Hajdú Tamás a Marat/Sade-ban (Újvidéki Színház)
De nem azért, mert a Szerb Nemzeti Színház hátsó bejáratán át megközelíthető színpadon és a kamarateremben gyenge előadásokat láthatott volna a közönség – sőt! –, hanem a szűk bejárat előtt való tolongás miatt.
Már 20 perccel a függönyök felszaladását megelőzően az üvegajtóknál gyülekezők csoportja azt az illúziót keltheti, mintha Szerbiában pontosan kezdődnének az előadások... Pedig mindez a sietség csak amiatt van, hogy Thália előtt bemutathassuk a társadalmi osztályokba tömörülés formáit.
Három osztály rajzolódik ki a szemünk előtt. A nyakba akaszthatós műanyag táblácskákkal (rajta a felírás: Sterijino Pozorje, Press) álldogáló-cigarettázgató osztály áll legközelebb az ajtóhoz. Számukra a bejutás a nézőszámtól függő bizonytalan. A Pera Dobrinovićról elnevezett színpadra, a NIS épületének színháztermébe és a nyitó- és záró gálára többnyire bejutnak (a Hipermnéziára még jegyek is kapnak, ne kelljen a lépcsőkön kuporogni), Oliver Frljić Gyűlölöm az igazságot! előadására kis szerencsével (a fal mellé állnak), a Bartleby, a tollnokra akkor, ha a „táblásak” első tízes csoportjába sikerül bejutniuk, a Boris Liješević rendezte Termékeny napokra pedig sehogyan sem.
A sajtókártyáknak különben piaca van. Ugyanis a szakmai kritikusok is kaptak a jegyek mellé Press-táblát, s mivel erre szükségük nincs, eladják, elcserélik, elajándékozzák őket. Kétszáz kártya volt forgalomban a Sterija ideje alatt.
Az álldogálók második osztályát a jeggyel bírók képezik. Nekik nem sürgős a bejutás, az ülőhelyüket így az előadás kezdete előtti percekben kívánják elfoglalni. A jegy egyben felhatalmazás arra is, hogy a táblások lábára léphetnek. Teofil Pančićnak, a Vreme újságírójának jegye van. Őt mindenképp ildomos kerülni.
A harmadik osztály – a jegy nélküliek – helyzete csaknem reménytelen. Viszont csak a leghátrébb tömörülők csoportjából van átjárás a jeggyel rendelkezőek osztályába. Itt találhatóak például az Újvidéki Színház színészei is, róluk a szervezés megfeledkezett, az utolsó pillanatokban kapnak szabad bebocsátást. A rendezők ismerősei, az ajtónál álló biztonságiak és a szervezők kegyeltjei reménykedve várják a beszólítást.
A sorban állók hangulata a bizonytalanság ellenére is kedélyes. Lehet ismerkedni, eszmét cserélni a szerencsés bejutóktól hírt vett előadásokról, udvarolni a csinos kritikusnőknek, ...vagy az ajtónállónak, hátha. De mindegy is: azokat az előadásokat, melyeket a színház hátsó bejáratán át lehetett megközelíteni, a zsűri nem értékelte. (Ők is kinn maradtak volna?)
A kintihez hasonló tragikomédia zajlott a színházon belül is, amely A munkások dalolva halnak előadásnak, ennek a tehetséges félreértésnek (főleg a Marat/Sade vagy a Papa szolgálati úton mellé állítva törpül el jelentősége) a díjazásával tetőzött. A darab, melyről azzal a megmagyarázhatatlan kérdéssel jössz ki (s jönnél ki szíved szerint már az előadás első negyed órájában), hogy: „Ez meg mi volt?”, a kínos nevetéssel küzdesz, az órádra pislogsz, a filmbéli idézetet juttatta az eszembe: „Awards are like hemorrhoids...” Előbb-utóbb mindenkinek lesz. De nyomban hat?
