Lehet, hogy nagyképűség ilyen címet adni és az is igaz, hogy pontosításra szorul (hiszen nem korszerűtlen elmélkedések sora lesz a szöveg, hanem olyan megfigyelések összefoglalása, amelyek a korszerűtlenség mögött sorrakoznak fel), de a helyzet kondenzáltabb összefoglalása tekintetében nem leltem találóbbra. A címet illetőleg két szándék is vezérelt, egyrészt azt szerettem volna kihangsúlyozni, hogy – az eredetinek egyik részéhez hasonlatosan – milyen előnye, illetve hátránya lehet a történelem azon súlyának, amely a Sterija Játékokon artikulált jelenre nehezedik és miért is fontos foglalkozni vele ; másrészt pedig kiemelni azt, hogy egy ekkora horderejű színházi fesztiválon mennyire is korszerűtlen módon foglalkoznak azokkal a témákkal, amelyekre sokkalta nagyobb rálátással bírnak. Az idei Sterija Játékok alcímével a Határok (Granice) tematikai sávszélességére igyekezték korlátozni a versenyprogramba beválogatott előadásokat, így kritikával azokat a darabokat fogom illetni, amelyek a politikai-kulturális-etnikai határokat, az Ex-YU, poszt-YU, a YU mint nosztalgia illetve remineszcencia és a YU mint kulturális probléma támája köré csoprotosították. Amiről tehát írok elsősorban három előadásról szól: A YU-ban születettek (Rođeni u YU) , a Gyávaság (Kukavičluk) , a Legyen átkozott ki hazáját elárulja (Proklet bio izdajica svoje domovine) , de a párhuzam kedvéért még a Transfer! és a Vásár napja (Pazarni dan) c. darabokra is kitérek. Félreértés ne essék! Nem a téma milyenségét és fontosságát vonom kétségbe, hanem színpadra állításának korszerűségét, pontosabban azt a módot, ahogyan ezzel a témával foglalkoztak és, ahogy azt előtérbe helyezték.
Mindent összevéve Újvidéken egy országos színházi szemle zajlott le május 26-tól június 3-ig, hazai és külföldi résztvevőkkel egyaránt. Láttuk, hogy a hazai színházi mezőny milyen és ezen érdemes elgondolkodni. A legjobb előadásért kijáró díj, amelyet a Szabadkai Népszínház Gyávaság című darabja nyert el, viszont részemről bővebb indoklása szorulna. Az Oliver Frljić rendezte darab a kevésbé jók közé tartozott még akkor is, ha csak az idei versenyprogram keretén belül gondolkodom. Véleményem szerint a Frljić-féle trilógia második része, a Legyen átkozott ki hazáját elárulja (Proklet bio izdajica svoje domovine) jobb mint a díjazott Gyávaság. Oliver Frljić emellett rendezői díjban és a kritikusok díjában is részesült.
***
Jelzésértékű az, hogy Jugoszláviával, annak színeváltozásaival, avagy annak szétesési problematikájával az utódállamok egyáltalán foglalkoznak, a gond csak az, hogy a felidézésen, az elbeszélésen, a rá való emlékezés szavakba öntésén túl más nem történik. A darab megáll ott, ahol létrejön: az oral history és a közösségi emlékezet metszéspontjában. Színpadon is érvényes az idézet, mely szerint „történelmileg artikulálni a múltat, ez nem ugyanaz, mint megállapítani, »hogyan is történt valójában«”(Walter Benjamin), hatványozottan igaz ez akkor, amikor a valóságot nemcsak személyes és közös valóságként kívánjuk kifejezni. Ilyenkor nem elég a valóság hűségéhez folyamodva alulstilizálni, a dokumentarizmus adatolási eszközeivel élni vagy a minimalizmust szinte a teljes redukció képletében meghatározni. Engem nem tudott kielégíteni a „kijön a színre – elmondja a történetet – visszavonul” mentén felépíett darab. Emellett, érthető, hogy a rendező provokatív, nosztalgikus vagy vizuális eszközökkel a közösségi emlékezetre apellál, ez külföldön (értsd: