A Duna Stratégia keretében Budapesten újabb Duna-konferenciára került sor. Talán meglepő, de még mindig kimeríthetetlennek tűnnek a Duna ürügyén létrehozható kulturális együttműködési formák. A szomszédos népek együttélésének tapasztalataiból a kultúrák találkozásának újabb lehetőségeit fedezzük fel – a múlt, a jelen és főképp a jövő volt a témája annak a kétnapos nemzetközi konferenciának, amelyet a Közép-európai Kulturális Intézet szervezésében együttműködésben az Osztrák Kulturális Fórummal a Szlovák Intézetben tartottak.
A Szlovák Intézet igazgatóhelyettesének, Tončik Peternek, a budapesti Közép-európai Kulturális Intézet igazgatójának, Módos Péternek és a budapesti Osztrák Kulturális Fórum igazgatójának, Elizabeth Kornfeidnak a köszöntője után a nyitóbeszédet Entz Géza politikai főtanácsadó, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma Duna Stratégiáért felelős koordinátora, a nyitóelőadást pedig Jeszenszky Géza történész, volt magyar külügyminiszter, a Corvinus Egyetem magántanára tartotta.
Előadásában Jeszenszky Géza a folyók kiemelt szerepéről, majd Európa második leghosszabb (az első a Volga), ugyanakkor jelentőségében mindenképpen az első helyen álló folyójának, a Dunának a történelmi szerepéről, Ady és József Attila költészetének Duna-motívuma után a Londonban élő Kabdebó Tamás Dunáról szóló regénytrilógiájáról beszélt, amelyben az író több száz éves történetbe ágyazva mesél a Dunáról, népek keveredéséről, szerelmekről, házasságokról, ugyanakkor rámutat a Duna kulturális jelkép mivoltára is.
A konferencia kiváló előadói (Csorba László, a budapesti Nemzeti Múzeum főigazgatója, Gabriela Adamesteanu író, műfordító, Robert Pollak, a kassai Kelet-Szlovákiai Múzeum igazgatója, Gottfried Wagner, az osztrák Oktatásért, Kultúráért és Művészetért Felelős Szövetségi Minisztérium különmegbízottja, Masát András irodalomtörténész, egyetemi tanár, az Andrássy Egyetem rektora, Szarka László történész, a komáromi Selye János Egyetem dékánja, Újváry Gábor történész, a Kodolányi János Főiskola rektor-helyettese, Katona Tamás történész, volt külügyi, majd a sajtóügyekért felelős államtitkár, Michal Černy, a Cseh Centrum igazgatója, Méhes Márton, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója, Daniel Rosenauer, a Duna Térség és Közép-Európa Intézete munkatársa, Szigeti László szerkesztő, a Kalligram Kiadó igazgatója, Dorin Matei történész, a Magazin Istoric főszerkesztője, Nicolae Suciu művészettörténész, festő, a Nagybányai Művésztelep vezetője) tematikailag rendkívül változatos előadásainak még a legrövidebb ismertetése is meghaladná e cikk kereteit, ezért a húszból csak arra a négy előadásra térnék ki röviden, amelyek kötődnek a Vajdasághoz, illetve Szerbiához.
Želimir Koščević zágrábi művészettörténész, egyetemi tanár arról tartott előadást, hogy Horvátország és Szerbia három új kulturális programot indít: Szerbiában, a Duna menti Novi Banovciban, Belgrádtól 25 kilométerre működik 2008 óta egy magánmúzeum, amelynek a tulajdonosa Vladimir Macura, akinek Bécsben is van egy galériája. A Macura Múzeum összegyűjtötte a 20. század eleji vajdasági és a szerbiai avantgárd művészek munkáit, festményeket, szobrokat, installációkat, ezzel megmentve az utókornak e munkákat, amelyeket kiállításon mutat be. Beszélt a zágrábi Muzej Marton, azaz Veljko Marton 18-19. századi üvegekből, ezüstökből, porcelánokból álló magángyűjteményéről, ennek egy része június 17-től a budapesti Iparművészeti Múzeumban lesz kiállítva. A gyűjteményben különben bútorok, festmények is vannak, amelyek kapcsolódnak a Duna menti városokhoz. A harmadik projektum egy válogatás a totalitárius rendszerek művészetéből – a horvátországi Marinko Sudac avantgárd kollekciójából (hatvan művész kétszáz alkotása) lesz látható Josip Broz Tito néhai jugoszláv államfő nevezetes hajóján, a Galebon június 4-től 14 napon át a fiumei kikötőben.
Szerbiát Boško Krstić író, szerkesztő, a Rukovet folyóirat főszerkesztője képviselte a konferencián, A város az embereké, a hatalom az államé Szabadkát a középpontba helyező, de ugyanakkor a történelmi változásokról, több nemzet egymás mellett éléséről, az előítéletekről, a kultúráról, az írói sorsszerűségről és még nagyon sok lényeges kérdésről szóló, Egy együttélés haszontalan tapasztalatai alcímet viselő lírai esszéjével. Az alábbiakban ebből idézek két rövid részletet: „’Szerb, de azért nem rossz ember!’ Csak mikor már érett fejjel jutott eszembe az az idő, értettem meg, milyen óriási eredmény az, amikor egy ember mindazok után, ami történt, és ami velük történt, azt mondhatja a másikra: ’Szerb, de azért nem rossz ember!’ Ugyanígy hangzott volna, ha apám valahol Szerbia belsejében ilyen jellemzéssel mutatja be Farkas Péter bácsit: ’Magyar, mégis…’ Megértettem, nem pont úgy élünk, ahogy azt odafönn elvárják. Persze úgy sem, ahogyan mi szeretnénk. Párhuzamos világok, és párhuzamos életek vannak – egy dolog az állammal és az államban élni, és más dolog egy városban, faluban, pusztán, konkrét hús-vér és saját életet élő emberek között. Mert még a sorsok sem egyformák, néha nagyon is különböznek.”
