Mostanában gyakran eltöprengek a környezetemben észlelt társadalmi letargia, hitvesztés jelenségén. Amikor mindezt a háború következményeire foghattuk, könnyű volt a dolgunk. Ma azonban már nemcsak a délszláv válság, a folyamatos gazdasági létbizonytalanság aggasztja az embereket. A vajdasági magyarság körében váltakozóan megjelennek a pesszimista látképek, az emigrációs hajlam, de a felfelé ívelő törekvéskísérletek, a megmaradáshoz fontos jövőkép alkotásának a szükséglete is. Mégis úgy tűnik, hogy topogunk egy helyben. Nem elég politikai programokat írni, sőt nem elég az értelmiségi köröknek „nagyon akarni” a fellendülést, ha ahhoz nincs meg a szubjektum a megfelelő lelki és szellemi képességével és a szervezettségével. A térség magyarságának újabb lendület kellene!
Mihez kezdjünk most? A gazdasági és a politikai „helyrerázódás” viszonylag hosszú távon fog eredményeket nyújtani. Most azonnal hozzá kellene látnunk, felépíteni azt a kritikus cselekvő, magát vállaló tömeget, amely e programok mögé állna! A vajdasági magyarságnak lelki gondozásra is szüksége van. Szervezettsége, összefogása, önbizalma és önbecsülése még mindig gyenge! Hogy ennek a feljavítását vállalja-e az iskola, az egyház, vagy meg kell szerveznünk a lelki és tömeges pszichológiai terápiákat, az már a szakemberek dilemmája. A modern világ kihívásai folyamatos alkalmazkodást és személyiségfejlesztést követelnek.
Naponta azt tapasztalom a fiatalok (egyetemisták) körében, hogy teli vannak illúziókkal, de nincs reális életképük, nem tudnak magukkal és a sok tartalék energiájukkal mit kezdeni, nincs elég önbizalmuk bekapcsolódni a társadalmi versengés kegyetlen folyamataiba. A szakember ezt írta már tíz évvel ezelőtt a Magyarságkutató Tudományos Társaság Fészekhagyó vajdaságiak kötetében: „A vajdasági magyarság személyiségjegyeit elemezve az tapasztalható, hogy két olyan személyiségjegy figyelhető meg, amelyből arra következtethetünk, hogy a személyiség a folyamatos sebzettség és sebezhetőség – vulnerabilitás – állapotában él. Ezek: a kisebbrendűségi érzés és a depresszió” (Sági, 2001).
HONNAN ERED A VAJDASÁGI MAGYARSÁG ÖNBIZALMÁNAK AZ ELÉGTELENSÉGE?
Természetesen ezek a problémák személyiségekre bonthatók le, és igen nehéz kollektív önbizalomvesztésről beszélni általában. Az általánosítás veszélyes ebben az esetben, hiszen beszélhetünk sok kivételről. Ilyenek például az értelmiségi vagy vállalkozói, politikai elitrétegek. Legtöbbjük arra törekszik, hogy átlássa a vajdasági magyarság igényeit, megmaradásának feltételeit. Köztük azonban akadnak önbizalommal rendelkezők, önteltek és különcködők is. Hol látják a szakembereink a magyarság kitörési pontjait? A magas szintű képzés, vállalkozási hajlam, sikeres munkaerő-piaci helyezkedés szükségességében. Ehhez bizony oktatási intézmények, nyelvtudás, kapcsolati tőke és erős jellem kell! A vajdasági magyarok a többségi nemzettel veszik fel a versenyt, amikor érvényesülni szeretnének.
Utaljunk néhány adatra (lásd Gábrity Molnár Irén: Oktatásunk jövője, az Oktatási oknyomozó, Magyarságkutató Tudományos Társaság, Szabadka, 2006): az oktatással felölelt magyar tanulók aránya kisebb – különösen egyetemi szinten kb. 6 százalék –, mint a magyarok részaránya a vajdasági összlakosságban (14,28 százalék). Ez nemcsak azért van, mert kevesebb magyar gyermek születik, hanem azért is, mert továbbtanulási hajlamuk és lehetőségük is kisebb, mint a többségi nemzeté. Joggal féltjük a magyar közoktatási hálózatot az elsorvadástól, és ugyanakkor joggal követeljük az anyanyelven vagy részben anyanyelven biztosított felsőoktatási lehetőségeket a régióban. A magyarság lassan kiszorul a munkaerőpiac által igényelt képzésekből és az oktatási esélyegyenlőségből. Megfelelő törekvéssel – az anyanyelvű minősítővizsgákra való felkészítéssel, a szerb nyelv jó ismeretével, serkentő ösztöndíj-politikával – ezen mindenképpen javítani lehet. Így tudjuk felváltani ezt az alulreprezentált tájhasználati jelenséget (ami degradációhoz vezet) egy olyan folyamattal, ami a magyar közösséget versenyképessé teszi a régióban.
