Már a harmadik dupla pálinkát rendelte, miközben rendületlen hévvel magyarázott:
– Ha a barátság egy lélek, mely két testben lakozik, hogy a csodába ne fájna a léleknek az egyik test elvesztése? És miért szeret engem ennyire az Isten?
Felelni akartam neki valamit, de olyan gyorsan hörpintett poharából, hogy még mielőtt megszólalhattam volna, máris belém fojtotta a szót:
– Kiskoromban halt meg apám, legénykoromban temettem el anyám. Nem születhetett gyermekem, s most a legjobb barátomat is el kell vesztenem! Azt mondja tanult földink, a zentai pap, hogy Isten azokat sújtja legnagyobb teherrel, akiket a legjobban szeret. De miért szeret engem ennyire? Nem tagadtam meg Istent soha – legfeljebb kételkedtem. Mert lementem ugyan ilyenkor nagyapámékkal én is a folyóra megmártózni, és azzal nem is vitatkoztam, hogy netán ettől még szebbek és egészségesebbek is lehetünk, de hogy ezzel tisztulnánk meg, és ez által várhatnánk csak tiszta lélekkel a feltámadást? Nagyapámék egyébként rendesen hittek, ahogy kell, de azért nem voltak megszállottak. A cipót megsütötték a kenyérillat miatt, s néhány szál megszentelt barkát is kitűztek a kapura, de kefével már nem dörzsöltek bele piros festéket a tyúkok tollazatába, mint a szajáni rokonaink. Ezeken a szombatokon pedig a faluban emberemlékezet óta nem is dolgozott senki, soha, kerültek mindent, ami hangos zajjal járt volna, a jószágot persze ellátták, meg esetleg ásogattak kicsit a nagykertben. Nem szegültek ellen Istennek, soha! S engem is így neveltek. Hogyan is vigasztalódhatnék? Hogyan? Hogyan? – kérdezgette.
Persze megszólalnom továbbra sem engedett.
– Hiába mondja maga a Jézus Krisztus, amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted, amikor egyre jobban múlik az idő, bennem meg csak szaporodik a nem értem. Nem értem.
