Képzeljünk el egy filozófust. Mit látunk? Szürke zakós bácsi motyog valamit maga elé, valami olyanról, amihez senkinek nincs semmi köze.
Nem kell szégyellni, ha ez a kép él bennünk, már az ókorban is kigúnyolták azokat, akik folyton az égbe tekintettek, a valóságról pedig fogalmuk sem volt. A Monty Python csoport például így énekelt róluk a Filozófus-dalban:
Immanuel Kant: igazi hugyos hangya – borban, és nagyon ritkán józan.
Heidegger, Heidegger a büdös tróger, tudta, hogy az „asztal alatt” jó hely.
David Hume ledöntötte Schopenhauert és Hegelt.
Részeg disznó volt Wittgenstein is, nyomott, mint Schlegel.
Nem volt, mit Nietzsche nem tudott tanítani, talán csak az ágyba szarás.
Szókratész, a híres, mindig lehugyozta magát.
John Stuart Mill, szabad akaratából, egy fél korsó sör, és elterült bárhol.
Platónról az hírlik, egy üveg whisky nála nem tartott egy évig.
Az üveg Arisztotelészt is gazzá tette, Hobbes meg a pálinkát szerette.
Persze Descartes-nál sem maradtak nyitva a csapok, így szólott: „Iszom, tehát vagyok”.
Bizony, Szókratész, annyit ivott – nem volt ott már ész;
Különben kedves töprengő, de ha iszik: felköthető.
Miért olvas manapság bárki is filozófiai tartalmú könyveket? Jogos kérdés. Mi köze van a mának a filozófiához? Pláne, mit érdekli Maris nénit a filozófia? Kit érdekel, hogy mit mondanak azok, akik csak beszélni tudnak, és oly távol állnak a realitástól? És főleg kit érdekel a filozófiatörténet? Egyik gondolkodó ezt mondta unalmában, a másik meg azt. Vagy meg tudtak egyezni, vagy nem. Ment-e a világ elébb általuk? Nos, ki tudja. Az biztos, hogy több könyvtárat meg lehetne tölteni műveikkel.
Miért kérdezem mindezt? Egyáltalán hogy jövök én ahhoz, hogy filozófiai gondolatmenetekről véleményt mondjak? Sehogy. De a szépségkirálynő-választás most aktuális téma, és mennyire vicces is lenne, ha néhány filozófus is benevezne. Mondjuk, Jürgen Habermas, aki köztudottan rendkívül csúnya volt, de bármiből ki tudta magát dumálni. De Michel Foucault is esélyes lenne, hasonló okokból. Ez az írás azonban nem róluk szól.
Ez az írás Gausz Andrásról és az ő szépséges filozófusairól szól. Meg Immanuel Kantról, Martin Heideggerről, Friedrich Nietzschéről, és Szervácról, Pongrácról, Bonifácról. Meg egy csomó más okos(kodó) filozófusról, akiket nem ismerek annyira, hogy írjak róluk (vagy egyáltalán nem ismerek).
De lássuk előbb, hogy jövök össze én a filozófiával. Az egyetemen kötelező volt egy félév filozófiatörténetet (vagy hasonlót) hallgatni. Jelentkeztem is egy órára, ahová első alkalommal nem jutottam be. Mármint nem a kurzusra, arra felvettek, hanem konkrétan a terembe. Van az a mondás, hogy még a csillárról is lógtak az emberek. Na, ez ilyen volt. De tényleg. Még a folyosón is álltak a diákok, hátha meghallanak egy–két foszlányt az előadásból. Én meg hazamentem. Aztán legközelebb 40 perccel előbb mentem oda, és foglaltam magamnak egy jó helyet az ajtónál, hogy ha nyílik a terem, rögtön beáramolhassak. Nem tudtam, hogy miért ez a nagy nyüzsgés, de része akartam lenni. És akkor következett másfél óra, amire nem emlékszem. Emlékeznek még az első bekezdés filozófusára? Na, ez a tanár egyáltalán nem ilyen volt. Állt a katedrán egy ősz hajú férfi, és olyanokat mondott, amiktől eldobtam az agyam. Igazából nem is a szavaktól, hiszen már a gimnáziumban is tanultam filozófiatörténetet, tudtam, kik azok, akikről szó van. Hanem a stílus. Az összefüggések. A példák. Aztán persze sikerült jegyzetelnem is, sőt sikeresen vizsgáznom is. Meg még négyszer. Mert végül összesen öt kurzust hallgattam Gausz Andrásnál. Nem tudtam elszakadni.
