Egy házaspár érkezik hozzám nevelési tanácsadásra. Elsős kislányukkal van gondjuk, aki szertelen, állandó panasz van rá az iskolában, mert elvonja az egész osztály figyelmét. Rendkívül játékos és eleven. Tele van a család panasszal, és őszinte tanácsot vár, hogyan lehetne a gyereket megfékezni, megbüntetni, megváltoztatni. Rengeteget figyelmeztetik, már sokféle büntetést kipróbáltak, de tehetetlennek érzik magukat.
– Van ennek a kislánynak valami olyan tulajdonsága is, amivel elégedettek, esetleg büszkék? – kérdem. Mindkettőjüknek felcsillan a szeme, és mondják, hogy az osztály legjobb tanulója, vág az esze, pillanat alatt tanul meg verseket, már régen írt, olvasott, amikor a többi gyerek még csak ismerkedett a betűkkel stb.
– Azért ne gondolja – mondja az apuka kissé szégyenlősen, nehogy megsokalljam a dicséretet –, hogy mi ezt mondjuk neki, már csak nem fogjuk elkapatni...
Ellenben szidják, fegyelmezik, büntetik. A gyermekben nagy valószínűséggel az a kép fog kialakulni önmagáról, hogy egy lehetetlen, nevelhetetlen, zűrös gyerek, aki nehezen szerethető, hiszen semmi olyan elvárásnak nem tud megfelelni, amit iránta támasztanak.
Mennyire magyar sajátság az a nevelési elv, hogy a negatív hajtásokat nyesegetjük, a pozitívokat pedig elhallgatjuk, nehogy „elkapassuk” a gyereket.
A mi gyerekeink csendesebbek, jólneveltebbek – mondjuk, bármit jelentsen is ez. Kevésbé hangosak, mondhatnánk: kevésbé önérvényesítők, mint a többségi nemzethez tartozó gyerekek általánosságban. Sokszor megfogalmazódik ez a tanárok szájából is, akik szerb és magyar tagozaton is tanítanak. Össze sem lehet hasonlítani a két osztályt – mondják.
Középiskolás fiam nemrég ért haza közép-szerbiai osztálykirándulásáról. Mesélte az élményeit, az estét, amit a szállodában töltöttek gitározva, énekelve, jó hangulatban szinte reggelig. Érezhetően cenzúrázott előadása nem tért ki minden részletre, nyilván volt ott is minden, ami egy mai osztálykirándulás jellemzője. Az érdekes mégis az volt, hogy a szálloda igazgatója másnap elutazás előtt fontosnak tartotta, hogy megköszönje azt, ahogyan viselkedtek, hogy nem tettek kárt semmiben, amit már hosszú ideje nem tapasztalt a szálloda vezetése. Kérdem én, kik járnak oda osztálykirándulni? Hogy jutottunk oda, hogy az osztálykirándulásokon az a normális, ha szétszedik, lebontják a gyerekek a szállodát, és külön kiemelt köszönet illeti azokat, akik nem így szórakoznak. Ez persze jólesik az embernek, úgy érezzük, rendben van, valamit jobban csinálunk, mint más.
AZ AJTÓ, AMELY ELZÁR VALAMITŐL
Azonban másmilyen élményem is van. Középiskolások csoportja érkezik egy vidéki kisvárosból Szabadkára a drogprevenciós kiállításra. Busznyi fiatal. Három csoportba osztjuk őket, kétórás váltásokkal tudnak bemenni a kiállításra. Aki nem az első csoporttal megy be, az várost néz, sétál. A deles csoportot én vezetném, ha jönnének a gyerekek, de nem jönnek. Már húsz perc is elmúlt, mikor kissé ingerülten úgy döntök, kimegyek az utcára szétnézni, merre lehetnek. A kijárat felé haladva csendes társalgás zaja üti meg a fülemet. A lépcsőházban kinn ül mind a tizenöt gyerek, és beszélgetnek.
– Ti hol vagytok? – kérdem őket.
Hát itt, mint kiderül, már dél előtt öt perc óta.
– És miért nem jöttetek be?