Nyugat-Európa) bizonyára érdekesebb, egzotikusabb, de számomra – aki a boszniai és a horvátországi háború, a bombázás vagy Koszovó önállósága emlékezeti tömbjeivel nap mint nap szembe kerül, aki az utcán elhangzó félmondatokban, az otthon lebonyolított beszélgetések során, a politikai vitaműsorok által már túltelítődött ezzel a témával – nem tud újat mutatni, ha a színészekkel a színpadon végigcsinálja azt, ami az én hétköznapjaim egyik lényegi vonulata. A darab valamilyen irányt kellene, hogy mutasson. Korszerűtlenek, mert a Gyávaság és a YU-ban születettek, ebben a kivitelezésben elég lett volna tíz évvel ezelőtt, amikor tabu téma volt a vérengzés és a hős/hazaáruló kategóriái sokkalta viszonylagosabb fogalmak voltak. A közösségi emlékezetet már nem kell felmutatni – mert közösségi (!) –, hanem eszközként fel kellett volna használni ahhoz, hogy egy előadás legyen belőle, ahogy a Jan Klata rendezte Transfer! vagy az Egon Savin rendezte Vásár napja (Pazarni dan) tette (az utóbbit csak ebből a szempontól tartom idézhető előadásként, dramaturgiailag már kevésbé). A Transfer! akulturális emlékezetből billenti vissza kommunikatív emlékezetté (Jan Assmann) a második világháború végén történteket, az előadás beillik a hazai előadások paradigmájába, mert ugyanazzal a minimalizmussal és dokumentatív alapozással indult, ugyanúgy korabeli szemtanúkat vonultat fel, ugyanúgy elmondatja velük a történeteket – csak mindezt egy globális összefüggésrendszerbe helyezi, a cselekmény több szálon fut, ugyanazokat a történelmi eseményeket német és lengyel szemszögből is megvilágítja és külön színpadként a Jaltai konferenciát, mint koncertet is beemeli. Nem elég kimondani a dolgokat, nem elég provokálni, nem elég képeket mutatni, mert ezeket ma már bárki megteheti. És meg is tették már sokan.
***
A közös múltunkat ismerjük (az elmúlt tíz év is inkább a megítélés módját vitatta), a bombák becsapódását szinte élőben követtük a BBC-n vagy a Sky News-on. Az elmúlt húsz-harminc év tájékoztatási versenye azokká tett bennünket, akik vagyunk: információfüggőkké. Az információs dömping során olyan események válhattak rekonstruálhatókká, amelyek ötven vagy száz évvel évvel ezelőtt elveszetteknek számítottak volna. Nincs olyan ember, a régióban – vallási felekezettől, nemzeti hovatartozástól, politikai világképtől függetlenül –, aki ne nézett volna meg legalább egy olyan videót, amelyen Szarajevó ostroma, ártatlanok kivégzése, menekültkonvojok vagy bombatámadások szatelifelvétele látható. Sajnálatos módon a tárgyalt darabok nem vették figyelmbe azt az információs robbanást (Paul Virilio), amely már évtizedekkel ezelőtt összekötötte az élőben követhető háborút és – a mi esetünkben – a kommunikatív emlékezetet.
Jugoszláviát úgy kell létrehozni, hogy az mítoszként, misztikummal felruházott térként, interpretatív-pedagógiai játékként jelenjen meg és nem úgy, hogy valaki elmeséli a vele kapcsolatos emlékeket vagy pedig képi- és video anyagot sorjáz. A múltat konzerválni kell és nem mumifikálni, nem kell vadul összegyűjteni mindazt, ami elmúlt és kizárólag azzal azonosulni – mondhatnánk Nietzsche után szabadon. Az emlékeket a játék során színész és közönség közösen kellene, hogy feldolgozza. Az ilyen jellegű darabok könnyen esnek a mesterkéltség, a patetika és a giccs csapdájába. Azáltal, hogy a rendező ugyanazon cselekménysort minden egyes színészével eljátszatja, a tett nem lesz súlyosabban kifejezve, csak a darab lesz unalmasabb és vontatottabb.
