Már harminc–negyven oldal elolvasása után úgy fogod érezni magad, mintha a Sötétség Országába tévedtél volna, csakhogy itt nem a boszorkák vagy „a vadak zöld szeme cikkan át a dzsungelen”, hanem a besúgóké, s nem az őserdő szellemei követik virtuális lépéseidet, hanem rezidensek és tartótisztek gyanakvó tekintete.
Tulajdonképpen nem is az az elképesztő, hogy a román kommunista totalitarizmus megpróbálta maga alá gyűrni a társadalom minden rétegét, s ellehetetleníteni, majd végső soron megsemmisíteni a hatalom vélt vagy valós ellenfeleit, hanem az, ahogyan szinte már tömegméretekben sikerült cinkosává tenni az ország lakosságát, beleértve ebbe magyarokat, értelmiségieket, egyházak képviselőit is.
Aligha hiszem, hogy a téma – a Romániai Református Egyház és a Szekuritáté kapcsolata – különösebben kívánná a moralizálást, mégis, óhatatlanul feltolul az emberben a kérdés, miféle világ volt az, ahol nevelő jelentett a neveltjéről, diák a tanáráról, hívő a papjáról, püspök alárendelt lelkészéről, férj a feleségéről, vagy éppen fordítva. Mi döntötte el, hogy kiből lesz „vad”, és kiből „vadász”, és ha valakit elkapott a rendszer gépszíja, volt-e még menekülés?
Számomra a kérdés korántsem elméleti. Ugyanis sohasem értettem, ma sem értek egyet azokkal – olykor hallani, olvasni ilyen szirénhangokat –, akik a jugoszláv állambiztonsági szolgálatok módszereit elbagatellizálják, utólag hajlandók kedélyesre stilizálni akár a beszervezések tényét, akár a kollaboráció egyéb formáit. Meggyőződésem, hogy Tito totális rendszere mindvégig ugyanúgy működött, mint Ceauşescué, legfeljebb nálunk a vasmarok engedett egy kicsit a szorításából Ranković bukását követően, hogy aztán a lengyelországi mozgolódások hatására, a Marsall halála után, újra szigorodjon a megfigyelés. Egyébként az informátorok beszervezése 1989-ig nálunk is folyamatos volt, sőt, erről megbízható adatok tanúskodnak, a Vajdaságban mindez átnyúlt a véres kilencvenes évekre, arról nem is beszélve, hogy voltaképpen senki sem tudja, pontosan hol tart ma a szerbiai társadalom, hiszen a korábbi elnyomó rezsimek állambiztonsági főnökei a szemünk láttára épültek be az új pénzügyi, gazdasági és politikai hatalomba. A beszervezések korábban éppúgy kiterjedtek a társadalom minden rétegére, mint a keleti szocialista tömb bármely országában. Elégedetlenkedő munkásokat, örökösen panaszra álló szájú parasztokat, gyanútlan műszaki és gyanakvó humán értelmiségieket, orvosokat, papokat, intézmények vezetőit – a kisebbségieket különösen – ugyanolyan előszeretettel környékezték meg, mint Romániában. A döntő különbség az, hogy nálunk mindmáig késik a tényleges rendszerváltás, a mai, a tegnapi és a tegnapelőtti hatalmi elit közötti uralomátvételek során a hatalom mélystruktúráiban tényleges törés sosem volt, ennélfogva az ügynökhálózat átvilágítása, a dokumentumok nyilvánosságra hozása érdemben el sem kezdődhetett. Pedig meggyőződésem, hogy mai kisebbségi politikai viszonyaink jobb megértéséhez is kulcsot találnánk, ha a hálózati dokumentumok politológusok és történészek számára kutathatók lennének. De ami késik, az nem múlik. Nem árt tehát úgy olvasni Molnár János erdélyi származású, Magyarországon élő vallástörténész könyvét, hogy az közvetve mirólunk is szól. Tudjuk, nálunk is voltak informátorok és tartótisztek (közöttük magyarok), léteztek kijelölt találkahelyek, egy-egy igazgató vagy szerkesztő irodájában, eldugott kávéházban, magánlakásban, de ha kellett, „házhoz mentek” a specialisták, akár valamelyik kultúregyesületbe, vagy ha kellett, a plébániára is.
