Faragó Endre: Korcsolyázó
Hegedűs Antal a vajdasági magyar történetírás jelentős alakja volt. Sorsa úgy hozta, hogy kétszer kellett doktorálnia, és a fenti címen közreadott munkája az első doktori értekezése, de egyben ez az életében utoljára megjelent munkája is. Több mint ötvenévnyi „pihenő” után, 2010-ben látott nyomtatásban napvilágot, abban az évben, amikor dr. Hegedűs elhunyt.
A könyveknek is megvan a maguk sorsa, és a szerző élettörténetéből következett, hogy ezt a művet fel kellett fedezni. Sokáig könyvtár mélyén lappangott, sőt olyannyira el volt feledve, hogy maga a szerző is meglepődött, amikor előkerült. Az ötvenes években íródott munkáját annak idején a szerző sietve védte meg, és jó barátja tette letétbe, miután az ÁVO fenyegetése miatt az akkor még ifjú pap Jugoszláviába emigrált. Jugoszláviai papként is történelemmel foglalkozott, majd miután hivatást váltott, levéltáros lett, és sok munkát publikált az agrárkérdéssel, a kora újkorral kapcsolatban, az 1848-as eseményekről is írt jelentős munkát; amikor szükség volt rá, akkor más kérdésekkel is foglalkozott, pl. részt vett a Szabadka második világháborús veszteségeit bemutató kötet létrehozásában is. Latin és német nyelvtudása okán azonban inkább a régebbi korok történetének feltárásában volt fontosabb a szerepe. Hosszú évek után meglepődve tapasztalta, hogy idézték munkáját, majd pedig azt, hogy ki is akarják adni. Munkája minőségét mutatja, hogy ilyen hosszú idő elteltével is kiadásra érdemesnek tartották, hiszen ötven év elteltével a tudományban sok minden történt, és ez különösen így van a magyarországi koraújkor-kutatással.
Vidékünk történetének megértéséhez kulcsfontosságú tudnunk, hogy a 18. század az újrakezdés időszaka. Az egykor virágzó Alföld romokban hevert, hiszen az 1500-as évek óta gyakran dúló háborúk mindegyike érintette bizonyos mértékben, sőt néhány esetben éppen ezen a terepen folytak a legnagyobb hadműveletek (tizenöt éves háború, nagy bécsi háború). Ha éppen nem közvetlenül rombolt a háború, akkor hatalmas seregek vonultak át a térségen, és egy nagy katonaság könnyen letarolt mindent, amerre járt. Ezenkívül az Alföldön folyamatosan zajlott a várháborúk névvel összegzett eseménysorozat, amelybe kisebb-nagyobb ostromok, és rablóhadjáratok is belefértek. Az Oszmán Birodalomnak éppen hogy nem sikerült kiépítenie a maga markáns jegyeket hordozó rendszerét, de majdnem sikerült elpusztítania az egykori középkori magyar feudális rendszert. Annak javarészt csak az emléke maradt meg, és az, hogy az egykori birtokosok (de azok is, akik csak annak mondták magukat) vissza akarták kapni egykori birtokaikat, ezenkívül a társadalomszervezésben, annak gyakorlásában alkalmazott szokások maradtak meg. Ez az a háttér, amelyet Patachich működésével kapcsolatban figyelembe kell venni. Noha nem tudni pontosan Patachich Gábor születésének idejét, szimbólumszerű, hogy az egyik lehetséges időpont 1699, vidékünk történetének nagy fordulópontja, hogy az ez után felnövő Patachich Gábor a fordulat érseke legyen.
A 18. századi újrakezdésről a vidékünkön általában a betelepítések kapcsán szoktak beszélni, éppen ezért fontos Hegedűs műve, amely arra mutat rá, hogy itt egy jelentős egyházi szerveződés, újjászervezés is folyt, amelynek az egyik központi alakja Patachich Gábor volt.