Frljić a közelmúlt eseményeit akarja kanonizálni mégpedig úgy, hogy az eddig – a hazai patriotikus értékrendben – széles körben elfogadott pozitív előjelet kérdőjelezi meg – ami nem is gond, sőt fontos folyamat, de a történelmbe való negatív előjelű beemelés már megtörtént. Oliver Frljić a Gyávaság c. darabban nyílt ajtókat dönget. Meg akarja óvni a múltat attól a konformizmustól, amelyből már kifelé lábal, hiszen a darabban kiemelt múltfragmentumokat támogató konzervatív társadalmi elit lényegében lehanyatlott és szubkulturális léte is egyre komolyabb (az utóbbi időben nemcsak társadalmi hanem már jogi) akadályokba is ütközik. A Sterija Játékokkal párhuzamban a szerbiai közvélemény viviszekcióját követhettük végig, amikor a néhai tábornokot Hágába szállították. Néhány (mondjuk öt) évvel ezelőtt ez hatalmas káoszt váltott volna ki; a darab korszerűtlenségét illusztrálandó: ma már csak néhány helyen volt kisebb kaliberű, forrófejű kiskorúakat és tétlen nyugdíjasokat megmozgató felvonulás. Nincs már olyan erős politikai vagy szubkulturális akarat, amely ezt hathatósan megszervezné. A kritikusok és a rendező is sorra a darab aktualitását emelik ki, holott én pont ezt az aktualitást hiányolom – ebből a szempontból a Szűkcipős élet (Život u tesnim cipelalama) sokkalta aktuálisabb (csak a kivitelezés rosszabb). Az előadások korszerűtlenek, mert évek késésével hegyeznek ki konfliktusokat ott, ahol az már tavalyi hó. A Frljić-trilógia tíz évvel ezelőtt lett volna aktuális, de ekkor még ő sem merte volna megrendezni.
***
Önellentmondásos politikai klímánk kihat a színházra is, mégpedig ebben az adott esetben úgy, hogy egy vitatott minőségű darabot a lehető legnagyobb elismeréssel övezi abban reménykedve, hogy a régió (értsd: a Nyugat-Balkán) és Európa a „vigyázó szemetek Belgrádra vessétek“ jelszóval toleranciahorizontunk tágulására utalván kegyeikkel és bizalmával halmoz majd el. Az elért helyezéssel annyi a gond, hogy nem esztétikai értékítéletként, hanem politikai tettként fogalmazódott meg – ennek nem feltétlenül egy színházi fesztiválon kellene megtörténnie. Ez nem azt jelenti, hogy politikai motivációval nem lehet rendezni, vagy fesztiválra menni, vagy regényt írni, vagy szobrot faragni; nem azt jelenti, hogy egy ilyen témát nem kell színpadra állítani, mert kell, mert egy stabilizálódó országban angazsált színházi produkcióra igenis szükség van. Ha viszont valaki művészettel foglalkozik, akkor annak óhatatlanul – mindennemű politkumtól elvonatkoztatva – meg kell ütnie egy bizonyos esztétikai szintet. A néhai Jugoszlávia illetve a Nyugat-Balkán nemzeti/politikai viszonyait tematizáló darabok sorra zátonyra futottak, de nem a téma miatt, hanem a témához való viszonyulás téves módozatai miatt. Az emlegetett előadások olyan hatást kellene, hogy kiváltsanak mint a budapesti, Dohány utcai zsinagóga szomorúfűz emlékműve, a Berlini Holokauszt emlékmű vagy a Lengyelországból érkező Transfer! c. darab.
A múlttal szembe kell néznünk, emlékezni kell mindarra, ami azzá tett bennünket, akik vagyunk, tudnunk kell mit szabad és mit nem. A felejtés egy olyan fényűzés, melyet nem engedhetünk meg magunknak, de tudni kell azt is, hogy milyen módon nyúlhatunk a közösségi emlékekhez, hogy azok valóban működőképes művészeti értéket képviseljenek.A közönség nem a politikai egyet-nem-értés miatt nem tapsolt, hanem mert nem tetszett neki a darab. A közönség azért nem vonult ki, mert azt nem nemtetszésként, hanem politikai állásfoglalásként magyarázták volna. Akiket a provokáció megmozgatott volna és, akiknek újszerűen hatottak volna az elmesélt emlékek egyre kevesebben vannak, nem járnak színházba és nem is fognak...
