JANÓ BÁCSINÁL
A Janó bácsinál című elbeszélés a Laták István hagyatékában fellelt, kötetbe nem sorolt novellák között már témaválasztásában is azon ritka darabok közé tartozik, amelyek témájukat a vidéki létből, a paraszti életformából merítik.
S habár az utazás motívuma itt is jelen van, mégsem a megszokott – a családból édesapja foglalkozása révén magával hozott – vasúton vagy kupéban játszódik a cselekménye, hanem ezúttal olyan kocsival teszik meg az utat, amely elé pejkókat fogtak be korán reggel.
Önéletrajzi elemre ismerhetünk Palika történetében, akiről senki sem tudja, hogy mi a baja, de „a csont csak egyre fáj”, és dagad a térde, „dagad és dagad”. De Janó bácsi, a „tudós ember”, a „tót ember, aki arról híres, hogy jószágokon meg embereken is a ficamodást, csonttörést ügyesen gyógyítja”, ez az „őszbecsavarodott parasztember” sem tudja meggyógyítani.
Vélhetően a gyermek Laták István is ugyanolyan „sápadtan, búsan” ült/feküdt „Nagykendőbe burkoltan” a Mlaka négy átázott, vizes fala között, avagy „rozsdaszín kapuk előtt” – mint az elbeszélés Palikája teszi azt a kocsin végül már hazafelé menet –, amikor megbetegedett, és igazi orvost, aki talán valóban meg is gyógyíthatta volna, a szülei nem tudtak megfizetni…