A könyv tulajdonképpen nem két, hanem három kötetből áll. Az első kötetben, több mint négyszáz oldalon, megfigyeltek és megfigyelők dossziéit mutatja be, elemzi és értelmezi, középpontban a Tőkés család és Tőkés László heroikus, szívós küzdelmével, illetve mindazzal – bőséges anyag! –, ami róla és környezetéről a hálózati jelentések és analízisek alapján megállapítható. Tőkés mellett még hét megfigyelt (közöttük két külföldi) és tizenkét megfigyelő anyagait ismerteti, majd külön kitér azokra az esetekre, amikor a megfigyelő is megfigyeltté válik, vagy éppen fordítva. A második kötet elmélyíti, lényegesen kibővíti és rendszerezi az előző által nyújtott, sok esetben az olvasó számára minden részletében nem is átlátható információáradat összefüggéseit. Itt összesen tizenöt izgalmas esettanulmányt élvezhetünk, az első kötethez képest azzal a fontos előnnyel, hogy az ügynöki fedőnevek megfejtése és az állambiztonsági tisztek mutatója is a rendelkezésünkre áll. Az előszóban a szerző maga mondja, hogy az első kötet megjelenése óta hozzáláttak az erdélyi protestáns egyházak is az átvilágító munkához, s a reformátusok körében konszenzus alakult ki módszertani kérdésekben és a feltárt eredmények kezelésének kérdésében is. A harmadik kötet tartalmazza a tulajdonképpeni tárgyi bizonyítékokat: a dokumentumtár 274 oldalon összesen száz melléklet fénymásolatát közli, beszervezési kötelezvényektől ügynöki jelentésekig, spiclik munkamappáinak tartalomjegyzékéig, tartótiszti referátumokig. Lehangoló dokumentumai egy sötét kornak, amely éppen azért tudott ilyen sötét lenni, mert a hálóba került informátorok többnyire elhitték, hogy számukra nincs cselekvési alternatíva. Van, aki buzgóságában túl is teljesített. A Stelian fedőnevű ügynök (polgári nevét megtaláljuk a második kötet mutatójában, már állítólag Magyarországra áttelepült sebészként „tengeti” életét) beházasodva a Tőkés családba, egymaga több mint százötven jelentést alkotott. A legtöbb dokumentum számomra inkább csak negatív esztétikai élvezetet nyújt, érdemi tanulmányozásukhoz elengedhetetlen a román nyelv ismerete. Mégis üdítő, amikor látom, hogy a mellékletek között akad olyan nyilatkozat is, amely az együttműködés megtagadásáról szól.
A kommunista rendszerek gyanakvással és gyűlölettel vegyes figyelme mindenekelőtt azért irányult az egyházak ellen, mert azok bizonyultak – politikai passzivitásuk ellenére is – a totalitarista ideológia legkeményebb ellenfeleinek. Ebből logikusan következett, hogy az egyházi szervezetek fellazítása, vezetőik egy részének kollaboránsi szerepbe kényszerítése az állambiztonsági szolgálatok elsőrendű feladatává vált. Az állami szervek, mindenekelőtt a Szekuritáté összehangolt aknamunkáját egyetlen egyház, így a református sem, kerülhette el. Igen magas, köztük püspöki méltóságokat is sikerült beszervezniük, így az állam kifelé egy ideig fenn tudta tartani a demokratikus látszatok illúzióját, annál is inkább, mert a Szeku gondoskodott arról, hogy a nyugati és a magyarországi református gyülekezetek kebelén belül is legyenek rezidensei és kollaboránsai, akiket a kellő pillanatban aktivizálhat. (Gaby fedőnéven például egy Bécsben élő magyar származású ügynöknő fejtett ki áldásos ténykedést a Szeku számára – polgári nevét, aki akarja, az ügynökök névmutatójában megtalálhatja –, de nem ő volt az egyetlen.)