KOCSIS Árpád
Rohadt az eper, savanyú a tejszín
Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház klubjának huzatos teraszán ültünk tavaly ilyenkor. Miloš Lolić, a Sterija Játékok akkori zsűrijének tagja meg én. Azt magyarázta, milyen fontos a bírálóbizottság döntése ezen a fesztiválon. Hogy Oliver Frljić Gyávaságát jutalmazni a legjobb előadás kitüntetésével nem csupán egy jó reklám, egy plakett, egy boríték. Gesztus. Jel, amelyet a színházi szakma a hazai színházművészetnek ad. „Ezzel azt közöljük, hogy Szerbiának ilyen színházra van szüksége” – mondta, és felelősségteljesnek tűnt.
Felelősségteljesnek tűnt Ksenija Radulović válogatása is. Függetlenül attól, hogy többnyire beleragadt a dokumentumdrámák átláthatatlan sorozatába. Amitől a Sterija Játékok csöppet unalmasnak tűnt. Unalmasnak, de nem rangon alulinak.
Tavaly tizenöt produkciót láttunk. Idén tizenegyet. Az ember azt hinné, a számbeli csökkenés (amely egyértelműen anyagi természetű) minőségi sűrűséget hoz magával. Óvatosabb a válogatás. Nem ötször, de tizenegyszer gondolja meg a kritikusasszony, kiket is cibál Újvidék városába a megmérettetésre.
A tizenegy előadásból kettőről maradtam le az idén. A Papa szolgálati úton című Frljić-rendezésről és a horvát Januš Kica versenyen kívül bemutatott darabjáról, A fiam kicsit nehezen jár címűről. Az előbbiről azt mondják, tisztességes munka, de nincs ott benne Frljić szokásos késrántása, amely úgy megosztja a közönséget és konfliktust generál. A konfliktus meg, ugye, színház. Kica rendezése állítólag remek, de szintén nem haladó gondolkodásáról híres.
Tematikai vagy stílusegységet hiába is keresnénk ebben az évben. Az „Apák” témaköre, amelyet a szelektor kohéziós együtthatónak jelölt meg, inkább kétségbeesett kísérlet a struktúra látszatának megteremtésére, mint valódi szervezőerő. Tavaly egy a múlttal leszámoló, a jelen helyzetét boncolgató sakkjátszma folyt a Szerb Nemzeti termeiben. Idén láthattunk lebutított munkássztrájk-oratóriumot, sejtelmes önvallomást, tizenkilencedik századi groteszk novellát, naturalista faludrámát, meddőségdokumentumot, német haláltáncot, gyermekkortanulmányt és persze az Újvidéki Színház forradalomelemzését.
Ha nincs tematikai vagy stílusegység, akkor mi köti össze az előadásokat?
A minőség, zajongnám. Hiszen ez a fesztivál a tejszínhab és az eper a szerb színházi élet tortáján. A fennmaradt kilenc előadásból háromra mondtam azt: itt kell, hogy tartson egy színházi fesztivál.
Oliver Frljić, akinek új belgrádi rendezésétől hangos a sajtó, valóban minőséget hozott a zágrábi Utálom az igazságot című előadással. Soha személyesebb, a priváttal mint posztmodern anyaggal jobban bánó színpadi alkotást nem láttam még. Felteszi a narratológia egyik legizgalmasabb kérdését: „Ki beszél?” Felteszi, négyszer. Mert ennyi színésze van. Miloš Lolić Ljubljanából utaztatta ide a Barleby, az írnok című rendezői kísérletet, amely dramatizálatlan szövegből, többnyire azonosíthatatlan hangból és szinte mozdulatlan színészekből építi terét. Hiányszínház. És a hiányban létrejön a teljesség. Urbán András Marat the Sade-ját nem kell bemutatni: a forradalom szükségszerűségének elemzése, a remekül mozgatott káosz, a politikum mindenütt jelenlevő volta adja meg az ízét ennek a darabnak. E három előadásból, amelyeket most kiemeltem, kettő versenyen kívül indult. A harmadik pedig méltánytalanul alulmaradt benne.
Ennyit a minőségről.
Merthogy miféle üzenetet küld ki a szerb színházi univerzumba ez az öt párka, akik a zsűri székeiben forgolódtak? Miféle jelet ad a bírálóbizottság, amikor a rendezőhöz és a szerzőhöz fűződő baráti viszonyokra alapozva ennek a minden tekintetben sovány és rekeszizomrángatóan buta produkciónak, A munkások dalolva halnak című gyomorforgató élménynek adja a díjak legnagyobb részét?
