Van Horgoson néhány lokálpatrióta fiatal, akik számon tartják településük értékeit. Fotóznak, kiállítást szerveznek, évente körbegyalogolják Magyarkanizsa község műemlékeit, összefoglalót is készítettek már az épített örökségről. Hiszem, hogy nekik is részük volt abban, hogy visszaállították az eredeti utcaneveket: emléktábla emlékeztet Bartók horgosi gyűjtésére, Magyar Edének utcája is van meg táblája is. A Kossuth utcában meg a XIX. század nagy politikusáról emlékezhetünk, akit valószínűleg a jóérzésű magyarok Horgoson is Kossuth apánként tisztelnek. E jó kis csapat és a helyi közösség munkatársai munkájának koronája a Szent István-szobor leleplezése volt a falu központjában.
Az általam nagyra becsült fiatalokkal némi vitám támadt, amikor arra kértek, írjak már nekik egy ajánlólevelet, hogy megjavítsák az út menti kereszteket. Abban maradtunk, hogy azokat a hívek szépen rendezik, amire viszont tényleg kell támogatást kérni, az az iskola előtti téren álló szobrocskának a restaurálása. Meggyőztük egymást, megismerkedtek Biacsi Karolinával, az akkor éppen végzős restaurátorral.
A művésznőre akkor figyeltem fel, amikor egyetemistaként a törökbecsei temető 1848-as emlékművét rendezte, meg egy tudományos tanácskozáson, amikor az aracsi pusztatemplom kőleleteiről értekezett igen határozottan és meggyőzően. Lány létére a kövek szerelmese, hát ilyen is van: nemcsak nézegeti őket, hanem faragja, csiszolja, alakítja. Tetszett nekem a határozottsága és alázata, az, ahogy a kulturális hagyaték megőrzéséről beszélt, és ahogy dolgozik.
Néhány hónap alatt összegyűltek a papírok, és elkezdődött a példaértékű munka. Biacsi Karolina alapos feltáró munkát végzett, a laikusok számára talán feleslegesnek is tűnhetett, hogy a restaurálás minden mozzanatáról sok-sok fényképet készített. Nemcsak egyre szebb lett a horgosi Jánoska, hanem egy okos tanulmány is kikerekedett, mire egyenként lekapargatta a 17 festékréteget, melyet az elmúlt kétszáz évben ráfestettek a jámbor asszonyok. Utoljára a nyolcvanas évek végén Kárász Ilona festette át, az ő munkája volt a szoborfülke hátterét kitöltő naiv festmény. A festékrétegekből, valamint a stílusból pontosítható a szobor kora. Két történetet mesélnek a helybéliek: az egyik szerint 1815-ben állította a Kárász család, a másik szerint az 1879-es nagy árvíz idején állítólag Horgosig is elért a víz, valahol a szobor környékén volt az áradás vége, s ennek az emlékére emelték.
A szobor stílusából az első feltevés valószínűsíthető a szabadkai példák alapján. Szabadka város központjában az egykori Radić ház homlokzatán, szoborfülkében áll egy Nepomuki Szent János-szobor. A levéltári forrásokból tudható, hogy e szobrot a Vermes család 1810-ben, a város főterén, a piactéren állíttatta. 1889-ben már annyira kopottas volt, hogy a XIX. század végén nem a régit helyezték vissza, hanem egy új szobrot állítottak, arra emlékeztetve a szabadkaiakat, hogy a XIX. század elején még patak is folyt a főtéren. Az első szobor olyan lehetett, mint a napokban újjászentelt horgosi.
Nepomuki Szent Jánosban a gyónási titok vértanúját tiszteljük. A hajósok, a vízenjárók és halászok védőszentje, napjainkban már inkább általános segítő szent. Kultuszának kiteljesedésében a Habsburg-háznak és az ellenreformációnak volt meghatározó szerepe. Előbb Bécsben, majd a Monarchia tartományainak fontosabb városaiban a főnemesség, a jezsuiták, a ferencesek köztéri emlékeket állítottak a prágai vértanúnak, akit IV. Vencel cseh király a Károly hídról a Moldva folyóba dobatott, mert nem volt hajlandó megszegni a gyónási titkot. 1729-ben avatták szentté. Az álló szobrocskát többnyire kanonoki ruhában, csipkézett szegélyű rochétumban, azaz karingben, felső testén muchétummal, azaz hermelinből készült kabátkában (télies öltözet), fején birétummal ábrázolják. Feje körül ötcsillagos glória van. Kezében halotti keresztet tart, és a mártíromságát jelképező pálmaágat. A XVIII–XIX. század fordulójától már a helyi papság, a köznemesség, egy-egy település alapítói kezdeményezik a szent köztéri szobrainak elhelyezését. Ebben az időszakban már színezik is, hogy a jobbágyság ízlésvilágát is kielégítsék. Festésüket nemcsak az ízlésvilág miatt végzik el, hanem a többnyire kőből készült szobrok védelmét is ellátták a festékrétegek. Tény, hogy a horgosi szobor estében is jó szolgálatot tett, hiszen a kőanyag állapota a restaurátor szerint a festékrétegek alatt jó állapotú volt. Emellett a szobrok színezése az öltözet pontos ikonográfiájának az értelmezését és a szent egyházi tisztségének egyértelművé tételét is szolgálta. A XIX. században készített szobrokon a prágai vértanú a bal kezével a nyelvére mutat, így fejezve ki vértanúságának mikéntjét.