Boško Krstić, aki kétségkívül Szabadka történelmének, kultúrájának egyik legjobb ismerője (ezt számos publikáció tanúsítja) ennek a határmenti, vegyes lakosságú városnak a nézőpontjából mutatja be a történelem viharainak, határmódosításainak és rendszerváltá-soknak kitett jellegzetes közép-európai ’város-sorsot’, „amelyben a huszadik század folyamán öt állam és még több rezsim váltotta egymást... Előbb Magyarország, aztán Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, aztán Jugoszláv Királyság, majd 1941-ben ismét Magyarország, illetve 1944-től szocialista Jugoszlávia, végül pedig Kis-Jugoszlávia, végül Szerbia és Montenegro, végül... Mindig az új állam és az új rezsim írta elő az élet új szabályait, a mércéket s mindazt, ami a megszállásokkal és felszabadításokkal – ki-ki minek hívja – jár együtt. E határváros hét kaput tár a világra, utak és vasutak vezetnek tőle a környező országokba – Magyarországra, Romániába, Horvátországba, Bosznia-Hercegovinába – és a térség száz meg százezer emberét fűzik össze, különféle nemzetiségűeket és vallásúakat, be- és kitelepülőket, több országba szakadt rokonságot, összekeveredett hagyományú és kultúrájú vegyesházasságokat. Amikor valamilyen határmódosítás vagy politikai kurzus miatt akármelyik kapu vagy országút bezárult, a város azon arca mintha szem nélkül maradt volna, lelkének egy része is elveszett, s a gyakorlatiasabbak szerint a munka, a kereskedés és a pénz is kevesebb lett. Mégis, mint azok a szerencsétlenek, akik egyik karjukat elveszítve, a másikat megerősítik, a város élete tovább folyt.“
A konferencia előadásai a Duna történelembeli szerepétől és stratégiai jelentőségétől indultak (a nagy hadiutak is a folyókat követték), majd az egyre konkrétabb együttműködési formákig jutottak el. Szabadka után egy másik határvárosban, a Duna szlovák–magyar határfolyóként szereplő szakaszának bal partján, a Szlovákia legdélebbi részén fekvő Párkányban meghonosított rendezvényekről beszélt a Svájcban élő Karol Frühauf, a Res Artis nemzetközi hálózat vezetőségi tagja, a párkányi Hídőr Alapítvány kitalálója és igazgatója. Itt kezdődik a Dunakanyar, az esztergomi Bazilika csodálatos panorámájával. A Párkányt Esztergommal összekötő hajóhidat 1842-ben Kopácsy József esztergomi érsek állíttatta. A helyére építették a Mária Valéria-hidat 1895-ben, amelyet 1944-ben a visszavonuló németek felrobbantottak. A hidat magyar–szlovák államközi egyezmény eredményeként 2000–2001-ben újjáépítették. A párkányi születésű svájci üzletember kitalálta „hídőrséget”, ami abból áll, hogy külföldi művészek naponta megnézik – „őrzik” a hidat, közben az alkotóházban alkotnak, gyerekekkel foglalkoznak, és végül kiállításon mutatják be alkotásaikat. A másik Párkányhoz kapcsolódó rendezvény az AquqPhone, amelynek ötletadója holland felesége, Hanneke Frühauf, aki ismerősöktől hallotta, hogy az 1950-es években, amikor nem állt a híd, szélcsendes estéken lementek az emberek a Dunához, és a folyó felett beszéltek egymással. Ebből született az AquqPhone performance, amelyet minden évben június 4-én rendeznek meg. Egy meghívott irodalmár szövegére két svájci zeneszerző, Alfred Zimmerlin csellista és Markus Eichenberger klarinétos zenei improvizációt hoz létre, amely a három nyelven – magyarul, szlovákul és németül elhangzó szöveggel együtt átkel a folyón. 2010-ben Tolnai Ottó Dunáról írt A visszavont hallali című verse (a hallali falkavadászatra hívó kürtszó) hangzott el a Duna felett.
A konferencia legutolsó előadásában Fenyvesi Áron a Duna köré szerveződő, már komoly hagyományokkal rendelkező regensburgi Donumenta fesztiválról beszélt, amelynek alapítója és vezetője Regina Hellwig-Schmid. A Donumenta elsősorban fiatalabb kortárs művészek alkotásait mutatja be, minden évben más ország a vendég, 2011-ben szerbiai művészek mutatkoznak majd be.
A konferencián sok szó esett a múltról, ez természetes, hiszen a Duna maga a történelem, de mindennek a célja, mint ahogy Módos Péter, a Közép-európai Intézet igazgatója a konferencia programfüzetében megfogalmazta: „Most leltározunk és elemzünk. Jönnek kollégáink, társaink a térség egészét képviselve Bukaresttől Bécsig, és Kassától Zágrábig, a Duna forrásától a Duna deltájáig – egy mindannyiunk számára jó együttműködést ígérő jövő létrehozása érdekében.”
