sévres kerámiamúzeumban, a bécsi Liechtenstein Múzeumban, Velencében a Fondazione Querini Stampalia és Nápolyban a Museo nazionale della ceramica Duca di Martina rendezésében.
A budapesti Iparművészeti Múzeumban több mint kétszáz, a bécsi császári porcelánmanufaktúra fénykorában készült, főként klasszicista, de empire és biedermeier stílusú tárgyat is láthat a közönség. A porcelánok mellett a kiállításon korabeli, hasonló formavilágú ezüst- és bronztárgyak, továbbá cseh és orosz, féldrágaköveket imitáló üvegek is láthatók. A kiállítás kurátora Balla Gabriella, a kiállítás készítésében közreműködött még Kancler Zsófia és Davor Palinić. A szeptember 11-ig látható kiállításról rendkívül szép, részletes katalógus is készült.
A 18. és 19. századi múlt tárgyait bemutató kiállítást megelőzően májusban a Magyar Nemzeti Galériában a kortárs horvát szobrászat művészei mutatkoztak be alkotásaikkal. Tizenhét – idősebb és fiatalabb – művésznek az utóbbi három évtizedben készült szobrait láthatjuk ezen a kiállításon még körülbelül két hétig. S hogy csak ennyi szobrász képviseli Horvátországot, az a szoborkiállításokat nehezítő körülményekkel – elsősorban a szobrok szállításával – magyarázható. A kiállítás kurátora, Jasminka Poklečki Stošićszerint a művészek kiválasztásának szempontja a horvát szobrászati hagyomány folytatása mellett az új, eredeti kifejezésmód volt. A horvát szobrászati hagyomány folytatásán a szobor anyagának (kő, fa, bronz) megtartását érti, mert az aktuális trendek szerint a szobrászat is új anyagokkal és új médiumokkal újul meg, ennek értelmében – amint a katalógusban írja: „manapság bármi szoborrá válhat. Még a galériában elhelyezett friss gyep is, kettévágott tehén is, gyémántkoponya is, megvilágított porszívó is lehet szobormű... A jelen kiállításban szereplő művészek azonban, hűségesek maradtak mind a hagyományos anyagokhoz, mind a szoborkészítés hagyományos megközelítéséhez, miközben semmit sem veszítettek kortársiságukból.”
A szobrászat három nemzedéke – a fiatalabb (Alem Korkut, Marina Bauer és Božica Matasić), a középnemzedék (Slavimir Drinković, Peruško Bogdanić, Vladimir Gašparić Gapa, Dalibor Stošić, Matko Mijić, Petar Barišić, Mirko Zrinšćak, Ljubo de Karina, Damir Mataušić, Kuzma Kovačić, Kazimir Hraste, Siniša Majkus) és az idősebb nemzedék művészeinek összesen ötvenegy szobra ad ízelítőt a kortárs horvát szobrászatból. Az idősebb generációt két akadémikus, Ivan Kozarić (Petrinja, 1921) és Marija Ujević-Galetović (Zagreb, 1933) képviseli. Az utóbbi a zágrábi Képzőművészeti Akadémia tanára és a szobrászati szak vezetője is volt. Művészetét nemcsak a kiállított három szoborból ismerhetjük meg: majdnem kétméteres Krleža-szobrát – Zágráb testvérváros ajándékaként – június 17-én állították fel a valamikori Magyar Királyi Honvédségi Ludovika Akadémia (Ludoviceum) épülete előtti parkban. Ugyanilyen szobor állKrleža egykori zágrábi háza előtt, valamint Eszéken és Abbáziában.
Halálának harmincadik évfordulóján Krleža visszatért oda, ahonnan valamikor 1913-ban megszökött. Erre az időszakára így emlékezett: „kezdődött a pécsi hadapródiskolában. Elvégezve ezt az alsóbb fokú tiszti intézetet mint az évfolyam egyik legjobb diákja császári ösztöndíjjal a budapesti katonai akadémiára kerültem, melyet a napóleoni háborúk korabeli alapítójának Ludovika osztrák főhercegnőnek nevéről Ludoviceumnak neveztek… Mint katonai akadémia, mint katonai egyetem a háború előtti Magyarország legelőkelőbb nevelőintézetei közül való volt. Én, tizennyolc éves legényke, mikor a Ludoviceum növendéke lettem, Petőfi hatása alatt negyvennyolcas-kossuthista voltam, és akkor már majdnem befejeztem Petőfi negyvennyolcas eposzának, az Apostolnak a horvát fordítását, annak a műnek a fordítását, mely rám döntően, szinte sorsomat meghatározóan hatott… Gyermekként kerültem kaszárnyába (1908), és kaszárnyában éltem át Bosznia annexiójától (1908) a második Balkán-háborúig (1913) öt esztendőt.” Közben azonban már lázad az Osztrák–Magyar Monarchia valósága ellen: a fiatal ludovikás 1911-ben Belgrádban be akar állni a szerb hadseregbe. De visszautasítják, ezért visszatér a Ludoviceumba, ahol a második Balkán-háború előestéjén sikerül megszöknie Szerbiába, ahol ismételten nem veszik fel a szerb hadseregbe, ezért továbbmegy Szkopjéba. Letartóztatják, és mint a Ludoviceum körözött szökevényét az osztrák–magyar határrendőrség börtönbe csukja, majd pesti és zágrábi hatóságok kihallgatásai következnek.
Nem szerette a Ludovikát, de mivel a legmeghatározóbb hely lehetett az életében, szobrának ott a helye a Ludovika előtti parkban. A szoboravatáson Tarlós István főpolgármester köszöntötte a jelenlevőket, Milan Bandićtyal, Zágráb főpolgármesterével, majd a beszédek után ők vágták el a szalagot.
Ivan Bandić Horvátország budapesti nagykövete felidézte a közelmúlt Krležával kapcsolatos eseményeit: a kétnyelvű emléktábla-avatást az egykori Ludovika Akadémiánál és a Krleža-konferenciát, az Országos Széchényi Könyvtárban Krleža életéről, munkásságáról rendezett kiállítást, és elmondta, hogy az Eszéki Nemzeti Színház bemutatja majd Budapesten, az Új Színházban Krleža Glembay-trilógiájának egyik darabját, a Lédát.
Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes, közigazgatási és igazságügyi miniszter először horvátul, majd magyarul elmondott beszédében hangsúlyozta, hogy Krleža, a 20. századi horvát irodalom nagysága, igazi közép-európai író volt, Adyval, a cseh Kafkával, a lengyel Wyspianskival együtt. Ez a szobor, Krleža életművével együtt, mostantól szimbolikusan is összeköti e városokat: Bécset, Krakkót, Prágát, Budapestet, Zágrábot.
Végül Krleža életművét Lőkös István akadémikus, az első magyar nyelvű horvát irodalomtörténeti munka szerzője méltatta. Majdnem száz év kellett ahhoz, hogy a rendkívül sokoldalú horvát klasszikus, Miroslav Krleža visszatérjen oda, ahol pályáját kezdte, az Osztrák–Magyar Monarchia tisztképzőjébe. Remélhetőleg a szobor és reá való emlékezés is segít abban, hogy művei benne éljenek a magyar köztudatban is, kiadják, fordítsák, olvassák, illetve előadják őket, mert – ahogy ő mondta – ez a legtöbb, amit egy íróért tenni lehet.
