Juli 16 évesen, kíváncsiságból próbálta ki először a heroint, és függővé vált. Ne ítéljenek elhamarkodottan, Juli nem egy távoli országban él, nem árva, még csak nem is elvált szülők gyereke. Juli egy közismert vajdasági magyar újságíró lánya. Eddig ők is azt hitték, amire most önök közül is sokan gondolnak, hogy ilyesmi az ő családjukban, velük nem történhet meg. És mégis, a mi környezetünkben, a legharmonikusabbnak tűnő családokban is előfordulnak drogproblémák, de nálunk sajnos ez még mindig tabunak számít.
Juli és az édesapja viszont vállalták, hogy megosztják velem és önökkel életük legnehezebb részének történetét, mert szeretnék felhívni a figyelmet a problémára, és azt remélik, ezzel talán segíthetnek más, hasonló helyzetben levő családoknak.
– Mindig is nagy családot akartam. Két lányom és egy fiam van. Az élet úgy hozta, hogy a feleségem nem kapott munkát, ő főállású anya lett, én pedig az anyagiak előteremtését vállaltam. Meg voltam győződve róla, hogy a családom viszonylag harmonikus és boldog. Juli, az idősebb lányom mindig is szófukar, székely típus volt, de egyszer csak azt vettem észre, hogy megváltozott a viselkedése – kezdi nagy sóhajjal a történetet újságíró kollégánk, aki lánya érdekében neve elhallgatását kérte, ezért a továbbiakban nevezzük Jánosnak. – Fekete ruhákat, bakancsot és sötét napszemüveget kezdett hordani, késő éjjel járt haza, vagy nem is aludt otthon, soha nem nézett a szemünkbe, és még füllentéseken is rajtakaptam. A feleségem megnyugtatott, hogy ez tizenhét évesen, kamaszkorban teljesen normális, majd elmúlik. A lányom barátnőjének a szülei próbáltak figyelmeztetni, hogy valami nincs rendben, de anya és lánya elsimították a dolgot. Egy nap viszont az osztályfőnök telefonált, engem keresett – mondja János.
A tanárnőt én is felkerestem.
– Júliának több tíz igazolatlan órája volt már, közel állt hozzá, hogy kidobják a középiskolából. Többször próbáltam figyelmeztetni az anyukát, de miután ez eredménytelen volt, kénytelen voltam az apukához fordulni – mondja az osztályfőnök, aki munkája során találkozott már hasonló esetekkel, tudta, hogy drogról van szó, de mint mondja, a sokszor gyanútlan szülőt nem könnyű szembesíteni a tényekkel.
Az osztályfőnökkel folytatott beszélgetés után János egyenesen rákérdezett a lányára: – Kábítószer? Juli ekkor vallotta be, hogy tizenhárom hónapja heroinozik.
János a feleségét hibáztatta, de közben úgy érezte, apaként, családfőként is megbukott, kicsúszott a talaj a lába alól, teljesen összeomlott, nem értette, hogyan jutottak idáig. Szertefoszlott a harmonikus családról alkotott képe, és rádöbbent, hogy a pénz utáni rohanásban, az anyagi jólét megteremtése közben elszegényedett a kommunikációja a gyerekeivel, hiányzott a bizalmas apa-lánya kapcsolat. Kétségbeesésében a barátaihoz és a lelkipásztorához fordult. Így derült ki, hogy rajta kívül már szinte mindenki tud a dologról, és az is, hogy a családi kasszát azért nem viselte meg látványosan a heroinozás, mert a kereskedő a lány barátja volt.
– Tulajdonképpen így kezdődött az egész. Járni kezdtem egy fiúval, akiről kiderült, hogy heroinozik. Szerettem volna segíteni neki, de közben rájöttem, hogy az egész társasága kábítószeres, és a dolog visszafelé sült el – kapcsolódik be a történetbe Juli, bár még nem szívesen beszél a történtekről. – Eleinte csak kíváncsiságból, a buli és a társaság kedvéért szippantottam, az orrunkon keresztül csináltuk, intravénásan soha, havonta néhány alkalommal, majd egyre gyakrabban és gyakrabban, egyszer csak azt vettem észre, hogy nem akarok drogozni, de kell. Ha otthon maradtam, gyönge és nyugtalan voltam, remegtem, izzadtam, olyan volt, mint egy kezdődő megfázás, de ezen a „betegségen” csak a heroin segített – meséli Juli.
Az édesapa legjobb barátja, aki szintén névtelenséget kért, elmondta, hogy már körülbelül fél éve tudta, mi történik a lánnyal, de képtelen volt elmondani. Addigra számos szakirodalmat átböngészett, hogy segíthessen a barátjának. János az ő támogatásával erőt vett magán, félretette a sértettséget és a kétségbeesést, kész volt feláldozni a munkáját, a szabadidős tevékenységeit, mindent alárendelni a lánya gyógyulásának.
– Próbáltam rámutatni, hogy mennyi öröm és szépség várhat még rá a jövőben, élhet teljes életet, de ezt neki kell akarnia, a drogról neki kell leszoknia, mi nem dönthetünk helyette. Ugyanakkor biztosítottam arról, hogy támogatjuk a döntésében – meséli János.
A lány elfogadta a szülői segítséget, és közösen elmentek az Újvidéken levő, kábítószeresekkel foglalkozó rendelőbe. Az ott dolgozó szakorvos kérésemre elmondta, hogy a rendelőben és más rehabilitációs központokban is csak tizennyolc éven felülieket fogadnak. Ebben az esetben ez még talán szerencse is, mert nyilvántartásba kellett volna venni a lányt, ami megbélyegezné, és hátránnyal indulna az élete, ha nem is minden, de számos területen.
