„mert minden (...) túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek”
(Hamlet, III. 2.)
Sokan vitatkoznak ezzel, de, ha némi feltételes felhanggal is, is le kell szögeznünk: a Sterija játékok az ország színházcsinálásának keresztmetszete. Itt vonulnak fel a frissen megírt drámák, a vezető színházak vezető darabjai, a legfelkapottabb színészek és rendezők. Hogyne, függ ez a válogató (esetünkben Ksenija Radulović) személyes ízlésétől. Akkor is függött, amikor a néző köpködve az INFANTra vagy a BITEFre utalt volna egy-egy darabot, mert túl alternatívnak ítélte, és akkor is, amikor ugyanezen néző szeme könnybe lábadt a klasszikus előadások fojtogató egyformaságától.
Másféle egyformaság mozgatta ezt a Steriját. A lengyelek előadását, Jan Klota Transferét messiásként vártam az utolsó versenynapon (a polyákok mindig tökéletesen esztetizálnak, és általában nincs lakat a pofájukon), aztán picit fészkelődve ücsörögtem rajta, még ha alapvetően tetszett is. Ez volt ugyanis az ötödik darab, amelyben az acteurök önmagukról beszéltek. Személyes emlékből kollektív történelem. Az egyetlen releváns különbség a lengyel előadás és mondjuk a versenyt megnyerő Gyávaság között az, hogy ezek az idős emberek valóban a második világháború talán utolsó túlélői közé tartoznak. Ha ezek meghalnak (ahogy kettejükkel a színlap tanúsága szerint már meg is történt – őket két profi színész helyettesíti), már nincs, aki elmesélje ezeket a történeteket.
A recept azonban ezen a szép csütörtöki napon, június másodikán, már nem csupán ismert, hanem szinte unalmas: végy x számú résztvevőt, meséltess velük sztorikat valamely történelmi esemény/korszak kapcsán (például Jugoszlávia széthullása, a ’99-es bombázások, vagy akár gyerekkori mesék), majd ezt dolgozd össze kiállós színpadképekben. Voilá.
Ez a Sterija játékok egyik elemzési szemszöge. És ami ezt illeti, a fesztivál legfeljebb azt bizonyította be, hogy vagy a válogató ízlése mutat durva egyoldalúságot, vagy a szerbiai színházcsinálásnak nincs egyetlen használható új ötlete sem a dokudráma egy copy-paste-elt formáján túl. Akik ebből a szögből nézgelődnek, azoktól hallani azóta is fortyogó átkokat, amiért a Gyávaság nyerte a fesztivált. A politikai provokáció győzelme a szép klasszikus struktúrák felett! Amelyekből, jegyzem meg, mutatóban is alig akadt, ami pedig akadt, arról jobb nem szót ejteni. Gondolok itt elsősorban a Vásárnapra, Egon Savin rémálmára a komcsik meg a hazafiak összecsapásáról.
Van itt azonban egy másik elemzési szemszög.
Pár évvel ezelőtt a fesztivál jelszava ez volt: Ha a néző nem megy színházba, a színház megy a nézőhöz. E lobogó alatt azonban kilencven százalékban olyan darabokat játszottak, amelyek egy lezárt és irreális fantáziavilágot mutattak be, amely, ha volt is valaha köze a mi univerzumunkhoz, már rég elzáródott tőle. Idén Határok volt a jelszó. Nem egy nagyratörő mottó, főképp az értelmezhetőség miatt, ami, valljuk be, ezerféle lehet. Arra gondolunk vajon, hogy a hazai színházesztétika határait tapogatjuk? Arra, hogy leromboljuk a politika által épített határokat a színházcsinálás nemzetköziségével, urambocsá jugoszlávságával? Arra, hogy ez a szelekció felmutatja a saját jelenlegi kollektív felfogásbeli határainkat? Esetleg a határok átlépésével Foucault-ilag újradefiniálja, megerősíti őket? Vagy ez csak imaginárius határ a kint és a bent közt?
Azért nyúlok vissza inkább a néhány évvel ezelőtti szlogenhez, mert idén sokkal jelenvalóbbnak érzem, mint akkor. Persze továbbra is képmutató kijelentés ez, hiszen a jegyárakat elnézve a kutya nem akar színházba menni az átlagnézők csordájából. A téma, a téma teljesíti be a valahai jelmondatot. Mert bár esztétikailag az előadások nem dicsekedhetnek a sokféleség erényével (kivételt csak pár útjelző karó nyújt: A kisinyovi rózsa, amely még Urbán András opuszán belül is új színfolt, vagy a versenyprogramba érthetetlen módon be se került Munkáskrónika), az azért tagadhatatlan, hogy az idei Sterija legalább rólunk szólt. Próbált szólni.
Egy kedves ismerősöm bájosan kísérőrendezvényeknek titulálta a fesztivállal egyidőben a külvilágban történő eseményeket: a második napon, míg odabent a nagyteremben Oliver Frljić szlovén csapata a gondolkodás felé toloncolja az összegyűlteket, odakint a Szerb Nemzeti Színház teraszára fáklya repül, a horvát zászló a célpont; a rendezvénysorozat második felében a bent folyó két sztrájkelőadás aláfestőjeként kint megdermed Újvidék környékének közlekedése, mert traktorok állják el az utat. Tudom én: az emberek szeretik hangoztatni, mennyire elegük van a valóságból, és mennyire szeretnék, ha a színház inkább valami andalító zenés tündérmesét adagolna nekik. A színház dolga viszont nem (csak) ez. A színház reagál. A színház fejbe csap. A kísérőrendezvények pedig aláírták, hogy annyi év kvázi-történelmi orrtúrás helyett végre történik is valami. Végre beszélünk a kilencvenes évek eseményeinek kapcsolatáról a mai szabadkai színjátszással. Végre képileg is felmutatjuk Tolnai Ottó sokszor hermetikusnak titulált, de ezer horoggal belénk kapaszkodó sorait. Végre kedves humorú elemzésnek tesszük ki a privatizáció árnyoldalát. Végre (még ha harmatgyengén is) beszélünk a futballszurkolókról és a kiskorú leányklónokról, akiknek a szeretetét legfeljebb egy iPhone-nal lehet megvenni.
Hogy ez egy idő után unalmas, ha egyetlen fesztivál egyetlen hetébe tuszkoljuk bele? Igaz. De gondoljunk arra, hogy ezek a darabok odakint, a valóságban nem egy helyen, egy időben játszódnak le. Ezek Szabadka, Belgrád, Banja Luka, Ljubljana színpadain mocorognak. És ha innen nézzük, kicsit távolabbról, a keresztmetszet nem is olyan lesújtó. Talán készen állunk a valóságra.
