Én egy alföldi gulyásnak
Vagyok az utóda,
Ki bográcsból kanalazott levest;
Nem kereste az úri cifraságot,
Maga főztjét ette, ha éhezett.
Ha jóllakott, pipájára gyujtott,
S hanyatt a szűrre heveredett;
Úgy nézte a futó felhőket,
Míg pulija a bográcsnál cselédkedett.
Fehér népekkel ritkán volt dolga,
Csak akkor, mikor szálltak a derek;
Hazaröppent, körülkukorékolta öreganyámat,
S gondolkodott arról, hogy én is legyek.
Tavaszkor megint tovabillent,
Mihelyt hajadonfőtt látta a határt;
Zöld fürtjei között bujkált a csordával,
Míg nem találkozott a halállal.
Hatvankét éves korában,
Egy nyári nap égető delén;
Sokáig nézte az eget,
S a szűrön feledte magát szegény.
(1939)
