Közhelyes, de tagadhatatlan megállapítás, hogy az ember is a természet része. Ősidők óta léteznek egyéb elméletek is az eredetünkről, a szerepünkről és a küldetésünkről. A különféle elképzelések pedig esetenként akár jól össze is fésülhetők. A hagyományos értelemben felfogható tudományos megközelítés végett induljunk ki abból a tételből, hogy az emberiség valóban a természet szerves része. A természet viszont egy folyamatos változás, amiben mégis beazonosítható egy hosszú idő alatt kialakult rend, egy könyörtelen, de lényegében a fejlődés, az evolúció szolgálatában álló szerveződési forma. Ezzel szemben az ember természetromboló magatartása ősidők óta egyértelműen tetten érhető és beazonosítható tevékenység, ami az utóbbi két évszázadban felerősödött. Az elmúlt néhány évtizedben pedig jelentősen fel is gyorsult. Ellentmondás ez ellenmondás hátán. Amennyiben mi is a természet szerves részei vagyunk, nekünk is annak rendje és törvényei alapján kellene viselkednünk. A természetes egyensúly az építésen és a romboláson alapszik. Ezek a folyamatok hosszú távon egyensúlyban vannak. A természet törvényei a hagyományos megközelítés szerint az evolúciót szolgálják. Ilyen szempontból pedig az egésznek valamiféle magasabb rendű szervezési forma lehetne a végeredménye. A természetes kiválasztódás azonban kegyetlen, mert elhullnak a gyengék, kihalnak az életképtelenebb fajok, az alkalmasabb pedig fennmarad és terjed. Az emberi magatartáshoz és viselkedéshez hasonlóakat a természetben ritkán, vagy csak szélsőséges, lényegében nem alapvetően jellemző esetekben tapasztalhatunk. A háborúzás, a saját fajtársaink ellen irányuló tudatos pusztítás, külön ilyen célra alkotott hatékony eszközökkel, csupán az emberekre jellemző. Az olyan „modern” megnyilvánulások és jelenségek, mint a népirtás, a terrorizmus, a kínvallatás, a politikai indíttatású gyilkosság vagy a túszejtés a természetben ismeretlen fogalom. Mindezek ellenére mégis létezik egy olyan felfogás, amely társadalmunkat, ezen belül a gazdaságot is csupán egy ökoszisztémának tekinti. A benne zajló folyamatokat a darwini evolúcióval, a természetes szelekcióval próbálja megmagyarázni.
Okuljunk a hibáinkból
A történelmi tapasztalatokból valószínűleg okulnunk kellene. De szintén maguk a történelmi tapasztalatok igazolják azt is, hogy a hibákat megismételjük, ami azt jelenti, hogy nem okulunk. Az sem kizárt, hogy az elmúlt korok, egykori civilizációk bukásáról téves feltételezések terjedtek el, melyek csupán részben vagy egyáltalán nem fedik a valóságot. Egyszer talán annyira fejlettek lesznek a kutatási módszerek, hogy pontosabb ismereteink lesznek. Tanulságként azonban a mostani ismeretek alapján is levonhatunk néhány következtetést. Még az is valószínűnek tűnik, hogy korunk politikai vezetői is hasonló rövidlátó politikát folytatnak, mint a korábbi korokban élt döntéshozók. Ijesztő, ahogyan valóban úgy tűnik, a történelem folyamatosan ismétli önmagát. Mert mit mondhatunk a jelenlegi világgazdasági helyzettel kapcsolatban? Azt, hogy lehet ugyan újabb milliárdokat pumpálni a világgazdaság vérkeringésébe, kőolajból ennek ellenére egyre kevesebb van, miközben az emberiség létszáma még mindig csak nő. Civilizációnknak, a jelenlegi formájában történő további fenntartásához olyan anyagokra van szükség, amelyek lassan, de biztosan elfogynak. Borúlátóan hangzik, ám félő, hogy a jelenlegi körülmények között a világgazdaság olyan káosz felé sodródik, amelynek beláthatatlan következményei lesznek. Földünket teljesen belaktuk már, a természeti és ökológiai katasztrófák elől nem tudunk egyszerűen tovább vándorolni, mint vadászó, gyűjtögető, majd nomád életmódot folytató őseink. Ideje lenne felismerni a termőföld és a környezet valódi értékét, valamint okulni az egykor virágzó civilizációk hibáiból. Talán még nem késő. Gyakran tűnik úgy, nem tanultunk elődeink példájából, hanem mi is csak robogunk a vég felé. Elkerülhetetlen lenne így végül a fajunk teljes pusztulása? Talán mégsem. Biztató példák is vannak a természeti népek történetéből és korunkból is. A növekvő tudás lehet a kiút. Ez pedig egy újabb, úgynevezett etikai dimenziót is megnyithat, ami azt sugallja, elődeink nem voltak bűnösök, környezetpusztításuk tudatlansággal igazolható. Nem tudták ugyanis, hogy mit cselekednek. Ennek alapján mi már mindannyian „bűnösök” vagyunk, éppen a tudásunk miatt. A történelem azt mutatja, hogy tudunk tanulni a civilizációs hibákból, de csak akkor, ha tudatosan dolgozunk rajta. A rövid távú érdekek, az ebből fakadó politikai és gazdasági döntések gyakran az azonnali hasznot nézik. Egy-egy generáció után pedig halványulnak a korábbi tapasztalatok.
Nyitókép: Pixabay