Nem csupán azt üzenik, hogy rohad az eper és hogy megsavanyodott a tejszín, hanem azt is, hogy mindez rendben van. Hogy az epret rohadtan, a tejszínt pedig savanyún szeretjük. Balkáni torta, nem vitás.
LÉNÁRD Róbert
Nem tudod megütni a mércét?
Helyezd lejjebb! A tavalyi Sterija Játékok után azt reméltem, hogy valami ésszerű mégis be fog következni, de az idei szelekció még a tavalyihoz viszonyítva is alulteljesített. Egymás után következő szegényes, unalmas és egyhangú előadások sorozatát láthattuk, amelyek közül teljes egészében, a maga zseniális kivitelezésében egy sem tűnt ki. Az i-re a pontot (ahogy tavaly is) mégis a zsűri minden rációt nélkülöző döntése tette fel. A bírálóbizottságnak mindazonáltal nehéz munkája volt – mindennemű meghasonlás nélkül nehéz lett volna ezek közül a zömében foghíjas versenydarabok közül a leginkább kiemelkedőt kiválasztani, díjjal illetni. A versenyprogramban mindazonáltal jó ötleteket láthattunk, többé-kevésbé aktuális témákhoz nyúltak, aránylag jó szövegkönyvek lapultak egyes darabok mögött, sőt, megkockáztathatjuk azt is, hogy külön erénynek tekintjük a nehéz díszletektől, jelmezektől, feleslegesen bonyolult fényviszonyoktól való megszabadulást is. Maga a kivitelezés viszont minden egyes alkalommal botrányosan megbicsaklott. A jó ötletek a levegőben maradnak – elsősorban lógni.
A munkások dalolva halnak c. előadás, amely a végén valahogy még a fődíjban is részesült, egy valóban fontos és húsba vágó problémát dolgoz fel. A kitűnő, testet és hangot elkülönítő alapelképzeléssel viszont a rendező a végéig nem kezdett szinte semmit, holott egy munkássztrájk és a playback mint megnyilatkozási forma ötvözete kitűnő – ha valóban működésbe hozta volna a lehetőségeket. Számtalanszor láttam már embereket levest enni, önmagában véve nem egy túl érdekfeszítő folyamat, ha viszont valaki egy reszelővel áll hozzá, akkor már érdekel a végeredmény. Persze, ha az illető elejétől a végéig végigszenvedi az így többórásra duzzadt kanalazást – amelyről akkorra már látom, hogy csak egy eszközcserével ért fel – simán csak hülyének nézem.
Ugyanilyen érdekesnek tűnt a Termékeny napok c. Boris Liješević darab is, amely a politikai helyett inkább a magánszféra egyik tabuként kezelt témájához nyúlt. Az előadás a gyermekvállalás szervi vagy abból eredő nehézségeivel foglalkozik, a sterilitással, a meddőséggel, a mesterséges megtermékenyítéssel, az örökbefogadással. A dokumentarista színház egyik alapfeltétele az egyes jelenetekbe sűrített érzelmi intenzitás, ez viszont csak akkor működik, ha a rendező nem kalandozik el. A Termékeny napok, bár vannak benne erős részek, nagyon szerteágazó. Ebből adódóan nem tudta magát eléggé belerágni az egyes problémákba, mondanivalója elvékonyodik, és az erős jelenetek érzelmi szintjét elnyomja a közöttük elhelyezkedő nézői szórakozottság, az unalom.
Ez a két probléma más előadásoknál is előfordult, és amellett, hogy a rendezésben megnyilvánuló mozzanatokkal sok esetben nem kezdtek semmit, hogy sok üresjárat van és sokat kellett volna húzni a szövegekből, egy olyan jelenség is szemet szúrt, amely idén egy valóban tömeges formában nyilvánult meg. A giccs a mondatok szintjén, a videoinstallációkban, a zenében, a személyes megjelenésben is megtalálta a helyét. Bámulatosan férkőzte be magát a lehető legelképzelhetetlenebb helyzetekbe. Nem tudom, hogy a formák kiüresedése, a közönség szintjének való megfelelni akarás, a félresikerült népiesedés, a magaskultúra hiánya vagy inkább annak perfid és túlérett formája, esetleg egy arra való sajátos reakcióként jelenik meg, mindenesetre érdemes lenne elmélázni afölött, hogy mitől lett ez tömegjelenség kortárs (vagy csak időbelisége ürügyén annak nevezett) hazai színpadon.