– Az viszont már kevésbé szerencsés dolog, hogy Szerbiában a kiskorú kábítószer-élvezők rehabilitációjának nincs intézményes módja – mondja a szakember.
– Azt mondják, a heroin az egyik legveszélyesebb kábítószer. Valóban így van? – kérdezem.
– Igen, a heroin a köztiagyban hat, ahol a hangulat keletkezik és a fájdalom eltompul, nagyon gyorsan az abszolút boldogság érzését adja, eltávolodva a hétköznapok gondjaitól. A testi függőség már az első fogyasztás után kialakul, és a végleges leszokásra mindössze két százalék az esély. A nők kitartóbbak, ezért náluk valamivel nagyobb.
A segítséget végül a neuropszichiátrián kapták meg. A heroinról való leszokáshoz hat-hétféle gyógyszerre van szükség. A terápia első hat hete volt a család eddigi legnehezebb időszaka.
– A leszokás alatt szobafogságban voltam – veszi át a szót Juli. – Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de az első három napra ez túl enyhe kifejezés. Iszonyatosan nehéz volt, hányingerem volt, fájt és viszketett a bőröm, mintha hangyák lepték volna el az egész testem, remegtem. Heroint akartam, bármi áron. Szerencsére csak halványan emlékszem ezekre a napokra, de ha a szüleim nem lettek volna mellettem, biztosan nem sikerült volna – mondja.
– Mi volt a döntő számodra, mi késztetett arra, hogy ennyi szenvedés árán is végigcsináld?
– A legijesztőbb az volt, amikor hallottam, hogy a barátnőm túladagolta magát, és meghalt. Ez adta a legtöbb akaraterőt. Én nem akartam ilyen sorsra jutni – borzong bele Juli ebbe az emlékbe.
Az elvonási tünetek borzalmaira az apa így emlékszik vissza.
– Egyik éjszaka, amikor a lányom tombolt, a falba verte a fejét, a körmével kaparta a falat, véresre karmolta a bőrét, magánkívül volt – egy szülő számára rémes látvány ez –, felébresztettem a két kisebb gyereket, nézzétek meg a nővéreteket, így néz ki az, aki kábítószerezik. Nem gondoltam akkor arra, hogy ez jó pedagógiai módszer-e vagy sem, és azóta sem beszélgettünk róla, de úgy gondolom, hogy ők már nem kerülnek ilyen helyzetbe.
A gyógyszeres kezelés és a szülők támogatása mellett lelki tanácsadásra is szükség volt a leszokás folyamatában. Juli hónapokig pszichológushoz járt. A szakember szerint ez az eset tipikus példája a kamaszkori kábítószerezésnek.
– Juli kíváncsiságból próbálta ki a heroint, új élményeket keresett, és persze ebben a korban nagyon erős a kortárscsoport húzóereje, befolyásoló hatása is. A legjobb, amit a szülők tehettek, az volt, hogy a kábítószerező társaságból kiszakították a lányukat – mondja a pszichológus. – Juli igazán elszánt volt, de azt tanácsoltam, tartsák állandó felügyelet alatt, mert ezek a fiatalok könnyen elbizonytalanodhatnak.
A terápia idején a szülőknek az volt a legnehezebb, hogy szigorúnak kellett lenniük, de ugyanakkor éreztetni kellett a lányukkal, hogy mellette állnak, bízhat bennük, támogatják őt. Éberen aludtak, állandóan résen kellett lenniük, a legapróbb zajra, rezdülésre is figyelni, és minden helyzetben azonnal reagálni. Ez az egész családot megviselte. Egy alkalommal Juli megpróbált elkéredzkedni a barátnőjéhez. Nem engedték el. 5-10 percenként megismételte a kérést, az apa már kifogyva a szóból, csak ült mellette tehetetlenül, könnyeit visszafojtva. A lánya egyszer csak a térdére tette a kezét, ami előtte soha nem történt meg, és azt mondta: – Apa, ne aggódj, nem megyek sehova.
Nem folytattak mély lelki beszélgetéseket, de szinte szavak nélkül is mindketten érzeték, hogy túljutottak a legválságosabb időszakon, és a gyógyulás végérvényesen jó irányba indult el.
Az osztályfőnök is örömmel tapasztalta a pozitív változásokat.
– Júlia nem hiányzott többet az órákról, egyre jobbak lettek az eredményei, és az osztálytársai is visszafogadták. Én is segítettem, ahogy tudtam, folyamatosan kapcsolatban voltam szülőkkel, és pluszfeladatokkal próbáltam még jobban lekötni Juli figyelmét – emlékezik vissza a tanárnő.
Julinak újra vannak céljai, különórákra jár, készül az egyetemi fölvételire. János pedig belátta, hogy nemcsak a felsége, hanem ő is hibázott, amikor túl fontos újságírónak hitte magát, és apai szerepe szinte csak a gyerekek hétvégi szórakozását fedező néhány száz dinár kiosztásában merült ki. A szabadelvű nevelés címszó alatt pedig valójában magukra hagyták a gyerekeiket. A családban új értékrendet állítottak fel, az évtizedekig hiányzó bensőséges, mély lelki kapcsolatok kiépítése a legfontosabb számukra.
Ez a történet jól végződött. A statisztika szerint azonban a Julihoz hasonló korú középiskolásoknak hetven százaléka próbált valamilyen kábítószert. Szerbiában a gyerekek tizenkét évesen már találkoznak a marihuánával, tizennégy évesen pedig a heroint is kipróbálják. Minden tizedik tizenöt éves legalább egyszer használt a marihuánánál keményebb drogot. 2010-ben csak Újvidéken hatvan fiatal életet követelt a kábítószer.
A pályázatra Pálmafa jelige alatt beérkezett riport 3. díjat kapott.
