Ennek a nagyon szépen kivitelezett és gondosan megszerkesztett könyvnek a címe talán nem a legpontosabb. Azt sugallja, hogy ettől eddig vezetett naplójegyzeteket olvasunk, de már az első mondat arról tájékoztat, hogy Várady Imre 1948. november 7-én kezdte el, lánya kérésére, földi élete folyását, emlékezésül, írásba foglalni. 1867 a születésének dátuma, az első fejezet azonban mindjárt túl is terjeszkedik ezen az éven, visszafelé az időben, ami szintén nem a napló szokása, inkább az emlékiraté: a szerző mindenekelőtt beszámol a családjáról, eredetéről. A családban, úgy látszik, hagyomány volt efféle feljegyzések készítése, mert ebben a visszatekintésben apja „irományai között feltalált életfeljegyzései”-re is támaszkodik. De alapos ember és ügyvéd lévén mellékleteket is csatol írásához, dokumentumokat, fényképeket, újságcikkeket. Ugyanakkor a jelen idejű naplóíró is felüti fejét a visszaemlékezések folyamatából, például mindjárt a bevezőben elmondja, hogy a papírkereskedésekben nem kap megfelelő füzetet, ezért eleinte az ügyvédi irodájából kiselejtezett régi papírlapokra rója feljegyzéseit, amíg nem talál, ugyancsak az irodai hagyatékban, egy régi kötött táblájú füzetet, amibe aztán átmásolja, amit a „laza lapokon” elkezdett. Azt is megtudjuk, hogy íróasztaláról közben elcsenték békebeli jó töltőtollát, „immár a másodikat”. És az iskolai évek mindennapjainak emlékezetét megtámogatják az akkorról fennmaradt „naplószerű feljegyzések”.
Nevezzük akárminek, ez a szigorúan családi használatra szánt élettörténet sokkal több olvasó számára érdekes, mint amennyinek írták. Egyrészt a miatt a távolság miatt, amely a megélt életet történelemmé változtatta, másrészt viszont a miatt a közelség miatt, amelyből egy élet körülményeit és eseményeit láttatja. Éppen az teszi vonzóvá és tanulságossá, hogy nem nagyobb közönséget céloz meg, nincs benne történészi, regényírói, de még csak memoárírói becsvágy sem: nem szerkeszti, nem elemzi, nem színezi, nem kerekíti ki a tényeket, csak beszámol róluk, arról, ahogy valaki átélte azt a korszakát Magyarországnak, az újsütetű Osztrák–Magyar Monarchiának, a Kiegyezéstől az első világháborúig; ahogy nemcsak átélte, de tevőlegesen részt is vett benne, valaki, aki azért nem akárki, közéleti szereplő is, országgyűlési képviselő, újságok szerkesztője, és a közügyek iránt fiatal kora óta szenvedélyesen érdeklődik. Előadásmódjában van olykor némi ódon retorika, kihallani belőle, hogy egy régi korszak embere beszél. A szabadságharc emléke még ott vibrál a levegőben. A családtörténeti bevezetésben egyszer csak mintha egy Jókai-regénybe csöppennénk, amikor három Várady testvér találkozik össze Buda ostrománál, és rejtőzik együtt Világos után nagybátyjuknál a becskereki plébánialakban, amíg be nem állít egy este a polgármester azzal, hogy feljelentés érkezett, és másnap délelőtt házkutatást fog tartani. Máshol egy Arany-ballada látszik megelevenedni. Ez is kapcsolódik a szabadságharchoz: az egyik szereplőnek a honvédnévsorban megpillantott neve hívja elő a diákkori emlékezetből. Elkeseredett per folyik a begaszentgyörgyi jegyző és az ottani szerb pap között. A jegyző a bizonyító főesküt letéve nyeri meg a pert. (Innen tudtam meg, sok egyéb közt, hogy a perrendtartásnak ilyen eleme is volt egykor.) Kijövet a pap letérdel az utcán, és azért fohászkodik Istenhez, hogy a feszületre hamisan esküvő ne láthassa viszont élve a családját. A pernyertes és hívei „erősen áldomásoznak; az est beálltával borgőzös fejjel kocsikra ülnek, s Klekken túl az útkereszteződésénél, ahol a szentgyörgyi és katalinfalvai út kettéválik, a jegyző lovai megbokrosodnak, a kocsi az árokba fordul, Weÿsz Oszkár jegyző nyakcsigolya töréssel halva elterül.” Ugyanez