„Nem az-e egy test legerotikusabb helye, ahol az öltözék szétnyílik? A perverzióban (amely a textuális öröm szabályozója) nincsenek »erogén zónák« (a kifejezés ráadásul meglehetősen suta és zavaró is); a folytonossághiány erotikus (…): a két ruhadarab (a nadrág és a trikó), a két perem (a félig nyitott ing, a kesztyű és a ruhaujj) közül kivillanó bőr; maga ez a kivillanás csábít, vagy még inkább: az előtűnés-eltűnés színjátéka.”
(Barthes)
A Sikoly folyóirat 2011. évi tavaszi számának Önmagunk nyomában címet viselő, egy 21 szerző által megírt szövegsorozatot tartalmazó blokkja remekül példázza, miként okoz töredékességet egy élettörténet (/az élettörténet) elbeszélésének két dimenzióban történő, síkszerű, írásos rögzítési módja. Még abban az esetben is változatlan marad(hat) a kis építőelemekből ilyképpen felépülő látkép, ha felidézzük, a Harmath Antal titokzatos eltűnésének ügyében megindított „nyomozás” anyaga több szerző tollából származik. Nem mellékes körülmény a folyóiratnak mint irodalmi szövegeket összegyűjtő és közreadó orgánumnak a rendszeresen kifejtett, konzervatív önmeghatározása. A kezdeményezés ugyanis az irodalmiságot s annak mint az adott esetben is a stabil/tekintély-elvű szerzői identitást a kollektív írásforma extenziójában feloldó változatát egyaránt – a kommunikációs technológiák kurrens fejlődési irányát tekintve lényegében hagyományőrző elképzeléshez és gyakorlathoz híven – a papíralapú könyv- és folyóiratformában igyekszik meglelni és felmutatni.
Barthes a következőképpen fogalmazott, írt a többek között a szöveg és a szubjektum konstituálódási folyamatában döntő szerepet játszó s az egységesség, a koherencia ellenében ható, a pluralitás jellemvonásait kibontakoztató töredékesség kapcsán: „Miért biztosítsunk kiváltságot valamely mű »egységének«? Miért ne tulajdonítsunk új és sajátosan forradalmi értéket a töredékes, szétszórt és bizonyos értelemben széttört kijelentéseknek? Miért ne válhatnék új értékké az emberi szubjektumnak, az írás munkájának többes száma?” A műtől a szöveg felé című írásában pedig a „módszertani mezőként” felfogott szöveget a jelentés redukálhatatlan pluralitása jellemzi. Ami azonban a Harmath Antal eltűnésének ügyében folytatott/dokumentált nyomozást illeti, a szövegnek az a barthes-i meghatározás szerinti attribútuma tarthat hatványozottan igényt figyelemre, amely a szöveget függetleníti leszármazásnak a szerző tiszteletére apelláló folyamatától. Miként Barthes fogalmaz: „A Szöveg […] az atya kézjegye nélkül olvasható.” Amennyiben pedig a szöveg a maga konstitutív töredékességében és jelentésének pluralitásában kerül elgondolásra, az életrajznak a külvilág, a referencia általi koncepciózus meghatározottsága válik megsemmisítő kritika és szükséges felülvizsgálat tárgyává. „Az »élet-rajz« szó visszanyeri etimológiájának megfelelő, erős értelmét. Ugyanakkor a megnyilatkozás őszintesége, ami az irodalmi erkölcs valóságos »keresztje« volt, hamis problémává válik: az Én, amely a szöveget írja, sohasem több papír-Énnél.”
Az írás, a lejegyzés kérdéskörével szembesülünk tehát, s még azokban az esetekben is (s talán akkor még inkább), amikor a szövegszerű testet öltő kollektív nyomozás az élőnyelvszerűség, a közvetlen emberi kommunikáció retorikai fordulatait, stiláris jegyeit idézi fel. Nem véletlenül jeleníti meg a szöveg a beszédfolyamot rögzítő s az utólagos korrekciókra lehetőséget nem teremtő diktafont; ezáltal a familiáris nyelvhasználat jellegzetes fordulatai, csonkán maradt mondatai és a kommunikációs szituáció proxemikai vonatkozásai egyaránt hangsúlyos szerephez jutnak. Hasonlóképpen válik meghatározó jelentőségűvé a szöveg emotív színezete. Mindez azonban a hanganyagot rögzíteni képes technikai készülék működésmódjának szövegszerű felidézése révén lesz a történet részévé. Ez a történet ugyanis megírt történet. S még abban az esetben is a lejegyzés működésmódjának nyomait viseli magán, ha rögzített hanganyagként jelenik meg, vagy éppen beszélgetés formáját ölti. Harmath Antalnak ezen kollektív írásfolyam által létrehozott életrajza fikcionális, a rendszeresen fel-felbukkanó biografikus vonatkozások, pontosnak tűnő kvázi-adatok s magának a közvetlen élőnyelvi kommunikációnak a szövegszerű mímelése is az autenticitás látszatát hivatott megteremteni. Nem szabad és nem is lehet azonban figyelmen kívül hagyni az életrajz töredékes és polifonikus szerkezetét, s magának az írásnak a távolságtartó ott-létet megteremtő működésmódját. „Létrehozva az alanyt és egyúttal helyéről el is mozdítva, az írás más, mint az alany, bármilyen értelemben fogjuk is fel. Az írás sohasem gondolható el az alany kategóriájában…” (Derrida)
Úgy tűnik, az adott folyóiratszámban közölt Borotvapengék című Lina Meruane-szöveg figuratíve arra (is) rámutat, a leírt szavak miként hasítják szét az életrajzot, és miképpen jelennek meg a viszonylagos függetlenségre szert tevő részek. Miként Barthes fogalmaz Sade-ot idézve: „az olvasás öröme értelemszerűen bizonyos törésekből (vagy bizonyos ütközésekből) származik: össze nem illő kódok lépnek kapcsolatba egymással…” Ilyképpen válik a szöveg, az életrajz szövege és az olvasás potenciális öröme szempontjából hangsúlyossá a Meruane-novellában tematikus szinten jelentkező erotika jelenségköre. Borotvapengék választják szét a lejegyzett életrajz egyes töredékeit, szintetizálhatatlan biografikus halmaz(oka)t alkotva, és borotvapengék választják szét a hangzóanyag formájában előadott életrajzott és annak az írás által stabilizált változatát.