Nos, ennek a lehengerlő tanárnak a könyvét tarthatja kezében az, aki megveszi a Filozófusok esélyei szépségkirálynő-választásokon című könyvet. Ez egyébként egy gonosz írásmű. Nem a szerzői szándék szerint gonosz (különben is, ki vagyok én, hogy a szerzői szándékról bármit is tudjak?), másképpen gonosz, egészen mélyen. Azért gonosz, mert gondolkodásra késztet. Arra kényszerít, hogy nézzek utána dolgoknak, vegyem elő Kantot vagy Hegelt vagy Nietzschét vagy Heideggert vagy legalább Wittgensteint, mert őt szeretem. Ez a könyv arra kényszerít, hogy gondolkodjak el olyan dolgokon, amelyeken nem szoktam. Miért elmélkednék én a bűnről? Vagy a barátságról? Pláne a szerelemről. Ezeket megéli az ember vagy nem éli meg, valamiről eldönti, hogy jó vagy rossz, nem gyárt mögé elméletet. Most meg rákényszerültem erre. Emellett ez a könyv bánt is. Bántja a filozófiatörténész/filozófustársadalmat, de ott sértődjenek csak meg azok, akikről szó van (már ha kézbe veszik), de bántja az olvasót is. Bántja, annak ellenére, hogy nagy tisztelettel beszél róla, sőt hozzá (mármint az olvasóhoz). Annyira nagy tisztelettel, hogy az már mesterkéltnek tűnik. Olyan, mintha Voltaire-t olvasnék, vagy más 18. századi gondolkodót.
A stílus nem egységes, de felismerhető, és ez fontos. A jó stílus olyan, mint a jó betűtípus, fontos egy könyvnél. Azért, hogy ne tegye le még az oly elszánt olvasó sem, mint amilyen én vagyok. A rossz könyvet onnan ismeri fel az ember, hogy néhány oldal után el akar aludni, még ha remekül kipihente is magát előtte. Vagy nem tudja, hogy mi volt a legutóbbi öt oldalon, mert míg szemei a sorokat követték, elméje valahol egészen máshol járt (akár egy szerelmes estén, akár a bevásárláson). Emellett igen gyakran olyan a szöveg, mint egy népmese vagy Benedek Elek-mese, a vége erre még rá is erősít, és ez csak még szórakoztatóbbá teszi az amúgy sem unalmas szövegtengert.
A könyv öt részből, öt csörtéből áll, ezek alapja egy-egy előadás, amely a korábbi években hangzott el. Az előadásokat dialógusok, a dialógusokat elméleti fejtegetések, illetve a szerző önálló spekulációi ölelik körül – áll az Előszóban. Ezekhez kapcsolódnak a magyarázatok, a példák, valamint Szervác, Pongrác és Bonifác okoskodása, illetve vannak kilógó fejezetek is. De szól ez a könyv a szórendőrségről és a szógyarmatosítókról is. Az akadémikusokról, a specialistákról és a vitézekről. Talán innen a csörtére osztás. Hogy a szerző kivel vállal sorsközösséget, és hogy pontosan mik is ezek a fogalmak, azt mindenki megtudhatja a kötetből.
Egy kérdés azért maradt bennem a végére: kinek szánta a könyvet a szerző. Olvasás közben ugyanis néha az volt az érzésem, hogy a nagyközönségnek, bármely Maris néninek, aki bemegy a könyvesboltba, és borító alapján megveszi (mert a borító gyönyörű), máskor meg, hogy nagyon is a szakmának szánja, és a kívülállók továbbra is ki vannak rekesztve.
Az olvasmány nem hosszú, 263 oldal, a mondanivaló lényegre törő. Vannak persze itt is túlmagyarázott részek, de lehet, hogy nincsenek is túlmagyarázva, csak valahogy én találkozom folyton ezekkel az elmélkedésekkel. Mondok egy példát: az egyik rész arról szól, hogy minden jól kimondott szó valaminek az ismételgetése. Ezt tudjuk mind, hiszen a legtöbb dolog, amit életünkben kimondunk, nem önálló gondolat, valaki más már kimondta: vegyél tejet, kész az ebéd, csináld meg a házi feladatot, szeretlek, gyűlöllek, meghalok. És ha egy filozófus mondja mindezt, akkor is csak ugyanolyan hétköznapi, mintha én mondanám, vagy bárki más. Ez pedig akkor is igaz, ha tudományos szövegről van szó.
Az ilyen apróságokat leszámítva viszont hasznos könyv ez. Hasznos, mert mindenkinek szüksége van néha arra, hogy kirángassák a hétköznapok punnyadásából, a munka-család-házimunka-alvás-akármi sökszögéből. Az ilyen könyveknél már csak az üdítőbb, amikor az ember a szerzővel beszélgethet. Beszélgessünk filozófusokkal!
