Amikor barátnőm felhívott, és beolvasta a telefonba az idei emelt szintű magyar érettségi szóbeli tételeit, felsikoltottam örömömben, ahogy meghallottam Gion Nándor nevét, mondtam, ez nem lehet igaz, végre, valakinek eszébe jutott, nem győztem csodálkozni persze, hogy vajon kinek, miről, miért éppen a Virágos katonát választották. Ennyiben maradtunk.
Nem emlékszem pontosan, mikor olvastam először a regényt, még arra sem, hogy egyáltalán Gion Nándort mikor fedeztem föl, de azt tudom, hogy régi jó író barátom, aki mindent olvasott, amiről én korábban nem is hallottam (hiába, szerencsés helyzetben volt, író édesapja könyvespolcán már kiskorától fogva szabadon garázdálkodhatott, amit magától nem csempészett át a szobájába, arra meg az édesapja hívta föl a figyelmét, hogy fiam, ezt okvetlenül olvasd el, mint mondjuk a Sorstalanságot, amit barátaim közül egyedül ő ismert, mert az édesapja rögtön az első megjelenés után a kezébe adta, hogy fiam, ezt föltétlen), szóval hogy visszakanyarodjak, ez az író barátom ajánlotta figyelmembe még ismeretségünk hajnalán, hogy ha jót akarsz, akkor A kárókatonák még nem jöttek vissza meg a Rekviem egy fekete bivalyért föltétlen. Mondanom sem kell, Gion Nándor már a címeivel megmelengette a szívemet, kedves gyerekkori olvasásemlékeimet idézte fel, Fekete Istvánt leginkább, meg egyszerre vonzott is az ismeretlenségével, és még most is belesajdul a szívem, ha visszagondolok erre a két regényére. Mert Giontól később is mindig megfájdult a szívem.
Mindig azokat a regényeket szerettem, amelyekben kimondatlanul ott van az a valami, amitől az ember csak mérhetetlen tehetetlenséget érez, legszívesebben kiszaladna a világból, mert annyira fáj, szinte sajog az az űr, az a hiány, amit hagy maga után, amikor leteszi, aztán ahogy múlik az idő, és nem marad már belőle más, csak az a kósza érzet, amit egy spanyol költő úgy fogalmazott meg, hogy a versben is, mint a máglyán, égnek a képek, a szavak, és a végén az egészből nem marad más, csak a pernye meg a hamu, amit elvisz a szél, hát ilyen a jó regény is, égnek benne a szavak, és idővel nem marad más belőle bennünk, csak az a pernye, az a fekete korom, és az benne a lényeg, az a költészet.
Ha most nekem kellett volna érettségiznem a Virágos katonából, akkor csak dadogni tudtam volna, zavaromban talán még a szereplők neve se jut eszembe, nemhogy a cselekményt elmeséljem. Nem vagyunk egyformák, bennem sose igazán ragadt meg cselekmény, elfelejtettem azt is, akárcsak az életemet, abban viszont biztos vagyok, hogy más ember lettem volna, ha regényt nem olvashatok. Az érettségiző diák azonban más, külön emberfajta, felfokozott állapotában mindent magába szippant, adatok tömkelegét képes tárolni, amíg szerepelnie kell, aztán egy idő után kihullik a rostán, ami lényegtelen, amit viszont személyes indíttatásból sajátított el, az elkíséri egy életen át. Abban biztos vagyok, hogy Zsófinak a Virágos katona ilyen, mert ez az élmény neki most sorsfordító.
Mi történt? Zsófi készült, készülgetett, látom magam előtt, amint maga alá húzza a lábát, ül az ágyán törökülésben, háttal a falnak dőlve talán, és néz, néz maga elé meredve, aztán egyszer csak megszólal, de közben nem mozdul a szeme, meg se rebben a pillája, és azt mondja, Anya, nekem most fáj az élet, érettségiznem kell, és még a Virágos katonát se olvastam el, nekünk nincs is meg, el se tudom olvasni, négy napom van, bele se fér. És az édesanyja ekkor méregbe gurul, olyan nincs, el fogjuk olvasni, különben is, mindig minden az utolsó pillanatban jut eszedbe! Hiába, Zsófi már csak ilyen, gondolja, miközben kedvesen dorgálja. A könyvtár nem jöhet számításba, minden példány kölcsön van, örök mentsváruk Marika néni, a hajdani magyartanár, aki leemeli a polcáról a Virágos katonát, az édesanya pedig még aznap éjjel el is olvassa, hadd készüljön a gyerek, majd elmeséli belőle a lényeget, Zsófi beszélni úgyis tud, ha véletlenül kihúzza, akkor sem fog szégyent vallani a lányával. Aztán amikor reggel Zsófi azzal fogadja, hogy na, akkor mesélj, Virágos katona, barátnőm csak ingatja a fejét, és azt mondja, Zsófikám, én ezt nem mesélem el neked, fogd, és olvasd el. És Zsófi ezúttal szót fogad.
