Azon a nyáron könnyen a vízbe veszhettem volna.
Mindjárt az iskolai szünidő kezdetén mentünk nyaralni. És kétváltásnyi időre. Három hétre az Adriára.
Bár még csak óvodás voltam, de krónikus mandulagyulladásom miatt az orvosok pici koromtól fogva nagyon ajánlották a levegőváltozást, így az előző évi, az Alpokban eltöltött három hét után ezúttal is megengedték, hogy csatlakozzam nővérem iskolai osztályához.
Másodszor voltam már a tengeren, de még mindig nem tudtam rendesen úszni. Mellig érő vízben ide-oda elég jól el-elúszogattam ugyan, de a mélybe csak úszógumival merészkedtem. A fürdőzések után a mólóra másztam fel, és onnét néztem a vízbe fejest ugrálókat. Az úszógumiból nem is bújtam ki, mert a derekamat így kényelmesen nekitámaszthattam az esténként itt lehorgonyzó hajók köteleinek rögzítésére szolgáló jókora sziklának.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy felkap nővérem osztályfőnöke, a Tóth Pityu, aki a későbbiekben nekem is történelmet tanított, és már dob is a vízbe a mólóról. Bár csak alig jó méteres volt a zuhanás, de én az úszógumiból valahogy kicsusszanva estem a tengerbe, és mire felbukkantam, igencsak sokat nyeltem a sós vízből, s ha Tóth Pityu nem ugrik azonnal utánam, azt hiszem, bele is fulladtam volna. Rettenetesen megijedtem. S nem tudom, a sós tengervíztől éreztem-e a görcsöt a torkomban, vagy csupán az öklendezéstől, de percekig alig tudtam levegőt venni.
Nővérem nagyon megharagudott Tóth Pityura, akivel én bő másfél évtized múltán – a jelentős korkülönbség ellenére is – nagyon jó barátságba kerültem. Egyszer, amikor felidéztem neki a történetet, nem is emlékezett rá. Azt hiszem, már fiatalkorában is alkoholizálhatott.