A közhiedelem általában szigorúbban ítéli meg az ügynököt (népi nevén a besúgót, a spiclit), mint a hálózat egészét működtető, operatív vagy speciális feladatokkal megbízott tiszteket. Holott éppen ez utóbbi emberfajta minden az elnyomó rendszer leghűségesebb kiszolgálója, nélküle a gépezet egy percig sem működhet zavartalanul. „Természetesen a Szekuritáté alárendeltje volt a központi pártvezetésnek – mondja Molnár János. – Azonban annak döntéseire meghatározó befolyással bírt azáltal, hogy az oda eljuttatott információt ők szűrték meg.” Az informátorok túlnyomó többsége eredetileg nem volt a kommunista rendszer elkötelezett híve, „sőt rendszerint egy ellenségesnek vagy legalább gyanúsnak minősített csoport, társadalmi réteg tagjaként azért szemelték ki, hogy feltűnésmentesen informálódhasson övéi között”. Az informátornak kiszemelt személyek sorsa viszont épp ezáltal válik – hiszen többnyire választhatnak, vállalják-e a megalázó szerepet – Molnár szavaival „a kommunizmus emberi drámájává”. Egyházi személyek esetében ez a belső dráma még hangsúlyosabb, hiszen ők hivatásuknál fogva nemcsak a rájuk bízott titkoknak, hanem az általuk vezetett és képviselt közösség erkölcsi integritásának is a védelmezői (kellene hogy legyenek). A beszervezési módszerek nem sok fantáziáról tanúskodnak. Legtöbbször elégségesnek bizonyul a hazafias, meggyőzéses módszer (sokan már annak puszta tényétől is megijednek, hogy éppen őket szemelték ki), ez, ha kell, kiegészül a fenyegetéssel (ritkább esetben a fenyítéssel is), ha erre mód kínálkozik, akkor a zsarolással vagy éppen a megvesztegetéssel. Egyes informátorok tevékenységét nem csupán közvetve, karrierjük egyengetésével, külföldi utazások gyakori engedélyezésével, de közvetlenül, pénzjutalmakkal is stimulálják. „Többségük emberi gyengeségek, szenvedélyek rabjai, akik a túlélési stratégia részeként vállalták, hogy valamilyen szinten információt szolgáltatnak kollégáikról vagy a rájuk bízott hívekről. Illetve többnyire valóban többre érdemes személyiségek, akik felvállalják, hogy tehetségük kibontakoztatását akár valamilyen szintű informátori szolgáltatás árán is megvalósítsák.” Molnár János azonban hozzáteszi, mindez senkit sem ment fel a felelősség alól. E kétségtelenül új és szokatlan mozzanat hangsúlyozása nem valamiféle szerecsenmosdatást szolgál, csupán a tudományos objektivitáshoz nélkülözhetetlen empátiát biztosítja a kései kutatók és értelmezők számára. Az informátorok olykor igencsak felsrófolják az árulás bérét, máskor meg nevetségesen kis dolgokért adják el magukat. Az ember nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen például azon a lelkészen, aki abban bízik, hogy szolgálataiért cserébe majd nagyobb településre kerül; ez valóban megtörténik: a száz lelkes gyülekezetből jutalomképpen átirányítják egy háromszáz lelket számlálóba. Azt gondolnánk, egyazon emberbőr kötésben ügynökösködést és papi hivatást lehet rossz lelkiismerettel és lehet haszonelvű cinizmussal vállalni, de nem lehet meggyőződésből. Pedig arra is van példa, még ha egyedi is, hogy a beszervezett lelkész a dilemma elől az öncsalásba menekül, és egy idő után már maga is elhiszi, a besúgással egyszerre szolgálja a román szocialista állam és az erdélyi magyar reformátusság ügyét.
A rendszeresen alkalmazott pszichológia nyomásgyakorlás hatására a beszervezésre kiszemelt személyek első reakciója gyakran pánikszerű, úgy tűnik, tetteiket sokszor nem is reális, hanem irracionális félelmek igazgatják egy olyan társadalmi közegben, amelyben az állambiztonsági szervek tudatosan sugallják hálózatukról, hogy mindenható. Pedig nem volt az. Volt lehetőség a tisztességes helytállásra a hősi szerep tragikus kockázatainak vállalása nélkül is. Akad rá példa, hogy a beszervezett informátor dolgát csak formálisan végezve semmilyen, a Szeku által használható információt nem nyújt, vagy egy idő után „kigombolkozik” a kényszerűen magára vállalt feladatból. E védekezési stratégiák sikeres alkalmazásához általában nem kevés ügyeskedésre, talán némi szerencsére is szükség volt, ugyanakkor a várható megtorlás kockázatát is vállalni kellett. Ennek leginkább gyakorolt módja az volt, hogy – a hálózat segítségével – széles körben terjesztették, miszerint az együttműködést megtagadó vagy azt felmondó személy aktív besúgó. A módszer nem szekus specialitás, tkp. általánosan ismert, szimpla, de sikerrel alkalmazott lélektani fogás, az UDBA és utódai is kedvelték, egészen a közelmúltig.
Összegezve: meggyőződésem szerint a három kötet kötelező olvasmányává fog válni mindazoknak, akiknek figyelmét elsősorban szakmai okok irányítják a késő kommunista totalitarizmus struktúrájára és működésére. De azoknak is ajánlom, akik „csak” olvasni szeretnek politikatörténeti témákról. Molnár János könyve – különösen a második kötet – amellett, hogy tanulságos, és Erdélyben nyilván egyfajta mentálhigiénés szerepe is lesz, nekünk, Románián kívülieknek is segíti egyéni és társadalmi önismeretünket, emellett izgalmasabb, mint bármelyik krimi.