Az első fejezetből (A Patachich család magyar vonatkozásai) megtudjuk, hogy Patachich Gábor mélyen gyökerezett a horvát és a magyar nemességben. Apai és anyai ágon is főnemesi családból származott, csakhogy anyai ősei a magyar főnemesség soraiból kerültek ki, apai ősei pedig a horvátból. A majdani érsek tehát kettős kötődésű ember volt, magyar és horvát is, ami abban a korban nem volt ritkaság, és úgy tűnik, hogy ő is természetes módon élte meg ezt. Ha a hívek összetétele ezt követelte meg, akkor az „illyr” nyelvet használta. Ma ezt sokkal kacifántosabban fogalmaznánk meg: a horvát, szerb-horvát, horvát-szerb vagy a bunyevác-horvát kifejezéseket használnánk, és talán pár másikat is elővennénk. Alkalomadtán a magyart is használta, erről árulkodik az általa és róla hátrahagyott iratok sora is, amelyekből kiderül kettős kötődése, mély tisztelete a magyar és a horvát nemesség iránt, de megértése is a magyar, a német és a horvát „nyáj” irányában. Ehhez a kettős kötődéshez azonban egy harmadikat is hozzá kell adnunk, mégpedig a katolikus kötődést. Talán mindenekelőtt és felett állt ez.
Az ifjúkorát taglaló fejezetből megtudjuk, hogy társadalmi helyzetének megfelelő nevelést kapott. Sok mindenben kitűnt, így lett neveltetésének logikus befejezése a Rómában eltöltött időszak. Ez a csúcs a jezsuiták által alapított és fenntartott Collegium Germanicum et Hungaricum volt. Az ottani intenzív tanulás egyik célja az volt, hogy vitába tudjanak szállni a legjobb protestáns teológusokkal (majd ez lesz a célja Patachichnak is a papok képzésével). Érdekes, hogy Patachich korában milyen erős volt a magyar és horvát nemesség és az egyház kapcsolata. Hegedűs egy sor olyan példát hoz fel, amikor egy-egy főúri családból több gyerek is az egyházi hivatást választja (így van ez a Patachich családban is, hiszen Gábor unokaöccse, Ádám is egyházi személy lesz, sőt maga is kalocsai érsek, azonban jóval kevesebb gonddal, nagybátyjának is köszönhetően).
Patachich Rómában meglehetősen jelentős karriert futott be, doktorrá avatták, kapcsolatban volt egyes bíborosokkal és a pápa színe előtt mondhatott beszédet. Rómából 1722-ben távozott. Ezután rövid ideig zágrábi és szerémi püspök, majd hozzáfog a kalocsai egyházmegye újjászervezéséhez.
A kalocsai egyházmegyében 1733-ban, Patachich Gábor érkezésekor szervezetlenség, sőt anarchia uralkodott. A szerző érzékletesen írja le a helyzetet, bemutatva az egyes települések állapotát. Érsek elődei nem is foglalták el érsekségük helyét, és inkább helynökökkel kormányozták. Patachich haladéktalanul neki akart kezdeni a munkához. A lehető leggyorsabban megismerte egyházmegyéjét, miután körülutazta. Azt tapasztalta, hogy a rendes működés feltételei sem voltak adottak (a papok száma, felkészültsége, az egyházi szokások, a szentségek szolgáltatása, a misézés megszervezése is gondot okozott). Az új érsek meglepődve tapasztalta, hogy a vidéken lakó magyarok nem szívesen használják és elhanyagolják magyar nyelvüket, helyette a szerbet beszélték (Patachich idejében még „rác”-nak mondták, és ő is így használta). Ezért megbotoztatta azokat, akik nem akarták magyar nyelvüket használni. Nyilván mai szemmel ez nem elegáns megoldás, de azt érdemes leszögezni, hogy a „botmagyarok érseke” nem valamilyen manapság kurrens hátsó szándéktól vezérelve, jelesül nem nacionalizmusból tette, amit tett. Ezt korunkban hajlamosak belemagyarázni a történtekbe. Egy sor történész így írt róla (Hegedűs néven is nevezi őket munkájában), de úgy, hogy nem olvasták el a forrást, hanem egymásra hivatkozva adták tovább a téves információikat, és erre építették egyre dagályosabb téves magyarázataikat arról, hogy micsoda elnemzetietlenítést valósított meg az érsek. Hegedűs Antal, az egykori fiatal kutató nagy érdeme, ami élete végén is büszkeséggel töltötte el, hogy újra elővette az eredeti iratot, és az eredeti szöveget olvasva alakította ki véleményét. Ennek értelmében a megvádolt egykori érseket nem nacionalista szellem mozgatta, hanem az a vágy, hogy visszaállítsa a régi rendet, aminek a része volt az is, hogy a magyarok ne hagyjanak fel nyelvük használatával. Ez tüzelte, és nem más. Különben miért fordított volna akkora energiákat a káptalan visszaállítására és a székesegyház felépítésére? Miért engedte volna, hogy egyházmegyéjében több nyelvet is használjanak, „illyrül” énekeljenek Te Deumot? Vallási és egyházfői lelkesedés fűtötte, és bizonyára nem is gondolt olyasmire, amivel az utókor elfogult történészei vádolták.