A XVIII. század végére a jozefinista racionalizmus hatására a szent kultusza a főpapi körökben háttérbe szorul, ekkor viszont elemi erővel tör fel tisztelete a népi jámborságban. Mifelénk éppen erre az időszakra esik kultuszának kiteljesedése – Bálint Sándor megállapítása szerint csak Szent Anna XIX. századi laikus tisztelete mérhető hozzá. Így volt ez Horgoson is a huszadik század derekáig. Az ünnep nyolcadán szent litániát végeztek a szobornál, feldíszítették, búcsúján a közeli települések: Martonos, Királyhalma és Nosza vallásos lakói is részt vettek. A Tisza-vidék magyar településein viszont nem ismerték a folyóparti lampionos, gyertyás körmeneteket, amelyeket napjainkban Baján és Mohácson is megtartanak. A harmincas években Apatin, Bezdán hajós népe látványos, fényben úszó ünnepet tartott.
1988-ban Tüskés Tibor és Knapp Éva háromszáz köztéri emlékkel számolt a Kárpát- medencében, a Vajdaság szakrális emlékeit nem ismerték. Az újratelepített Délvidéken viszonylag korán népszerű lett e szent. Zomborban már 1751-ben kápolnát szentelnek tiszteletére, valószínűleg már ebben a században Bácson, Bezdánban is állítottak köztéri emlékművet. 1724-ben Bánát patrónusa lett, ezzel magyarázható, hogy a Nagybecskereki Püspökség területén: Nagybecskerek, Károlyfalva, Pardány, Csehfalva, Torda templomának ő a védőszentje, mégis – a Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlaszának adatai szerint – napjainkban csak Versecen áll szabadtéri emlékműve. A Szabadkai Püspökségben csak Horgosnak és Paripásnak volt a védőszentje. Ezzel szemben a köztereken, folyók, hidak közelében többnyire a XIX. század második felében színezett kőszobrot állítottak keresztényi buzgóságból németek, magyarok, bunyevácok, sokácok: Szabadkán kettőt is, Csantavéren, Horgoson, Kanizsán, Zentán, Moholon, Titelen, Kupuszinán, valamint Monostorszegen. A korábbi zentai homokkő szobrocskát, közvetlenül az első világháború előtt, Tóth István bronzszobrára cserélték ki, abban az időben, amikor a leégett Szent István-templom helyén monumentális újat akartak építeni. A régi szobrot Tornyosnak szánták, végül a ludasi templom elé, onnan pedig kalandos utakon mostani helyére: a Körös-ér partjára került.
A horgosi Szent János-szobor mifelénk a korai állítású szobrok közé tartozik, a bácsi mellett a legrégebbi vajdasági Nepomuki-szobor. A csaknem két évszázad alatt rákerült festékréteg megvédte a mészkőből készült szobrot a modern korszak savas esőitől, viszont eltakarta a szobor kidolgozottságának apró szépségeit, amiből a tisztítást és feltárást követően kiderült, hogy igényes, nagy tudású mesterember lehetett az alkotója. Különösen figyelemreméltó Krisztus teste a halotti kereszten. A műemlékvédő restaurátornak komoly kihívást jelent, hogy meghagyja az eredeti kő natúr színét a mai kor elvárása szerint, mivel a XVIII. század végétől már nem színezték az ilyen típusú kőszobrokat, vagy az eredeti festett formájában állítsa helyre. Mivel pontosítani lehetett az eredeti színeket, és a tizenhét festékréteg alapján tudható, hogy mindig színes volt, a restaurátor úgy döntött,hogy a biztonságos mértékig végzett tisztítás és feltárás után a szobor esztétikai megjelenése megköveteli a XIX. század eleji eredeti festett és aranyozott állapot visszaállítását. Így a szobor az eredeti, ikonográfiailag helyesen színezett változatban került vissza a szépen helyreállított szoborfülkébe vidékünk egyik legrégebbi szabadtéri szakrális emlékeként.
Május 17-én újjászentelték a szobrocskát, búcsú volt a faluban, mert a templomnak a dedikációja is Nepomuki Szent János. A misére váró asszonyokkal a rózsafüzért mondtuk, nézegettük a templom kincseit, titokban azért azt is fürkésztük, hogy az itteniek szeretik-e ezt a szobrocskát, mint ahogyan mi szerettük az elmúlt két évben a felújítás időszakában. A szép szertartás végén azután világos lett számunkra, hogy az ittenieknek a két évszázados folytonosságot jelenti, és a falu identitásának egyik fontos eleme.