A Körök elnevezésű, versenyprogramon kívüli válogatást az idén szinte lehetetlen volt követni. A kamarateremben előadott darabokra legjobb esetben is csak másfélszázan juthattak be, de volt, hogy alig ötvenen verekedtük csak be magunkat. A szervezést illetően ez egy hatalmas mulasztás, hiszen a Zágrábból és Ljubljanából érkező darabok messzemenően minőségesebbek voltak a hazai, versenyprogramban szereplő alkotásoknál. A darabok nívója szemet szúrt, annak ellenére, hogy csak három produkcióról volt szó, ezek a Zágrábi Ifjúsági Színház A fiam csak egy kicsit lassaban jár, a Teatar &TD Zagreb Gyűlölöm az igazságot! és a Mini Teatar Ljubljana Bartleby, a tollnok címűek voltak.
A megnyitó utáni napon a Zágrábi Ifjúsági Színházból érkező darabot láthattunk elsőnek, Januš Kica rendezésében. Az előadás mögött egy valóban erős szöveg áll, ahhoz viszont, hogy ez még hangsúlyosabbá váljon, meg kell jegyeznünk, hogy Ivor Martinić, aki írta, még nincs harmincéves sem. A rendező tehát egy jól felépített szövegkönyvet kaphatott kézhez, az anyaggal pedig kiválóan bánt. A fiam csak egy kicsit lassaban jár c. előadás a ki nem mondott igazságokról szól, azokról a kulcsfontosságú mondatokról, amelyek csak akkor válhatnak igazsággá, ha hangosan is kiejtjük őket azok előtt, akiket inkább megkímélnénk. Az életben ezért sokkal könnyebb hazudnunk magunknak, másoknak, egymásnak, majd újra magunknak.
Bartleby, a tollnok c. Miloš Lolić rendezte darab is egy valóban érdekes kísérletet fed. Az előadást feszült figyelemmel néztük végig, és bár folyamatosan olvasni kellett a feliratot – szöveg pedig rengeteg volt –, a darab élvezhetőnek bizonyult. A Herman Melville-novellán alapuló szövegkönyv szinte teljesen eltekint a hagyományos értelemben vett, dialógusszerű formától, és ezzel szemben egy narratív, emellett frontális színházi nyelvet részesít előnyben. A négy színész, egy sajátosan dramatizált formában, szinte teljességében felolvassa a szöveget, amely partitúraként ezalatt személyeik által megelevenedik a színpadon. Az előzőhöz hasonlóan itt is egy folyamatosan megvilágított térrel dolgoztak, amelyben egy asztal, három szék, három, szalagokat folyamatosan lejátszó magnó és számtalan papírlap található. A képi, a hangzós, a felmondott szöveg, a mimika és a gesztikuláció valamint magának a történetnek a rétegei egymásra rakódnak, összefonódnak és visszaalakíthatatlanná válnak. A novellát nem olvasztották át drámává, mégis azzá lett – a kakasülőn, csendben, némán, diktafonnal várakozó arcél pedig az előadás végéig Bartlebyvé artikulálódott.
A Gyűlölöm az igazságot c. Oliver Frljić-darabhoz szó szerint meg kellett verekedni. A kamarateremben már az állóhely is elfogyott. A szervezési mulasztások miatt a nézők több mint egyharmada nem jutott be – én sem. Az idei Sterija Játékok viszont, amint látjuk emellett is elégtelenül teljesített. Ha ilyen a 2011/12-es évad drámai felhozatala, és úgy kellene értelmeznünk, hogy a hozott anyag a lehető legjobb anyag (még magam sem hiszem el, de mi, ha tényleg így van?), akkor ezt nem önálló tényként, hanem tünetként kell kezelnünk. A kérdés pedig már csak az, hogy minek a tüneteként.
ROGINER Oszkár
