Keretbe zárt galambok szárnysuhogása; lélegzetvételük egyenletes.
Halk pattanással nyílik a keret. S az övék már a lég.
Fekete-fehér fentről a kép.
Enyhén feketülő alkonyat, a falu határában. Messzire elterülő, majdnem kietlen térség. Csenevész fácskák, a szikes földön satnyára nőtt, apró kis bokrok imitt-amott.
A múló idő lemondóan őrzi még a várakozó fiatalasszony alakját. A kép közepén áll. Karcsú alak; fején kendő, rajta fél lábszárig érő, egyszerű szabású ruha, lábán gumicsizma. Az időtlen várakozás iszonyú súlya nehezedik vállaira, állát makacsul leszegi, ám egyenes tartással álldogál. A hideg átjárja, szótlanul beleköltözik törékeny testébe, mintha csak útba ejtené, ahogy a csípős, koratavaszi levegő torkából kiárad, egymaga uralva a vidéket.
A fiatalasszony mögött, a még mindig kivehető messzeségben, mint alkonyati foltok, nyomorúságos lakóházak vagy talán ólak sötétlenek, esetlenül rájuk helyezett, bogárhátú szalmatető borítja valamennyit.
Nem sötétedik, már jobban nem.
Nincs több szereplő.
Hír, sehonnan.
Az idő nem gyógyít, nem vigasztal.
A fiatalasszony elszánt léptekkel indul el. Nem a falu felé. Napokig gyalogol majd, átvág a sötétlő határon, a szikkadt szántóföldeken, a kátyúkkal telebarázdált dűlőutakon.
Rezzenetlen az arca, a kendő árnyékában.
A szomszéd település foltjai még a messzi sötétbe olvadva, közönyösen várják a reggelt.
A férfi ekkor ér az erdő első fáihoz. Zubbonyát zörgősre száradt, csuklyás katonaköpeny fedi, mely szabálytalan időközönként lebben, merev szögletességgel követve egyenetlen lépteit. Mellkasán a köpeny két gombja nyitva, s a zubbonyé is, alatta, ugyanott. Fehér, ám sötétkékkel csíkozott kis galambfej kandikál a meglazított ing alól.
Durva anyagból készült, több helyen rojtolózásnak indult hátizsák zötykölődik a férfi hátán, szintén járása ütemére. Ahogy a fák közé lép, az alkonyat egy árnyalatnyival feketül: arcvonásai így egyáltalán nem kivehetőek.
A sűrű erdőt puhán beborítja az alkony áttetsző, selymes, sötét fátyla.
A férfi zihálva, bukdácsolva halad előre, egyik keze, mint eskütevés pillanatában, a mellkasán, a szívtájon épp. A galamb begyét, lábacskáit öleli tenyerével, a zubbonyon át.
Lába alatt szétszórt gallyak roppannak, töredeznek apróra.
Nem sötétedik rá jobban.
Nem találkozik senkivel.
Az alkony fellebbenti fátylát, amikor az erdőből kiér.
A dombhátra felkapaszkodva már látszik a faluhatár.
Meggyorsítja lépteit.
Tenyerében tisztán érzi, ahogy felgyorsul a galamb szívverése.
A csenevész fácskák, messziről, akár a földből kimeredő, óriási, szikár madárlábak, ágasbogas ujjaikkal az ég tömör sötétje felé esedeznek.
Mint didergő kóbor kutyák, kuporognak a földön a zilált ágazatú bokrok.
A férfi riadtan jártatja köztük kutató tekintetét, újra és újra.
Majd belelép, belesétál a képbe.
Ahogy befelé halad, egyre nehezülnek léptei.
A bogárhátú szalmatetős kunyhók felé néz, mielőtt lecövekel az egyik fácska mellett.
Várakozik.
De nem sötétedik jobban.
Alkonyrózsák, hirtelen, bejelentetlenül, az ég alján.
Kopott nyelű tőrt vesz elő a hátizsákból, megmarkolja a jobb kezével.
A bal kezével, zubbonya alól, kiemeli a galambot.
Egy mozdulat az egész.
A galamb vére hangtalanul ömlik végig a kezén.
A következő pillanatban az ég egy darabja süvítve, sikoltva szeli át a levegőt. Lecsapódik.
A madárcsonk vére, a súlyos, élettelen férfitest alatt, a föld mélyébe, cseppenként szivárog.
A röpködő galambok fejvesztetten menekülnek a megpattant keret börtönébe.
Szemükben a szabadulás álomképei, fekete-fehéren.