Ja, nem tudták, hogy szabad-e? Lebeszélték egymást. Arra vártak, hogy valaki szóljon nekik. Bentről.
Végtelenül elkeseredtem. Sokáig nem is a drogról beszélgettünk, hanem arról, hogy történhet meg az, hogy egy komplett osztálynyi értelmes, magyar gyerek, akikből nagy valószínűséggel nem egy egyetemre készül, akadályt lásson egy ajtóban. Egy olyan ajtóban, amely mögött már jártak, és tudják, hogy folyosóra, onnan egy nagy térbe nyílik. Szimbolikus értékű lett az ajtó, amely valóban elzár valamitől, de ugyanakkor ki is nyílik. Ki is nyitható. Hogyan történhet meg, hogy egy közösség tagjai lebeszéljék egymást arról, hogy be merjenek lépni rajta. Egyenként valószínűleg senkinek sem jelentett volna ez nehézséget. Innentől ez már csoportlélektan. Olyan csoporté, amely önérvényesítés, énképviselet helyett kivár, és időközben teljesen elbizonytalanodik. Az ajtó, amely akadályként lép fel, nem pedig kihívásként, amely mögött izgalmas felfedezés várhat ránk, amely kihívásokkal teli, önérvényesítést követelő.
Egy biztos: önértékeléssel, önismerettel nem születünk. Ez annak függvényében alakul, változik, hogy milyen visszajelzéseket kapunk a környezetünktől. Szeretni valók, elfogadhatók vagyunk-e, támogatják-e önérvényesítési törekvéseinket, avagy sem. Mit sugallnak, mennyire legyünk elnézők, más szükségleteit is figyelembe vevők, visszahúzódók, akár megalkuvók. Az önértékelés az a kategória, amely nehezen, de változtatható. Folyamatos társas visszajelzések mentén növelhető, de le is rombolható.
Nemrég olvastam egy protokollszakértő véleményét a mai fiatalokról, aki arra panaszkodik, hogy az új nemzedék nem ismeri a bontont, ebből kifolyólag szocializálatlan, és nem tud viselkedni, alkalmazkodni a társas helyzetekhez. Azt gondolom, igaza van. Viselkedni tudni kell, és ez nem jelenti azt, hogy nem gondolhatunk csúnyákat a másikról, vagy nem lehetnek negatív érzéseink a másik irányában, akár tekintélyes személy irányában is. Az önértékelés, önbizalom bázisa az, hogy tisztában vagyunk a képességeinkkel, tudásunkkal, érzéseinkkel, és mindezek birtokában tudunk úgy érdekképviselni, hogy azzal nem bántjuk, nem sértjük meg a másikat.
A FORGÓAJTÓ
Nem meghunyászkodni, elnyelni, elhallgatni kell az indulatainkat, hogy aztán ártatlanok, ártalmatlanok irányában robbanjon, hanem lehetőség szerint ott, helyben kezelni a nehézségeket. Ehhez persze az is kell, hogy a nehézségek okát ne csak másban, a körülményekben lássuk, hanem önmagunkban is. Ez az ún. belső kontroll adja meg azt az egyensúlyt, amivel biztonságban mozoghatunk a világban, hiszen mérlegelni tudjuk személy szerint mi magunk, hogyan járultunk hozzá a sikereinkhez, bukásainkhoz.
Minden nehézségünkért a körülményeket, a „kisebbségi sorsot”, a szerbnyelv-tudás hiányát, a többségi nemzet habitusának másságát okolni pontosan azt az erőt veszi el tőlünk, a gyerekeiktől, ami az „ide nekem az oroszlánt” életérzést táplálná. Ha egy élethelyzet összetett, márpedig lássuk be, itt, a Vajdaságban, Szerbiában igencsak ilyen, az sokféle alkalmazkodást, szociális készséget, belátást követel. Ez gazdagít, ügyesebbé, tartalmasabbá, alkalmazkodóbbá tehet bennünket. Éljünk vele, használjuk a javunkra.
Valamikor Nyugaton az a közmondás járta, ha két ember egyszerre megy be egy forgóajtón, és az egyikük magyar, egész biztosan ő fog először kilépni rajta. Tegyünk érte.