Patachich érseknek iszonyúan nehéz feladata volt egyházmegyéjében. Egyszerre kellett helyreállítania a központi intézményeket (azokat felépíteni, és visszaadni, megszilárdítani funkcióikat), szervezői feladatokat kellett ellátnia, és biztosítania azt, hogy az egyház a mindennapok szintjén is működőképes legyen. 1735-ben kezdte el az új érseki templom építését. A ma humán erőforrásnak nevezett szektorral is törődött. A papi szolgálatot is újjá akarta szervezni, azaz szervezte is. Emellett a kalocsai Főszékeskáptalant is visszaállította. Eközben állandó pénzügyi gondokkal küzdött. Igyekezett szellemi javakkal is ellátni híveit és a vele szolgáló egyházfiakat. A káptalan visszaállításáról, a papság és a hitélet visszaállításáról szabatos fejezetekben szól a szerző.
Különösen fontos, és nemcsak a nemzetieskedés vádja miatt, az érsek kalocsai rituáléja (amely a helyi szertartást szabályozta). Ez a rituálé egyedülálló, hiszen a latin mellett a magyar, az „illyr” és a német nyelv használatát is támogatja. Egyébként ez a rituálé azért is érdekes, mert a leírások, előírások mellett a szokásosnál több az atyai intés, jó tanács, bölcs mondás. Rituáléjának bevezetőjében Patachich félreérthetetlenül jelenti ki, hogy tekintettel volt egyházmegyéjének változatos etnikai összetételére, és ezért támogatja a több nyelv használatát. Ilyen értelemben tehát inkább egy toleráns világ előfutárának tekinthetjük, mintsem erőszakos magyarosítónak.
Az érsek a sokrétű munkában talán elfáradt, kimerült. A negyvenes éveiben járó ember életének utolsó éveit (kb. 1739-től haláláig 1745-ig) visszavonultságban töltötte. Pályájának végéről nincs sok adat. Ennek ellenére működése fordulópontot jelentett a kalocsai érsekség több mint ezeréves történetében. Hegedűs Antal érdeme pedig az, hogy ráirányította a figyelmet erre a már-már elfeledett egyházfőre.
A könyv néhány érdekes függeléket tartalmaz (Lázító röpcédula 1735, Egyházmegyei szabályzatai, Bács megye helységeinek névjegyzéke), valamint Tóth Tamás fiatal történész Ha senki sem kezdi el, senki sem fogja befejezni címmel írt értő munkáját, amely a kérdés vizsgálatának mai állapotát mutatja be, és itt-ott kiegészítette, esetleg pontosította Hegedűs állításait a mai eredmények tükrében.
Hegedűs Antal könyve az összes fügelékkel és magyarázattal együtt mindössze 144 oldalas, azonban senki ne gondolja, hogy ettől könnyű olvasmány. Hegedűs Antal nem szerette a szószaporítást, azaz mindenről igyekezett a lehető legrövidebben és legegyszerűbb stílusban írni, azonban ebből az is következett, hogy a könyvnek a szövege „sűrű”, rengeteg adat gyűlt össze ebben a kötetben, és egyetlen összefüggés sincs „túlmagyarázva”. Ilyen értelemben tehát nem túlságosan olvasóbarát a könyv, azonban értékét az is mutatja, hogy már készül is, sőt talán már el is készült a kötet horvát fordítása, amely azért is jó lenne, hogy pont kerüljön annak a diskurzusnak a végére, miszerint a magyarok „már akkor is” mások elnemzetietlenítésére törekedtek, hiszen ebből semmi sem igaz Patachich Gábort illetően.
Hegedűs Antal stílusa, mondatfűzése sokat változott az idők folyamán. Ebből a könyvből kiérződik, hogy egy lelkes fiatalember írta, azonban a szószaporítás mellőzésén kívül még egy dolog állandó maradt élete folyamán: mindvégig úgy gondolta, hogy az alapos munka azt jelenti, hogy vissza kell térniük a forrásokhoz, és azokat olvasva, azokat értékelve illik a múltról gondolkodnunk.