a honvédnévsor egy másik, a korszakra és Várady Imre egyéniségére kiváltképpen jellemző történést is felelevenít. „A torontáli szabadságharcosok között Kohn Adolf és Kohn József becskereki ismerősök neveit is olvasom. Kohn (Kardos) Samu barátom felkeres, említi rokona, nem emlékezem melyik volt, Adolf vagy József, bekövetkezett halálát, s mondja, az egész családot mily érzékenyen bántja, hogy dr. Klein Mór becskereki rabbi valamelyik rokona temetésére Módosra utazott, s így nem lehet az itteni eltemetésnél, nem tarthatja meg a búcsúbeszédet, pedig bizonyára kiemelné az elhalt 48/49-es honvéd voltát, amire az egész család annyira büszke. Ezt hallva, beszélek édes atyámmal. Délután a temetéskor, atyámmal én is ott vagyok. A kántor éneke után atyámmal a koporsó elé állunk. Kíváncsian néma csend a gyászoló zsidók körében. Felszólalok. A mellettem álló atyám – mint az elhalt 48-as honvédtársa – nevében búcsúztam a legendás idők elköltözött bajtársától. Ezóta lettem én a becskereki zsidó zsinagóga tiszteletbeli rasekolja.”
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy első közéleti tisztségére, a megyebizottság tagjává a város német negyede választja meg Várady Imrét, máris jobban, személyesebb színezettel értjük, miért is nevezték ezt a korszakot „boldog békeidőknek”. Később persze a parlamenti forrongások leírásából és éppen Várady Imre első képviselőházi beszédéből a kor árnyékosabb oldalát is megismerjük. De ami a könyvben igazán érdekes, az nem a történelmi felülnézet, hanem a személyes adalékok, mindaz, ami a mindennapokban zajlik. A család berendezkedése és gazdálkodása, a fogházfelügyelői szolgálati lakás alaprajzáig, a szobák beosztásáig elmenően, a nagybecskereki fogház rabjai, akikkel a jogi pályára készülő gimnazista rendszeresen elbeszélget, és azok, akik – a könnyebb ítéletűek – átjárnak apja, a fogházfelügyelő házába ellátni a ház körüli teendőket. Egyikük meg az irodán dolgozva többek között összhangzattanra oktatja szerzőnket. A főváros felfedezése, az egyetemi élet körülményei, a kötelező katonai szolgálat, az ügyvéddé avatás szertartása, a kezdő ügyvéd penzumai és mind e közben a családi élet, a rokoni látogatások, a gyerekkori saját hátasló, a házasodás, a korabeli szülők réme, az akkor még gyógyíthatatlan betegség, a difteritisz, amely Imre születése előtt egyszerre három leánygyermektől fosztja meg szüleit. Az élet a városban, Nagybecskereken és környékén, magán- és közesemények, a választások hangulata és körülményei, az első nagy személyes siker, a torontáli szőnyeggyár körüli panamák leleplezése, az újságalapítások, és így tovább.
A modern történettudományban erősen felértékelődött a személyes emlékezések becse. Magyarországon Gyáni Gábor szentelt külön könyvet ennek a témának (Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, 2000).
Csak remélni lehet, hogy a történet folytatódik, előkerül a feljegyzések második, 1910 és a második világháború közti része is, és a teljes anyag kerülhet nyilvánosságra a meglevő harmadik résszel együtt. Nem hallgathatom el, hogy engem személyes okokból is érdekel. A Világos után együtt bujdosó három Várady testvér közül a legkisebb, Lajos később gyógyszertárat alapított Szentesen: ő volt a dédapám. De biztosra veszem, hogy igaza van az előszót író és a könyvet sajtó alá rendező, közelebbről érintett Várady Tibornak: „egy évszázad távlatából a családdal kapcsolatos részletek már nem is annyira a Várady családot, hanem egy vajdasági családot mutatnak be.” A lejegyzett tények, események és a megőrzött dokumentumok „nemcsak önmagukban szolgáltatnak információt, felidéznek feledésbe merült hangulatokat és magatartásformákat is”. Messziről: történelem, közelről: emberek élete.
