Könyveket vásároltunk a könyvtár számára. A könyvterjesztő kedvesen ajánlott egy könyvet. Robert Harris Aszellemíró c. művét. Nem nagyon akartam megvenni. Elegem van már a szellemekből, a vámpírokból és az ilyesmiből, minden újonnan megjelent sikerkönyv ezzel van tele. Meglátom, ez nem olyan – állította a könyvterjesztő. Miután hagytam magam meggyőzni, ki is kölcsönöztem a könyvet, hogy megbizonyosodjam róla, nincs szó benne szellemekről.
Tényleg nincsenek benne szellemek. A könyv számos tanulsággal szolgált számomra. Először is egy új fogalommal, a szellemíró fogalmával ismerkedtem meg. Lehet, hogy mások számára ez közismert, én most találkoztam vele először. Szótárban sem találtam nyomát annak, hogy mit jelent a „szellemíró” szó, mikor került be a nyelvünkbe. Az egyértelműnek látszik, hogy az angol (amerikai) The Ghost Writer tükörfordítása lehet, és már 2004-ben az Ulpius Ház Kiadó megjelentetett egy könyvet Szellemírók címmel (Szerzője David Mitchell), de ez a könyv korábban nem jutott el hozzám.
Visszatérve Robert Harris Szellemíró könyvére, kiderült, hogy ebből nagy sikerű film is készült, melyet Magyarországon 2010-ben mutattak be Pierce Brosnan és Ewan McGregor főszereplésével. Ha nincs köze a szellemekhez, mit is jelent a fogalom? Végül az interneten találtam egy meghatározást, mely szerint a szellemíró az a személy, aki „híres emberek helyett, az ő nevük alatt írja meg bestsellernek szánt önéletrajzi műveiket”.
Nagyon elgondolkodtató. Ez így tényleg rendben van? A könyv alapján az derül ki, hogy a „szellemíró” egy teljesen elfogadott foglalkozás, adott esetben többen is vetélkednek azért, ki kapja meg a megbízatást, hogy megírja a nagy politikus helyett az önéletrajzi könyvét. A szellemíró neve nem szerepel a könyvön, s maga a könyv annak a neve alatt jelenik meg, akiről szól, s nem annak a neve alatt, aki írta.
Régen ez nem volt így. Aki egy híres ember életrajzát megírta, az a saját neve alatt jelentette meg. Rendkívüli helyzetben fordult elő, hogy valaki más neve alatt jelentette meg valamelyik írását, erre azt mondták, hogy „négerként” dolgozott, s általában a régi világban akkor került erre sor, ha a cenzúra valakit letiltott, megfosztott a publikálás, a nyilvános megjelenés lehetőségétől.
Úgy látszik, mára nagyot változott a világ. Az említett könyv olvasása során az a benyomás alakul ki a jámbor olvasóban, hogy teljesen rendjén levőnek tűnik, hogy valaki megírassa valakivel a tulajdon életrajzát, aztán a saját neve alatt adja ki, mintha ő írta volna, s ha sikerült jó pénzért tehetséges, ügyes „szellemírót” találni, akkor a bestsellerré vált könyvért ő arassa le a babérokat. Nem tudom, hogy errefelé mennyire elterjedt ez a gyakorlat, a mi erkölcsi érzékünk egyelőre eléggé berzenkedik ez ellen.
