Mennyit mutathat meg magából egy színész egy előadás során? Pontosabban, mit mutathat meg? Mennyi lehet mozdulatai valóságtartalma, mennyi a szövegé? Főleg akkor, ha nincs szabály, ha róla magáról szól az előadás. Van-e határ, van-e olyan vonal, amelyen nem léphet át, mert akkor már csontig csupaszítja magát, és belepusztul egyetlen előadásba? Valóság vagy fikció, ha a Béres Márta nevű szerepet a Béres Márta nevű színésznő játssza el?
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház legújabb előadásáról éppen ezt nem lehet eldönteni, hiszen ami a színpadon zajlik, ugyanannyira lehet a valóság, mint egy képzelet szülte másik élet. Mert mit látunk? Áll a színpadon egy nő kisestélyiben, és arról beszél, hogyan juthatnak a színésznők jobb szerepekhez. Hogy konkrétan ő hogyan jutott egy belgrádi fellépéshez. Meg hogy általában egy nő mi mindenre képes, ha előrébb akar jutni. Valós adatokat, valós történeteket, valós személyeket emleget. Akaratlanul is elhisszük neki tehát a darab többi részletét is.
Egy orgiába fulladt éjszaka meséje után le is veti a „szépruháját”, és teljesen hétköznapivá válik, olyanná, mint amilyenek mi, a közönség vagyunk. Elhiteti velünk, hogy ő is egy közülünk, hogy bármelyikünk állhatna fenn a színpadon, és mesélhetne az életéről, ami ugyanannyira érdekes lenne, mint amiket ő mond. A gyermekkortól a színművészeti akadémiáig, Urbán Andrással való megismerkedésétől a mostani előadásig semmi irreálist nem hallunk. Innentől viszont két alternatívát kínál fel: világhírnév vagy teljes feledés. Erre most még nem tudjuk a választ, hatvan év múlva meg már úgysem emlékszünk az előadásban elhangzottakra.
Áll ez a szép lány a színpadon, és több-kevesebb sikerrel kommunikál a közönséggel: milyennek látjuk őt? mit gondolunk róla? mit tegyen még, hogy megszeressük? Amit értünk, a nézőkért tesz, az éppen elég. Megmutatja legbensőbb énjét, legmélyebb gondolatait, legtitkosabb vágyait. És azt a mérhetetlen alázatot és szeretetet, amit a színpad, a színház és közönség iránt érez. A közönség pedig viszontszereti. Nem is tehet másként. Ez a lány lenyűgöző.
Az eszköztelen, díszlettel színpad kényszeríti a nézőt, hogy csak és kizárólag a történetre figyeljen, és arra az emberre, aki mindezt meséli. Arra az emberre, aki egy széken, egy mikrofonon és egy banánon kívül nem is használ semmit. Azaz mégis: saját testét. Béres Márta (a színésznő és a karakter) pillanatról pillanatra változik valaki/valami mássá a színpadon: hol kislány, hol öregasszony, hol csak egy entitás, egy eszmény. Ezért is feleslegesek a már túl sokszor látott, sablonos, polgárpukkasztónak szánt jelenetek, például a banánevés közbeni szemkontaktus, az orális szex bemutatása vagy a csontváz megszemélyesítése. Ezek még veszítenek is érdekességükből az őket követő közönségpukkasztgatás miatt. Az a színház, amely felvállaltan nem hagyományos előadásokat tűz műsorra, nem kellene, hogy ilyen aprópénzre váltott, szájbarágott mondanivalót akarjon ezüsttálcán kínálni. Amelyik polgár a látottakon megpukkadna, az úgysem megy el az előadásra, aki pedig ott van, az szándékosan van ott, és nem fog pukkadni, mert éppen ilyesmikre számít.
Polgárpukkasztás ide vagy oda, az édesapa csontvázával előadott jelenetek képezik az előadás legmegragadóbb, legmeghatóbb, legfontosabb részét. Ritkán látni ilyen erős érzelmeket színpadon. Akkor is, ha tudjuk, hogy a természetesnek ható szöveget nagyon precízen megkomponálták és jól megírták, az időnként el-elcsukló hangtól és a megfelelően elhelyezett szünetektől a legjobb barátnőnknek érezzük Mártát. Miért is ne éreznénk: bemutatja a családját, mesél szüzessége elvesztéséről, valamint nagyanyja és apja haláláról, megoszt velünk minden titkot. Vagy mindent, amiről mi azt gondolhatjuk: titok.
A jeleneteket ugyan zene választja el egymástól, illetve köti össze, de nem derül ki, hogy miért pont ezt vagy azt a dalt választották egy-egy témakörhöz, hiszen sem szövegileg, sem dallamilag nem állnak kapcsolatban a látottakkal. Valószínűleg személyes kötődése lehet a színésznőnek ezekhez a zeneszámokhoz, ezt az elméletet azonban semmi sem erősíti meg. A dalok egyébként szándékosan túl hangosak, hogy ne lehessen a közben elmondott szöveget érteni.
Egy néptánc-jelenet után Béres Márta annyit mond: Önök a Béres Márta: One-girl showt látták. És vége. Meghajlás, taps. Ez nem olyan, mint egy zarándokút: nem lettünk jobb emberek, és ő sem lett jobb színésznő (ha szabad őt magát idéznem), mégis… 80 perc után úgy érezzük megváltozott valami. Mi cserélődtünk ki vagy a világ körülöttünk? Pedig „csak” egy lányt láttunk, aki másfél órában összefoglalta az életét.
