Haragoszöld lombokban bujkált a tavaszi napfény, a fák leveleit időnként enyhe szellő borzolta át. A magasban, az égbolt világoskék bőrébe repülőgépek hasítottak tűnő fehér sebhelyeket. A városka utcáit elárasztotta a langyos, puha napfény, és megszépítette az épületeket, az embereket.
Bokrema már tizenegy éve nézte a televíziót. Haja és szakálla hosszúra nőtt, kibélelte a nagy fotelt, melyben ült. Úgy festett ott, mintha egyenesen összenőtt volna a fotellel.
Aztán hirtelen, mintha hosszú, mély álom után térne ismét magához, mozgolódni kezdett, tekintetét elvette a képernyőről, fejét pedig nagyon lassan az ablak felé fordította: ,,Tavasz” – mondta fáradt hangon. Lassan felállt, egy darabig görnyedt háttal, lelógó karokkal bámult ki az ablakon a szikrázó napfényben úszó utcára, majd ismét megszólalt: ,,Kitavaszodott”. Nyújtózott egy nagyot, ropogtak a csontjai. Lassan visszatért elgémberedett tagjaiba az élet.
A szoba homályos belső sarkába ment, és kutatni kezdett. Először figyelmesen, óvatosan rakosgatta a tárgyakat, aztán egyre türelmetlenebb lett, szanaszét dobálta a legkülönbözőbb kacatokat: régi, színes falinaptárakat, hamutartót, szakadt ingeket és lyukas zoknikat, művirágot, fekete hanglemezeket. Rövid keresgélés után meglelte, amit keresett: a gólyalábakat. ,,Hát itt vagytok” – sóhajtott elégedetten. Az ablak felé tartotta őket, és tüzetesen megnézte, végigtapogatta mindkettőt.
Az utcán eleinte nehezére esett a járás, olykor elvesztette az egyensúlyát, ilyenkor, hogy orra ne bukjon, leugrott a gólyalábakról, ám hamarosan belejött, és csakhamar már rohamléptekkel haladt. Mint valami lobogó, hosszú haja és szakálla hullámzott a szélben, a szakállából pedig elővillantak fogai, ahogy mosolygott lépegetés közben. Úgy tűnt, nagyon élvezi a gólyalábazást. Végiglépegetett a Második Taxisofőr utcán, majd befordult a csöndes Pipacs utcába. Az emberekre, akikkel találkozott, ügyet sem vetett, könnyedén kikerülte őket. Fölötte a fákon egy-egy feketerigó rebbentette meg a leveleket. A lombok árnyéka tarka mintákat rajzolt a repedezett járdákra. Bokrema megtelt a tavasszal, mosolya pedig egyre szélesebb lett hatalmas arcszőrzete mélyén.
A Pipacs utcai kisbolt előtt aztán leszállt a gólyalábakról, kívülről a bejárat mellé támasztotta őket, és bement. Mosolyogva állt meg a pult előtt. Mellkasa hullámzott még a boldog kimerültségtől.
– Adjon nekem két csomag mazsolát, és egy könyvet – mondta Bokrema, majd tekintete a bolt utcára néző ablakára tévedt. Kifelé nézett, a tavaszba. A boltos, alacsony, kopasz és kövér ember, alaposan végigmérte Bokremát, keresztbe fonta karjait, s bólogatva megszólalt:
– Rég nem járt itt, Bokrema. Már azt hittük, meghalt.
– Nem haltam meg. Mazsolát és könyvet kérek – fordult a boltos felé Bokrema.
– Semmi közöm hozzá – szólt ravaszkásan a kövér boltos – , de régebben az a hír járta, hogy maga televíziót nézett. Később meg mindenki azt gondolta, hogy meghalt, azért nem mutatkozik.
– És ha a televíziót néztem? Tényleg semmi köze hozzá. Csak rám tartozik.
– Ebben igaza van. Na de a közvélemény... Avval is számolni kell. A tévénézés pedig... dehát tudja maga is, hogy mit gondolnak erről az emberek.
– Mazsolát és könyvet adjon – mondta indulatosan Bokrema, és keményen a boltos szemébe nézett.
A boltos erre nem szólt semmit, eltűnt egy kopottas sárga függöny mögött, a raktárba ment. Rövidesen Bokrema elé, a pultra tett két csomag mazsolát, és egy szürke fedelű könyvet. Bokrema kinyújtotta karját, hogy a kezébe vegye a könyvet, amikor a boltos hirtelen elhúzta előle a holmikat, melyeket az imént tett elé.
– Megváltoztak a dolgok, amióta utoljára itt járt – mondta a boltos, és gúnyosan mosolygott a torzonborz, fáradt szemű Bokremára. Majd egészen más, hízelgő hangon hozzátette: – Tetszik nekem a szakálla, Bokrema.
– Azt mondja meg, mennyit kell fizetnem – mondta türelmetlenül Bokrema.
– Mennyit, mennyit... – sóhajtott a boltos. – A pénzzel már nem sokra megy. Megmondtam, a dolgok megváltoztak, amióta maga, hogy úgy mondjam, hátat fordított nekünk. A pénznél vannak értékesebb dolgok is – egy percre elhallgatott, s közben vágyakozva nézte Bokrema rendkívül hosszú, egész mellkasát elfedő szakállát. – Ha levágja, és nekem adja a szakállát, megegyezhetünk. Akkor elviheti ezeket – mondta, és a mazsolás csomagok felé bökött a fejével. – Persze a könyv is a magáé akkor.
– A szakállam nem eladó – mondta Bokrema. – Miért éppen a szakállam kell?
– Ugyan már! Mindenkinek más kell, ezt igazán tudhatná.
– A szakállamat akkor sem adom. Tartsa meg a portékáját! Ilyen áron nem kell – mondta Bokrema, és dühösen megindult a kijárat felé. Mielőtt becsapta volna maga mögött az ajtót, ennyit mondott még: – Növesszen saját szakállat, ha már annyira tetszik – legyintett egyet a boltos felé, majd kiment. Odabenn még morgolódott magában a boltos: ,,Hiába: ami szép, az szép. Nekem a maga szakálla tetszik, nem tehetek róla”.
Bokrema villámgyorsan felugrott a gólyalábakra, s elindult haza mazsola és könyv nélkül, de szakállasan. Lépegetés közben arcát a nap felé tartotta, a feketerigók dallamos énekét hallgatta, és igyekezett elfelejteni a Pipacs utcai boltost, a mazsolát, és a könyvet.