Látom magam előtt Zsófit, a nagy halogatót, ahogy a Virágos katonát is félretette, időnként ránézett, igazított rajta, nem is az első kiadása volt meg neki, hanem a tetralógia, vaskos kötet, nemigen áll kézre, aztán addig-addig este tíz órakor végre nekidurálta magát, hát akkor most érkezett el az idő, Virágos katona, és hajnali kettőig le se teszi, akkorra végez vele.
Látom magam előtt a három vizsgáztató tanár arcát, amikor Zsófi odaáll eléjük, húzza a tételt, mondanom sem kell, a Virágos katonát, leültetik, és a röpke bevezető után mutatják, hogy vegye el, ott van a kötet, ha esetleg idézni szeretne, erre Zsófi rájuk néz, nagy, álmodó szemeivel, és azt mondja, Köszönöm, olvastam.
Látom magam előtt, ahogy megremeg a papír az elnök kezében, ha szólnia kéne, talán a hangja is megbicsaklana a döbbenettől, No már még ilyet!, Szóval így állunk? Ebből vajon sül ki? Mert bárhogy van is, a mű mégiscsak egy támpont, biztonságot ad, kapaszkodhat bele a diák, ámde Zsófi, aki felnőtt környezete szerint lusta, jobbára csak bámul ki a fejéből, mi mást tenne, jegyzem meg csöndben én, a kívülálló szemlélő, hiszen fiatal, meg kell emészteni valahogy ezt a világot, nem árt időnként eltűnődni rajta az ágyon ülve törökülésben, no de hogy tárgyunkhoz is visszakanyarodjak, Zsófi lusta, ámde pengeéles elme, egyszer elolvas egy verset, aztán felmondja hibátlanul (tizennégy évesen Juhász Ferenc-szöveget mondott az országos Kazinczy-versenyen), nem igényelte a nyomtatott segítséget, benne volt az ő fejében minden, amire ott a vizsgán szüksége lehetett.
Látom magam előtt a három vizsgáztató tanár arcát, amint leplezni igyekeznek döbbenetüket, hogy mégse ríjon le ily egyértelműen róluk, mennyire elégedettek (nem lehet ma már ilyet tenni, nehogy elbízza magát a diák, a tanár csak strigulázza pókerarccal az űrlapon, hogy hány kötelező szakkifejezést alkalmazott emelt szintű feleletében a diák, ne érjen rá biztatni a pillantásával, szinte már nem is verbális meg nonverbális kommunikáció a felelés, hanem merő statisztika), magukban mondják, hogy ez egy csoda, nem igaz, hogy ilyen létezik. Mert hallom Zsófi hangját, ahogy mondja, néz, komoly, nagy szemekkel, érvel okosan, elemzi a művet, mert megértette, megérezte a lényeget, tudja, hogy Gion sose kegyetlen, nála nincs olyan, hogy fekete meg fehér, határtalan embersége átsugárzik minden mondatán, és ő mindig megbocsát a regénye szereplőinek. És Zsófi szó szerint idéz, egész bekezdéseket, a tanárok pedig egy idő után föladják a strigulát, hátradőlnek a székükben, és hallgatják, mintha egy mesét mesélne.
Azt is látom magam előtt, ahogy az átolvasott éjszaka után másnap reggel Zsófi odaállt az édesanyja elé, és csillogó szemekkel mondta neki, Anya, köszönöm, hogy elolvastattad velem!, barátnőmnek meg talán könnybe is lábadt a szeme, de most már mindketten tudják, hogy miért, és én is tudom, bárhogy is legyen, a világon azért rend van, mindentől és mindenkitől függetlenül, csak nem mindig értjük, hogy mi miért, utólag derül ki sok minden, ha egyáltalán valaha is kiderül, de mindegy, mert e rendnek része az is, hogy Zsófi az érettségi vizsgáján kihúzta a Virágos katonát, amely egy életre szóló útravalót adott neki azon az átolvasott éjszakán.
Leányfalu, 2011. június