A Kárpát-panel nemzetközi kutatás során vizsgáltunk nyelvhasználati szokásokat. A magánélet területén a vajdasági magyarok több mint a fele többnyire a magyart használja, míg a közéletben a szerbet vagy a magyart. A többség a barátokkal, szomszédokkal, tévénézéskor többnyire a magyar nyelvet preferálja (50–62 százalék), mintegy 35–41százalék mindkét nyelvet. Akik főleg csak a szerb nyelvet használják, azok szerb környezetben is élnek (7,4 százalék, a szórványterületeken és vegyes házasságban). Munkahelyen, bevásárláskor és orvosnál mintegy 42–48 százalék mindkét nyelvet, az anyanyelvét pedig 17–39 százalék használja. Az hogy a magyarok nyelvi térsége sorvad, főleg az illusztrálja, hogy a szerb nyelven beszélők aránya viszonylag magas a hivatalokban (40,4 százalék) és az orvosnál is (30,2 százalék). Szabadkán, Zentán, Magyarkanizsán a hivatalokban használják ugyan a magyar nyelvet is (17,6százalék), de 40,4 százalék ott is többnyire a szerbül, 42 százalék pedig mindkét nyelven kommunikál.
Tapasztalataim szerint a Szabadkán tanuló magyar egyetemisták semmivel se butábbak a szerb hallgatóknál (sőt!), de egészen más viselkedésformát mutatnak, ha egy csoportban (osztályban) saját anyanyelvükön kisközösségükben kell teljesíteni, vagy ha egy vegyes nagycsoportban szerbül képezik őket. Magatartásuk önbizalommal, sőt kreativitással van teli, ha külön magyar osztályban dolgozok velük (a magyar hallgatók 1/4-e kitűnőre vizsgázik), de ha az amfiteátrumban 200 szerb hallgató mellé kerülnek: hallgatagok, mákszemnyire sorvadnak. A teljesítőképességük a felére apad.
MIÉRT HORDJÁK MAGUKBAN A KISEBBSÉGI SZINDRÓMÁT?
Vajon a szülők a hibásak? Mikor és hol éri hátrányos megkülönböztetés a kisebbségeket? Csak a nyelvtudás lenne a gondjuk? A Kárpát-panel (2007) kutatás szerint a válaszadókat érte már hátrányos megkülönböztetés nemzeti hovatartozásuk miatt: 36,8 százalékát ritkán, 8,6 százalékát gyakran és 5,9 százalékát nagyon gyakran. A megkérdezettek majdnem fele azt válaszolta, hogy soha nem érte hátrányos megkülönböztetés nemzetisége miatt. Az érvényesülési akadályokat azonban a magyar ember 52 százaléka érezte Szerbiában. A szerb–magyar viszonyt ország szinten a közömbösség (38,2 százalék) vagy mások tapasztalata szerint (34,4 százalék) konfliktusok jellemzik. Egészen más a helyzet egy település szintjén, ahol a válaszadók szerint a szerbek és a magyarok együttműködőbbek (41,1 százalék), vagy közömbösek (37,6 százalék). A többségi vélemény szerint lokális szinten részben, de ország szinten nem jön létre az együttműködés a többségi nemzettel.
A magyarsághoz tartozás, a válaszadók 76,5 százaléka számára nem szégyen, 41 százaléka gondolja, hogy magyarnak lenni nem is politikai kihívás, de több mint a felének ez ténylegesen közömbös. A válaszadók 43,8 százaléka teljesen vagy többnyire egyetért azzal, hogy magyarnak lenni hátrányt, ugyanakkor 27,7 + 24,7 = 52,4 százalékuk szerint esetleg előnyt jelent (Kárpát-panel). Ezek után logikusan következett az a kérdés, hogy az érvényesüléshez Szerbiában akadályt jelent-e a magyar nemzeti hovatartozás. A vajdasági magyarok 44 százaléka alapjában véve ezt a tényt nem tartja akadálynak! Többen vannak azonban azok, akiknek rossz tapasztalatuk van: 27 százalékuk szerint a magyarság hátrányos minden téren, 25 százalékuk pedig néhány területen tartja ezt hátrányosnak.
A pszichológus véleménye pedig ez: „A Vajdaságban élő magyaroknak sajátos délvidéki személyiségszerkezetük van, amely egy kisebbrendűségi érzéssel átitatott mátrixba, háttérbe ágyazódik be. Ennek következményei a specifikusan megváltozott pszichés működés, az inadekvát érzelmi reakciók.” A sikertelenséget, amely az élet természetes velejárója, a kisebbrendűségi érzéstől sérült egyén egyrészt fájdalmas veszteségként, másrészt önigazolásaként éli meg („lám, tényleg nem érdemlem meg, ha már nem sikerült”). Ugyanakkor a sikerélményt – amely pedig szintén az élet természetes velejárója – eleve gyanakvással fogadja („vajon megérdemlem-e?”). „A depresszió a viselkedésben is megnyilvánuló rendellenesség. Az elkerülő, visszahúzódó, elutasító magatartásjegyek a környezet részéről pozitív megerősítést kapnak, a problémamegoldásra aktívan törekvő, harcias, egészségesen agresszív jegyeket pedig elutasítóan értékeli. A személyiségfejlődés különböző szakaszaiban a környezet azt közvetíti: „Húzódj vissza, kerüld a konfrontálódást, akkor leszel jó… E sajátosság következménye pedig az a nem adekvát védekező mechanizmus, amely szerint „a legjobb védekezés a menekülés” (Sági, 2001).
A konklúzió az, hogy oktatási és képességfejlesztő terveink mellett ott kellene hogy legyen a kezdeményező és az énképfejlesztő programok sorozata is. Még sok olyan hasznos előadás, írás és ténykedés kellene, mind amit dr. Sági Zoltán és dr. Magyar Lóránt fejtenek ki Vajdaság-szerte. Ebbe be kellene kapcsolódniuk a pedagógusoknak és a médiának is.
